GazdaságSzerző: portfolio 5 órával ezelőtt 5 percnyi olvasás
A Nemzetközi Valutaalap jelenleg felülvizsgálja programtervezési és feltételrendszerét. Ez az első átfogó értékelés 2019, vagyis a Covid–19-világjárvány előtti időszak óta. Mivel ma számos ország küzd olyan makrogazdasági egyensúlytalanságokkal és adósságproblémákkal, amelyek súlyosan rontják fejlődési kilátásaikat, az IMF programtervezésre vonatkozó iránymutatásai – amelyek mindig is fontosak voltak – most különösen nagy jelentőséggel bírnak.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Az IMF felülvizsgálatának legalább három, a programok kialakítása szempontjából meghatározó kérdéssel kellene foglalkoznia – és mindhárom esetében reformokra lenne szükség.
Az első a gazdaságpolitikai feltételrendszer.
Az IMF-finanszírozásnak elvileg stabilizáló szerepet kell betöltenie: lehetővé kell tennie, hogy azok az országok is anticiklikus makrogazdasági politikát folytathassanak, amelyek más finanszírozási forrásokhoz nem férnek hozzá. Arra viszont soha nem lenne szabad felhasználni, hogy fenntarthatatlan adósságok törlesztését finanszírozzák belőle.
Az IMF saját szabályai is kimondják, hogy az alap forrásaihoz csak akkor férhet hozzá egy ország, ha adóssága fenntartható, vagy ha vállalja, hogy adósságátalakítással lépéseket tesz az adósság fenntarthatóságának helyreállítására. Az IMF hátralékos tartozások melletti hitelezésre vonatkozó szabályzata lehetővé teszi, hogy az alap akkor is hitelt nyújtson, amikor egy ország más hitelezőivel szemben már fizetési hátralékba került, ezzel is elősegítve az adósságátalakítás folyamatát.
Amit viszont nem lenne szabad látnunk, az az, hogy az IMF olyan programokat finanszíroz, amelyek megszorító költségvetési politikát írnak elő – például az állami infrastruktúrára, az oktatásra vagy az egészségügyre fordított beruházások csökkentését –, miközben a kormány továbbra is törleszti adósságait a magánszektornak vagy más olyan hitelezőknek, amelyek nem hajlandók finanszírozást nyújtani ezeknek az adósságoknak a megújításához.
Ez számos fejlődő országban aggasztó mintázattá vált, amint azt a Vatikán Ferenc pápa számára készült tavalyi Jubilee Reportja is bemutatta.
Az elmúlt évek némelyikében úgy tűnt, hogy a fejlődő országoknak nyújtott multilaterális finanszírozás inkább a magánszektor felé irányuló forráskiáramlást segítette, mintsem a belföldi beruházások bővülését.
Az IMF által finanszírozott programoknak a jövőbeni destabilizáló tőkemozgások megelőzésére is törekedniük kellene. Szabályozás hiányában ezek a tőkeáramlások a fejlődő gazdaságokban jellemzően prociklikusan viselkednek, fokozva az árfolyam-ingadozásokat és a bizonytalanságot, ezáltal pedig visszavetve a beruházásokat. Az IMF hiteleit pedig soha nem lenne szabad tőkemenekítés finanszírozására használni. Egyértelműen helye van olyan, a tőkemozgásokat szabályozó intézkedéseknek, amelyek visszaszorítják a spekulatív carry trade jellegű áramlásokat, és megakadályozzák, hogy a stabilizációs időszakban visszaéljenek az IMF finanszírozásával.
A programtervezés második fontos eleme a vészforgatókönyvek kérdése. A programok mindig egy alappályára és az ahhoz tartozó feltételezésekre épülnek, a valóság azonban bizonytalan, és a tényleges folyamatok jelentősen eltérhetnek ezektől a feltételezésektől – különösen egy olyan globális környezetben, amely mára rendkívül kiszámíthatatlanná vált.
A programok kialakításának meg kellene védenie a középtávú növekedéshez nélkülözhetetlen beruházásokat. Ez alapvető feltétele a hosszú távú stabilizációnak, és annak is, hogy az országok ne kerüljenek egymást követő IMF-programok csapdájába, amelyek lényegében már csak az alappal szembeni adósság újrafinanszírozását szolgálják. Különösen a tudásba és az infrastruktúrába irányuló beruházásokra hárult aránytalanul nagy teher akkor, amikor egy program nem teljesítette az alappályán szereplő előrejelzéseket, ezért később kiigazításra szorult.
Ilyen helyzetekre előre kidolgozott vészforgatókönyvekre lenne szükség.
Bár az IMF-programok jelentős része nem bizonyult annyira „sikeresnek”, mint ahogyan azt remélték, egy program számos különböző okból elmaradhat a kitűzött céloktól: a végrehajtás hiányosságai, a program alapjául szolgáló modell hibái vagy akár egy újabb kedvezőtlen sokk miatt. A vészforgatókönyveknek figyelembe kell venniük, hogy pontosan mi okozta a kudarcot.
A vészforgatókönyvek esetében az alapnak különösen érzékenyen kellene kezelnie azokat a politikákat és eljárásokat, amelyek aláássák a demokratikus folyamatokat és az elszámoltathatóságot – ideértve mindent, ami az átláthatóság vagy a teljes körű nyilvánosság hiányára utal. Az IMF-nek például nem lenne szabad olyan megállapodást kötnie egy országgal – mondjuk Bolíviával, hogy egy potenciálisan hamarosan aktuálissá váló példát említsünk –, amelyből nyilvánosan csak az alappályához tartozó intézkedéseket ismerteti, miközben a kormánnyal kötött megállapodás részeként egy bizalmas kiegészítő levélben azt is kiköti, hogy a költségvetési teljesítmény elmaradása esetén emelni kell az általános forgalmi adó mértékét.
A programtervezés harmadik eleme, amellyel az IMF-nek foglalkoznia kell, a programok iránti hazai elköteleződés, vagyis az úgynevezett ownership.
Ez az IMF rendkívüli hozzáférés keretében nyújtott hitelezésének – vagyis a bizonyos limiteket meghaladó finanszírozásnak – egyik kulcsfontosságú feltétele. Az IMF-hitelek egymást követő kormányokat, sőt akár több generációt is kötelezhetnek. Az ownershipnak ezért valóban széles körű politikai és társadalmi támogatást kellene jelentenie, nem pedig pusztán azt, hogy az éppen hivatalban lévő kormány beleegyezik a megállapodásba, vagy akár elkötelezi magát az elfogadott intézkedések végrehajtása mellett. Hiszen a kormány beleegyezése akár saját politikai túlélésének mérlegelésén is alapulhat, nem feltétlenül az ország hosszú távú jólétén.
Láttunk már olyan eseteket is, amikor úgy tűnt, hogy a politika a hitelezőkre – még az IMF-re is – hatással volt.
Az ownership egyik lehetséges feltétele az lehetne, hogy a kormány és az IMF között létrejött megállapodást a parlamentnek is jóvá kelljen hagynia. Egy olyan korszakban, amelyet a demokratikus visszalépés erősödése jellemez, az átláthatóság, a nyilvános elszámoltathatóság és a széles körű hazai elköteleződés ma különösen fontos.
Végső soron az IMF sikerét annak alapján kellene megítélni, hogy finanszírozási programjai milyen hatással vannak az adósságválsággal küzdő országok stabilizációjára és gazdasági talpra állására, valamint a lakosság – köztük a szegénységben élők – jólétére. Az IMF-programok céljának mindig az országok társadalmi és gazdasági mutatóinak javításának kell lennie,
nem pedig annak, hogy más hitelezőket megóvjanak egy rövid távú fizetésképtelenség kedvezőtlen következményeitől – és még kevésbé annak, hogy befolyásolják egy ország belpolitikai választásainak kimenetelét.
Joseph E. Stiglitz közgazdasági Nobel-díjas, a Világbank korábbi vezető közgazdásza, az Egyesült Államok elnöke mellett működő Gazdasági Tanácsadók Tanácsának egykori elnöke, a Columbia Egyetem University Professora, legutóbbi könyve pedig The Road to Freedom: Economics and the Good Society (W. W. Norton & Company, Allen Lane, 2024).
Martín Guzmán, Argentína korábbi gazdasági minisztere a Columbia Egyetem School of International and Public Affairs professzora, a Pápai Társadalomtudományi Akadémia és a Vatikáni Jubilee Commission tagja.
Copyright: Project Syndicate, 2026.
Címlapkép forrása: EU
Napi