BulvárSzerző: blikk 5 órával ezelőtt 6 percnyi olvasás
Bár a Kádár-korszak élelmiszerboltja, a közért sosem volt kávészaküzlet, az előtérben mégis erőteljes, frissen őrölt kávéillat fogadta a vásárlót, és ez akkoriban teljesen magától értetődőnek számított. Még a műanyag kosarat sem vette kézbe az ember, ez a bódító aroma már ott terjengett a levegőben. Mert hogy szinte minden üzlet bejáratánál, az előtérben állt egy-két kávédaráló, a gépben maradt őrlemény átható illata pedig valahogy konzerválódott, és egész nap jelen volt.
A bejárat és a kasszák környékén – egy kis pultra vagy asztalra állítva – várta a vásárlókat a nagy teljesítményű daráló, amiből még a nagyobb ABC-kben is maximum egy, ritkábban két darab volt. Bár a polcokon már megjelentek az előre csomagolt, őrölt kávék is (mint a Mokka, a Karaván vagy az Omnia), rengetegen továbbra is a papírtasakos szemes verziót választották, éppen a friss őrlés azonnali, intenzív aromája miatt.
A gépet mindenki maga használta, de szigorúan csak a vásárlás legvégén. Aki a kasszánál már kifizette a szemes kávét, kifelé menet egyszerűen odalépett, gondosan kinyitotta a tasakot, és vigyázva, nehogy mellészóródjon, a hatalmas fém tölcsérbe öntötte a szemeket. Majd megnyomta a gombot. A gép ekkor éles, szinte visító hangon kezdte el az őrlést.
Akkoriban a kávézás még teljesen mást jelentett, mint ma. A választék kimerült három-négyféle márkában a polcokon, és az átlagember el sem tudta képzelni, hogy a kávénak a saját, jellegzetes pörkölt ízén kívül mondjuk vaníliás vagy karamellás utóíze legyen. Nem dobálóztunk az olasz kávémódozatok neveivel sem – a cappuccino is inkább csak a külföldi filmekből volt ismerős. Egyetlen dolog létezett: a fekete kávé. Tisztán, cukorral, esetleg egy kevés tejjel.
Ezekre volt szükség az otthoni feketéhez, a kávét már a közértben megdaráltuk / Fotó: Fortepan
Épp ezért volt óriási jelentősége magának az aromának: a daráló azért maradt meg, hogy az eredeti ízélményt óvja. A szemes kávé sokkal tovább raktározza az illatanyagokat, a legfinomabb fekete pedig abból lett, amit a legutolsó pillanatban, a hazaindulás előtt daráltak le.
A vásárlók imádták a kezükbe venni az irányítást. A darálók oldalán vagy elején lévő tekerővel ugyanis mindenki maga dönthette el, milyen finomságú őrleményt kér. A hagyományos, minden háztartásban megtalálható alumínium kotyogóshoz egy kicsit durvább kávé kellett, míg a hébe-hóba már elérhető modernebb presszógépekhez egészen finom porrá kellett zúzni a szemeket.
Ez is érdekelheti
Légkeverős sütő, kapszulás kávéfőző, mosogatógép, de még a mikrosütő is science fiction volt a szocializmus évtizedeiben a konyhában sürgő-forgó háziasszonyoknak. Mikrohullámú sütőről és fritőzről néhányuk talán hallhatott, de főleg forgalmas éttermekben fordultak elő, otthon nem. Amíg aztán a kilencvenes évektől el nem árasztották a háztartásokat az elérhető árú, de azért nem olcsó készülékek.
A folyamat végén pedig jött a jól ismert mozdulat: a vásárló a kivezető nyílást még óvatosan kikotorta, hogy a drága áruból egyetlen morzsa se maradjon a gépben a következő vásárlónak.
Az élelmiszerboltok előterében egész nap kávéházi illat terjengett / Fotó: Fortepan
Ma már csak levesszük a polcról a csillogó, vákumcsomagolt téglát, kifizetjük, és megyünk a dolgunkra. A vásárlás kétségtelenül egyszerűbb és tisztább lett, de a modern szupermarketekből kilépve már senkit sem kísér el hazáig a frissen ledarált kávé utánozhatatlan illata.
A kávégépek mellett a legtöbb helyen ott állt a bolti mákdaráló is. Egy kiadós mákos tésztához vagy a karácsonyi bejglihez kilószámra kellett a darált mák, és a kézi tekerős, asztalhoz csavarozós otthoni eszközökkel ez komoly fizikai munkának számított. A Közértekben ezt helyben el lehetett intézni, hiszen a korszak boltjai nem csupán eladóterek voltak, hanem a kimérés és a helyben végzett, mindennapi munka igazi színterei.
Napi