Száz éves a San Siro, a labdarúgás milánói Scalája. Amelyben a legnagyobb bukás egy Aida-előadás volt 2009-ben: a szervezők az egész napi heves esőzés ellenére úgy döntöttek, megtartják a programot, de mindössze hétezer néző hüledezett a technikai fogyatékosságokon, mert az elektromos berendezések működtetésén kifogott a kedvezőtlen időjárás.

A futballnyitány jobban sikerült: a San Siro első meccse 6:3-mal zárult 1926. szeptember 19-én. Ezt az eredményt mi, magyarok imádjuk és az Inter-szurkolók szeretik a legjobban. A stadion ugyan a Milané volt az aréna első húsz évében, ám az avatásra – kétszer kettő – az Internazionalét hívták vendégnek, aztán a látogató hat gólocskát vitt ajándékba.

Az eleinte még csak 35 ezres stadionban a Milan-drukkerek úgy érezték, mintha citromba haraptak volna.

Akárcsak 1957 októberében. Akkor már tíz éve volt, hogy az Inter is a magáénak vallotta a San Sirót, és a rangadón 1:0-ra vezetett. Ám az uruguayi világbajnok Juan Schiaffino elbuktatásáért büntetőhöz jutott a Milan. A kék-feketék hevesen tiltakoztak, ez alatt élelmes játékosuk, Benito Lorenzi a kispadhoz rohant, elvett egy gerezd citromot, és a tizenegyespontra letett gömb alá csempészte. A Milan másik dél-amerikai légiósa, az argentin Ernesto Cucchiaroni nekifutott... majd kibombázta a labdát Milánó körzetéből.

Maradt az 1:0.

Miként az 1934-es világbajnokság elődöntőjében is. Az olaszok egy másik argentin, a honosított Enrique-Enrico Guaita vitatott góljával és Ivan Eklind svéd játékvezető hathatós segítségével nyertek. A Kleine Blatt című osztrák újság így számolt be a döntő pillanatról: „Szabálytalan gól miatt vesztettünk. Peter Platzer megfogta a labdát, és arccal a saját kapuja felé fordult, amikor Giuseppe Meazza neki rontott. A labda kicsúszott Platzer kezéből, Guaita pedig bekotorta. A játékvezető nem látott okot a szabálytalanság megbüntetésére.”

Giuseppe Meazza... Az arénát 1980-ban róla nevezték el. Saját pályáján a leghíresebb Inter–Milant a Lorenzi-trükknél huszonöt évvel korábban, 1932. november 6-án játszotta. A kék-feketék 5:4-re győztek, az Internazionale edzője Weisz Árpád, a Milané Bánás József volt.

Minden idők legtöbbet emlegetett Inter–Milanjához szintén volt „némi” közünk. Czeizler Lajos edző és a svéd trió, Gren, Nordahl, Liedholm („Gre-No-Li”) Milanja 4:1-re is vezetett 1949. február 6-án, de az Internazionale nyert 6:5-re, nem utolsósorban azért, mert az Újpestről – ne firtassuk! – különös körülmények között távozó Nyers István két gólt szerzett. (Amúgy 182 Inter-meccsen 133 gólt ért el.) Aznap azonban nem ő volt a főhős, mivel Amado Amadei mesterhármast és gólpasszt jegyzett, ráadásul Nyers tizenegyese előtt őt buktatta Efrem Milanese kapus (nomen est omen).

Az itáliai futballban hemzsegtek a magyarok, sőt a dél-európai országban alapvetés, hogy az olaszok honfitársainktól tanultak meg futballozni. Kiváló tanárok és remek diákok találtak egymásra, a squadra azzurra már az 1930-as évek két világbajnokságán is aranyérmet szerzett.

Az olaszországi magyar invázió a húszas-harmincas esztendőkben volt a legnagyobb, ám a stadion avatásának negyvenedik évében ugyancsak megannyi magyar fordult meg a San Siróban. Az 1966-os látogatás-sorozatot februárban a Ferencváros kezdte, és hiába vonult fel Géczi Istvánnal, Novák Dezsővel, Mátrai Sándorral, valamint a karábavargaalbertrákosifenyvesi bomba csatársorral, 4:0-ra kikapott a Grande Intertől, mert a téli szünet hátrányát nem tudta ellensúlyozni.

Szeptemberben barátságos meccsen a kuharszkigöröcsbenedunaikettőzámbó gálaötössel felálló Újpest vett elégtételt (3:2) 60 ezer néző előtt, majd novemberben újabb BEK-meccs következett az Internazionale és az akkor immár egy esztendeje minden fronton veretlen, a magyar bajnokságot is vereség nélkül megnyerő Vasas között. A kék-feketék 2:1-re győztek, miután a Mészöly-, Berendy-, Ihász-, Mathesz-, Farkas-féle piros-kékek a meccs közben hiába kérlelték Csordás Lajos edzőt, hogy védekezés helyett hadd támadjanak ki, a tréner nem engedett, és Mario Corso a 87. percben szétlőtte szabadrúgásból a jobb felsőt (2:1).

Ha már Bajnokcsapatok Európa Kupája: négy BEK-, illetve BL-döntőt is rendeztek a San Siróban, a legemlékezetesebb a milánóiak – legalábbis fele részük – számára az 1965-ös Inter–Benfica 1:0 volt. Ha góleső nem is, eső, az hullott bőven, 89 ezren mégis örültek, hogy bőrig áztak.

A Milan-csúcsot egy elődöntő jelentette (nem általában: a San Siróban). A Real Madrid elleni 1989 tavaszi visszavágón Arrigo Sacchi itáliai mester vörös-feketéi – Franco Baresi, Costacurta, Paolo Maldini, Ancelotti, Donadoni plusz Rijkaard, Gullit, Van Basten, mamma mia! – ördögien futballoztak, 5-0-ra győztek, a Madrid talán soha nem volt fehérebb, mint akkor. A Milannak ünnepnap még május 11., mert negyedszázada, 2001-ben 6-0-ra nyert az Internazionale ellen, a beszámolók szerint „vásári célba lövés zajlott az Inter kapujára”.

Magam a legszebb emléket 1992-ből őrzöm: volt szerencsém a legendás stadionban látni, hogy Marco van Basten BEK-meccsen négy gólt rámolt be – egyet ollózva – a Göteborgnak (4-0). A számomra – és Rudi Völler számára is – a legcsúnyább helyszíni epizódot pedig Frank Rijkaard köpése jelentette az 1990-es világbajnokság NSZK–Hollandia találkozóján (2-1).

Az itáliaiak legrosszabb élménye a San Siróban alighanem a norvégoktól a tavalyi vb-selejtezőn elszenvedett bántóan sima 4-1 volt. A legtöbbször felidézett válogatott meccs pedig az 1963-as olasz–brazil 3:0, amelyen a vendéglátók első gólját a honosított brazil Angelo Sormani szerezte az 1958-ban és 1962-ben is világbajnok dél-amerikai virtuózok ellen.

Mit ne hagyjak ki? Azt semmiképp, hogy Kozma Mihály góljával a Honvéd 1-0-ra legyőzte az Internazionalét az 1976-os UEFA Kupa-meccsen (edző: dr. Lakat Károly), és az is jellemző arra, mik voltunk „mi” a labdarúgásban, hogy 1968-ban csak az idegenben szerzett több góllal jutott tovább az abban az évben KEK-, egy esztendővel később BEK-győztes Milan a Győri ETO-val szemben (2:2, 1:1).

Házigazdaként tűnt fel a milánói arénában a Juventus is (1995), örök nyomot hagyott Bob Marley (1980) vagy Bruce Springsteen (1985), és 80 018 dalolta átszellemülten az olasz himnuszt 2009-ben az új-zélandiak elleni rögbi (!) meccsen.

De persze a San Siróhoz a futball tartozik, mint az opera Itáliához. Nekem majdnem végzetem lett a világhírű stadion. A 2000 őszén rendezett olasz–román vb-selejtező (3-0) előtt minden előzmény nélkül összeestem a lelátón. Fülöp László kollégám, az akkoriban alakuló Sport Tv riportere riasztotta a mentőket, akik hordágyon vittek le az öltözők részlegébe, amely ikonok százait látta vetkőzni. Az orvosi szobában egy doktornő adott egy injekciót, fél órán át még szédelegtem, majd helyre jöttem. Sosem derült ki, mitől aléltam el.

De ha arra járok, nem a rabszolgák kórusát dúdolom Verditől a Nabuccóból – pedig nálam az az etalon –, hanem Fülöp király áriáját a Don Carlosból...