„Tudom, hogy megkaptam a Nobel-díjat, de nem hiszem el” – fogalmazott a pódiumbeszélgetésen az író a kitüntetésről, amit tavaly októberben nyert el. Krasznahorkai László meglehetősen vicces körülmények között, egy nagy bevásárlás után, frankfurti barátainak társaságában értesült arról, hogy ő a 2025-ös év irodalmi Nobel-díjasa. 

Tulajdonképpen teljesen nyugodt voltam, illetve ideges. Aki közölte velem a hírt nem értette, hogy ez a két dolog, miként lehet egyidejűleg az emberben, de hát ő még nem kapott Nobel-díjat. Nagyszerű érzés volt, hogy ennyi embernek okozott örömöt, de lehet, hogy hozzám csak azok az emberek értek el, akik örültek. Elképzelhető, mert akik nem örültek, azok talán inkább kommentekben gyalázták az édesanyámat. Az ilyesmi ilyenkor előfordul, hiszen nagy a figyelem. De nem változtatott meg

– mondta, hozzátéve, hogy a Nobel-díj átadásnak idején már napok óta szeretett volna egy szivart elszívni. Erre a szinte füstmentes Svédországban nem igazán volt lehetősége, ezért nagyon meglepte, amikor kiderült, hogy a svéd király is előszeretettel szivarozik, s ráadásul a díszvacsora után megkínálták szivarral. 

A dal, amit sosem felejt el

Gintli Tibor arról is kérdezte azt írót, hogy miről beszélgetett azokkal a migráns hátterű gyerekkel, akikkel Stockholmban találkozott egy iskolában. Krasznahorkai elmondta, hogy egy dalt is előadtak, amit sosem fog elfelejteni. Első regénye, a Sátántangó világát megidézve műalkotással is készültek neki. 

Egy kerekasztal-beszélgetés is volt, a nagyobb gyerekekkel, akik olyan 12-13 évesek lehettek. És a saját terveikről, illetve a családjukról beszéltek. Megdöbbentő történeteket meséltek. De közben ezek a gyerekek már jól vannak, látszott, hogy mindenük megvan és rendben vannak, de közben olyat őrült, szörnyű történetek vannak mögöttük, hogy egyszerűen nem tudom, miként sikerült megoldani, hogy ilyen békés, kiegyensúlyozott lelkekké váljanak

– mondta. A beszélgetésen szó esett arról is, hogy szakdolgozatát Márai Sándor emigrációban írt műveiből írta, ami 1983-ban érzékeny téma volt, hiszen a kötetek be voltak tiltva Magyarországon. 

Elmondta, hogy a környezete miatt ugyan „Márai-lázban nőtt föl”, voltak fenntartásai ezekkel a szövegekkel kapcsolatban, szerinte Márai írás közben nem tudta kiverni a fejéből, hogy mennyire utálja a kommunizmust, ezért átpolitizált megjegyzéseket ékelt a munkáiba. Gintli Tibor emlékeztette, hogy a polgári aranykorban, amit Márai nosztalgikusan fölrajzolt, megjelent egy „polgár-proli ellentét”, egy „szociális felülnézet”, míg Krasznahorkai szavai szerint nincs az az emberi pozíció, az az emberi státusz, ami nem érdemli meg a jóindulatot.

Egyetemi éveiről beszélve kiemelte tanárai közül a 2017-ben elhunyt Király Jenőt, aki „méltatlanul elfelejtett nagy alakja a tömegfilm elméleti feldolgozásának”.

Egyetlen regény

Krasznahorkai mindig csak egy regényt akart megírni, de sosem sikerült neki, azaz munkáival a korábbiakat próbálja „jóvá tenni”. Elmondta, nem volt a híve annak, hogy a Sátántangó egyáltalán megjelenjen, és megpróbálta elérni, hogy ne tüntessék fel rajta a nevét, de a Magvető Kiadó munkatársa és Esterházy Péter kinevették. Tarr Béla filmváltozata kapcsán újraolvasta ezt a művét, és mivel nem volt vele elégedett, megírta Az ellenállás melankóliáját, amivel aztán a Werckmeister harmóniákon való közös munka közben ugyanez történt. Azt is elmondta, hogy azóta mi készteti újabb regények megírására. 

Már régen nem a regények tartalmával foglalkozom, amikor már egészen kész egy szöveg, hanem azzal, hogy a zenei elemek rendben vannak-e. És hát általában azt gondolom, igen és végül kiderül, hogy van egy kis piszok a tiszta anyagban. Az ember megpróbálja jóvá tenni és ez így megy tovább.

 A Nobel-díjas író lényegében tökéletességre törekszik műveiben, esztétikai értelemben is.

Ezért is találta viccesnek a Mandiner tavalyi közönségszavazását, ahol az év embere Ákos lett, ő pedig a második helyezett, egy újságíró pedig úgy kommentálta a végeredményt, hogy

szép volt, legalább megpróbáltad. 

Krasznahorkai legfrissebb művéről,A magyar nemzet biztonsága című regényről is beszélt. Kifejtette, hogy a regényben szereplő Krasznahorkai László író természetesen nem azonos vele, fiktív figura, de azt a kérdést a szájába adta, ami őt és először az embert hatéves kora körül foglalkoztatja. Miért akar az élet ennyire élni? Miért van inkább valami, mint semmi? Szerinte minden kérdés végül ehhez a megválaszolhatatlan kérdéshez vezet. 

(Borítókép: Krasznahorkai László 2026. szeptember 17-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)