Ilyen nincs. Most írtam cikket az Indexnek a San Sirót látni és majdnem meghalni címmel. Majd szinte közvetlenül a megjelenés után jött a hír: Sandro Mazzola meghalt.

Az elhunyt bálvány olyan alakja volt a calciónak, mint Beniamino Gigli az operának, a hatvanas évek Grande Interjéből is ki tudott ragyogni. Sarti – Picchi – Burgnich, Guarneri, Facchetti – Bedin, Suarez, Corso – Jair, Mazzola, Domenghini... Ez a tizenegy a világ minden valamire való szurkolójának fejében és gombfocikészletében megvolt, s a garnitúrát Mazzola testesítette meg, noha a spanyol Luis Suarez egyszer első, kétszer második lett az Aranylabda-szavazáson, míg a nálunk Mazsolának becézett olasz ideálnak be kellett érnie egyetlen második hellyel. (Johan Cruyff mögött és George Best előtt. Beckenbauer ötödik, Bobby Moore és Bene Ferenc holtversenyben tizedik, Giacinto Facchetti tizenharmadik volt, akkoriban a bőség irdatlan zavarát keltette, ha a France Football felkérte a szavazókat: tessék választani!)

Mazzola igazán jó családból származott. Édesapját, Valentinót a Grande Torino vezéralakjaként tisztelték, a família férfi tagjai vonzották a „grandékat”. A hírességek gyerekének nagyon nehéz, az utódok rendszerint meg sem közelítik az etalon szülő pályáját, de Sandro felért abba a magasságba, amelybe a papa emelkedett.

Miként a legeslegnagyobbak, három volt az egyben. Egyaránt ragyogóan cselezett, irányított és érezte a kaput. Első BEK-döntőjében két gólt lőtt a Real Madridnak (3:1). A meccs után Puskás Ferenc odament hozzá, s neki adta a mezét, mondván:

Játszottam apád ellen, méltó vagy hozzá!

Aznap este Mazzola kétszer nyert.

Amúgy az sem volt semmi, ahogyan Puskás találkozott az idősebb Mazzolával. Az olasz–magyaron 1947-ben mind a tíz itáliai mezőnyjátékost a Torino delegálta, míg Puskás a két magyar kakukktojás közé tartozott a kilenc újpesti futballista – Tóth György, Szűcs Sándor, Balogh II, Kirádi, Nagymarosi, Egresi, Szusza, Zsengellér, Patkoló – között. A meccset a 89. percben döntötte el Romeo Menti (3:2); ó, Romeo, mért voltál Romeo!

Az ifjú Mazzola úgy debütált a válogatottban, hogy 1963-ban a squadra azzurra 3:0-ra lemosta az 1958-ban és 1962-ben egyaránt világbajnok brazilokat a San Siróban. Bemutatkozása az Interben szintén a fuballtörténelem része maradt. A Juventus–Internazionale rangadót Carlo Gambarotta játékvezető fél óra elteltével lefújta, mert akkora volt a tömeg, hogy a közönség benyomult közvetlenül a pálya mellé. A szabály szerint ilyen esetben a vendégcsapat kapta a két pontot 2:0-s gólaránnyal, ezúttal is így történt. Ám az olasz szövetség fellebbviteli bizottsága megváltoztatta a döntést, újrajátszást rendelt el. A találkozóra az Inter az ifjúsági csapatát küldte Torinóba tiltakozásul, és a meccs tragikomédiába fordult, a Juventus 9:1-re győzött. (Az egyetlen milánói gólt a tinédzser Mazzola szerezte 11-esből.)

Az 1966. december 8-án rendezett Vasas–Internazionale BEK-meccsen (0:2) mind a két gólt ő szerezte; az egyiket úgy, hogy szlalomja végén gondosan lefektette Varga László kapust, eközben Mészöly Kálmán vágtatott a gólvonal felé, ám Mazzola lövőcselt mutatott, és megállította a labdát, a szintén világklasszis „Szőke Szikla” meg kidöntötte a kaput...

A La Gazzetta dello Sport búcsúcikke szerint ez volt pályafutása legszebb gólja, pedig előfordult, hogy hatszor érintette a labdát a levegőben (!), mielőtt a svájci kapuba küldte azt Bernben. (S hogy mi volt a futball akkoriban Magyarországon: a belvárosi Szemere utcai általános iskolában a délutáni tanítás a Vasas–Inter napján elmaradt. Az angyalföldi tanintézetekbe, gondolom, már délelőtt se kellett bemenni.)

Mazzola BEK-győztes volt 1964 után 1965-ben is – meg BEK-döntős még kétszer –, Világ Kupa-győztes mindkét BEK-diadal évében, Európa-bajnok 1968-ban, vb-döntős 1970-ben. Aki látta a mexikóvárosi Olaszország–NSZK elődöntőt (4:3), sohasem felejti. Miként a brazil–olasz döntőt sem. Azon a csúcstalálkozón – az elődöntő százhúsz percének terhén túl – az is peches volt itáliai szempontból, hogy az azúrkékek a minden idők legjobb futballcsapatának tartott brazil válogatottal kerültek szembe (1:4).

Az Interben 417 bajnokit, a válogatottban 70 meccset játszott, de ez – ha sokat mond is – korántsem árul el mindent arról, milyen labdaművész távozott most nyolcvanhárom évesen. A fiú hetvenhét esztendővel a supergai tragédiát követően elment az apja után. Megrázóan szomorú, mégis derűsen tekintek felfelé, hiszen egyszer megláthatom, amint Valentino és Sandro együtt mozog az égi pályán.

(Borítókép: Sandro Mazzola 1972-ben. Fotó: Image Photo Agency / Getty Images)