Krasznahorkai László közel tíz év után vett részt nyilvános beszélgetésen idehaza, és a visszatérés pompásan sikerült. Az ELTE Krasznahorkai-évének keretében rendezett ünnepi programsorozat részeként szeptember 18-án Gintli Tibor egyetemi tanár beszélgetett a Nobel-díjas íróval, akit másnap a díszdoktorai közé választott az egyetem. Szó esett szivarozásról és kudarcról, a Monty Pythonról és Márairól. Krasznahorkai mesélt zűrös viszonyokról, hangosan végigolvasott regényekről, az életmű lezárásáról és egy mély hangú svédről is. Végül egy államtitkár is szóhoz jutott.

Fizikailag átélni a mondatokat

Figyelni a szárazságtól megrepedezett néhai leszállópályák lágy hullámzását, a szénné égett fenyőerdők emlékeit a szaporodó dombokon, vagy ahogy egy akácgallyon átvonul a tavasz, a nyár, az ősz és a tél. Harangszóra ébredni, hallgatni a szél süvítését, esetleg a ránk telepedő békés szótlanságot élvezni néhanap.

Krasznahorkait nemcsak olvassuk, hanem fizikailag átéljük a mondatait, konferálta fel az ELTE Bölcsészettudományi Karának megújult Trefort-kertjében, a Nobel-díjas egykori hallgató tiszteletére tartott felolvasást Karafiáth Orsolya. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem a Krasznahorkai-év keretében Kapcsolódások és közös terek címmel rendezett ünnepi programsorozatának első programjaként Darázs Lénárd, az egyetem rektora, Dragomán György, Garaczi László és Seres Lili Hanna olvastak fel a Krasznahorkai-életműből egy-egy általuk választott, rövid szakaszt. Elhangzott a Kegyelmi viszonyok című kötetben található Az utolsó hajó és a Borbélykézen című elbeszélés egy részlete, a Háború és háború 2. fejezetéből egy szakasz, valamint a Sátántangó nyitánya, ami egyben az első Krasznahorkai-regény zárlata is.

Felhők, betonvas pillérek és napsárga vágóhídi függönyök

Nem lepődtem meg tehát túlságosan, amikor a felolvasások végén felhők érkeztek a Múzeum körúton megbújó, Krasznahorkai-helyszínként is elképzelhető történelmi kert romjai fölé, és mint nem ritkán Krasznahorkai szövegeiben is, esni kezdett az eső. Az egyetem könyvtára felé vettem az irányt, hogy odaérjek a Krasznahorkai Olvasótér átadására, és számba vettem az elhangzott részletek közös motívumait. Elmúlás és ablakok, kutatás a szerencsétlenek, a bukottak, a meghurcoltak és a kiszolgáltatottak után, valamint a hamiskártyásokkal előre lejátszott partik képei jutottak eszembe, aztán a főépület mélyén, sok-sok jól öltözött nő és férfi mögül előbukkantak a vágóhidak vizualitását idéző napsárga, műanyag térelválasztó függönyök. Ezekről, valamint a köríves formákról, a betonvas tartópillérekről és acéllemez polcokról ismerhető fel a Nobel-díjas íróról elnevezett olvasósarok. A futurisztikus Kubrick-díszletre hasonlító térben száznál több Krasznahorkai-kötet (hazaiak és külföldi kiadványok) pihent.

Az ELTE Bölcsészettudományi Kar dékánjának, Bartus Dávidnak a megnyitó beszédéből kiderült, olyan szerzők vannak az ELTE díszdoktorai között, mint Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, sőt ha José Saramagóra vagy Mario Vargas Llosára gondolunk, akadnak Nobel-díjasok is, de Krasznahorkai László az első a díszdoktorok között, aki korábban az intézmény hallgatója volt. És olvasóteret sem neveztek még el senkiről.

Nem véletlen tehát, hogy a Gólyavár első emeleti termében tartott beszélgetésen Gintli Tibor, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatója Nobel-díjasként és az ELTE alumnusaként köszöntötte a színpadon Krasznahorkait. Aki a 2017-es Margó Irodalmi Fesztivál óta, vagyis közel tíz éve nem vett részt nyilvános beszélgetésen idehaza. A visszatérés pompásra sikerült, mielőtt azonban elmerülnénk a beszélgetés részleteiben, fontos megjegyezni, hogy remek volt megtapasztalni: az ELTE gondol és állít valamit magáról és Krasznahorkairól. A Nobel-díjas író tiszteletére rendezett felolvasás, a Gólyavár előtt helyet kapott Hangzuhany-performansz (aminek keretében 18 nyelven olvasták fel egyszerre a Sátántangó részleteit), az olvasótér kialakítása és a Milyen remény című kísérleti audiovizuális előadás egyaránt a világhírűvé lett egykori diákhoz való viszonyulás lehetőségeit villantotta fel. És kitűnő választásnak bizonyult az is, hogy a visszatérő beszélgetés vezetésével Gintli professzort bízták meg.

Tudom, de nem hiszem el

2010, 2012 és 2014 után negyedszer volt az ELTE vendége Krasznahorkai, aki, mint Gintli felvezetőjéből kiderült, az áprilisi választások eredményének ismeretében vállalta csak el a folytatást. A Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetője először azt kérdezte Krasznahorkaitól, emlékszik-e a pillanatra, amikor értesült róla, hogy neki ítélik 2025 irodalmi Nobelét. Az írót Frankfurtban érte a hír. Barátját és egykori kiadóját látogatta meg, és zűrös viszonyok közé érkezett. A feleség halálos beteg, a férj pedig egyre rosszabbul viseli a reménytelen helyzetet.

Egy bevásárlásból értek épp haza és vendéglátói kiszálltak már a kocsiból, amikor megcsörrent a telefon. Krasznahorkai a garázs mélyén, a hátsó ülésen fogadta a hívást. Egy mély hangú svéd szólt bele, és gratulált. Amikor arról érdeklődött, mit szól a hírhez, Krasznahorkai azt mondta, tulajdonképpen teljesen nyugodt és ideges. Közben a frankfurti házaspár értetlenül mutogatott az üvegen át Krasznahorkainak, nem igazán értették ugyanis, mi lehet ennyire fontos, és miért nem száll ki a kocsiból. Miután az író letette a telefont, és közölte velük a fejleményeket, a házba rohantak, hiszen a Nobel-díj honlapján kezdődött a szokásos ceremónia. Krasznahorkai azt mondta, a vendéglátói kitakarták előle a laptop képernyőjét, így hallotta csak, ahogy a nagy, szomorú ember az ő nevét olvassa fel. Aztán végeérhetetlen telefoncsörgés következett az emlékei szerint. 2025. október 9-ének élményét, illetve az azóta történteket az író úgy foglalta össze: „Tudom, hogy megkaptam a Nobel-díjat, de nem hiszem el.”

Szivar a királyi palotában, kórus és papírmasé-figurák

Gintli megkérdezte azt is, mire gondolt a díj átvételekor Krasznahorkai. Az író egy újabb burleszkkel felelt. Azt mondta, Svédországban nehéz dolga van az olyan embernek, aki hozzá hasonlóan szenvedélyesen szivarozik, ezt ugyanis nemcsak benti terekben tiltják a törvények arrafelé, hanem a szokások értelmében odakinn, az utcán is abba kell hagyni a füstölést, ha az zavar valakit. Bármilyen banális is, Krasznahorkai a legrangosabb irodalmi kitüntetés átvételekor arra gondolt ezért, hogy lesz-e vajon módja az ünnepi estén elszívni egy szivart.

A vacsora után, mintha csak a Krasznahorkai által előszeretettel emlegetett angyalok avatkoztak volna be, valami egészen váratlan fordulat következett. Míg a palota egyik szárnyából sétáltak át a másikba, szembejött velük egy idős úr, és szivarokat kínált. Krasznahorkai azt hitte, csak a szeme káprázik, ezért a fizikai Nobel-díj tulajdonosához fordult, aki megerősítette: azok ott tényleg szivarok. Kiderült, hogy a svéd király elkötelezett szivarozó, és mivel ő most a vendéglátó, nála minden további nélkül rá lehet gyújtani. Krasznahorkai beszámolt a Stockholmban, a migráns diákok számára fenntartott iskolában tett látogatásáról is, ahol mindenki beszélt angolul, egy gyerekkórus énekelt neki, és papírmasé-figurákat készítettek a gyerekek a Sátántangó szereplőiből.

A menekülés, Márai és az Ibolya

Gintli ezt követően az ELTE-n töltött évekről kérdezte az írót. Krasznahorkai úgy fogalmazott, „a jogról menekültem át, sok reményem nem volt”. 1977–1983 között volt az intézmény magyar–népművelő szakos hallgatója, és akkoriban a Piarista közben tartották a bölcsészkari órákat. Elsősorban a magyar szak érdekelte, de mivel mindenképpen választania kellett mellé egy másikat, megkérdezte az egyetem ügyintézőitől, melyik a legkevesebb vesződséggel járó szak a bölcsészkaron. Így köteleződött el a népművelés mellett.

Azt mondta, nagyon szerette a nyelvtörténetet és a formális logikát, az igazán érdekes dolgokkal azonban a népművelő szakon találkozott. Ritoók Zsigmondnál hallgatott klasszika-filológiát, Beke Lászlónál művészettörténetet, a tömegfilmről Király Jenőnél tanult és a teológia fakultásra is be-bejárt. Voltak tehát az életében fontos tanáregyéniségek, de azt mondta, igyekezett az egyetemtől minél távolabb tartani magát, az intézményes felsőoktatást „nem rám mérték ugyanis”. Kerülte tehát az iskolát, és a tantermeknél jóval gyakrabban látogatta az Egyetemi Könyvtárral szemben található Ibolyát.

A beszélgetésből kiderült, hogy Krasznahorkai Márai Sándor emigrációban készült műveiből írta szakdolgozatát. „Annyira nem akartam dolgozatot írni, hogy azt el sem tudom mondani” – mondta az író. Gintli Tibornak a szakdolgozat fizikai példányát nem sikerült egyelőre előkerítenie, a Jelenkor 1991/4. és 5. számában azonban elejétől végéig elolvasható a szöveg. Krasznahorkai kutatásának érdekessége, hogy a Kádár-korszakban be voltak tiltva idehaza Márai emigrációban készült szövegei, ezért az író külön engedéllyel, az Országos Széchényi Könyvtár tiltott könyvek részlegében olvashatta csak ezeket a műveket. Ha pedig már elé kerültek a Márai-kötetek, Krasznahorkai igyekezett minél többet beleírni a szakdolgozatába a cselekményükből, így téve mások számára is hozzáférhetővé ezeket. Még akkor is, ha egyébként komoly fenntartásai voltak Márai emigrációs publikációival kapcsolatosan.

A kudarc, az államtitkár és a Fekete lovag

Krasznahorkai a New Yorkernek adott interjúban beszélt arról, hogy a kudarcairól szólnak az írásai. Gintli Tibor erről is kérdezte őt. Azt válaszolta, tulajdonképpen „azt az egy könyvet akartam megírni, ami Sátántangó címmel megjelent”. Amikor azonban Tarr Béla filmötlete miatt újból végigolvasta a szöveget, rábukkant annak hibáira. Azóta, mondta Krasznahorkai, afféle jóvátételként írja a könyveit. Arról is mesélt, hogy egy darabig „szerencsétlen feleségeimet tettem tönkre azzal, hogy elejétől a végéig felolvastam nekik a műveimet”. És hozzátette, hogy a hangos olvasás amúgy a szöveg zenei egyenetlenségeinek kiszűrésében segít neki.

Gintli Tibor tapintatosan, a legnagyobb körültekintéssel idézte fel, hogy A magyar nemzet biztonsága című legújabb Krasznahorkai-regényben egy Krasznahorkai László nevű figura azt mondja, több könyvet nem ír. Gintli arra volt kíváncsi, felfogható-e ez a kijelentés az író életművének lezárásaként. „Minden könyvet fogjunk fel így” – válaszolta Krasznahorkai. Aki még egyszer aláhúzta, hogy nem ritkán csalódással teszi le az újraolvasás után a könyveit.

Ezt követően Gintli azt vetette fel, hogy szerinte az apokaliptikus jelző a Krasznahorkai-recepcióra túlságosan rátelepedett, méltatlanul homályba borítva egy ugyancsak fontos irodalmi eszközt, a szövegekben jelen lévő humort.

„A humor nem irodalmi eszköz – pontosított Krasznahorkai. – Olyasmit ugyanis nem lehet kitalálni, aminek a valósághoz nincs köze.”

És hogy mire szolgál a humor? Krasznahorkai azt mondta, van a kétségbeesésnek olyan foka, amikor más eszközünk nem marad, és egyszerűen röhögni kell. Példát is hozott erre, a Monty Python Gyalog galoppjából Artúr király és a Fekete lovag párviadalát. A filmben Artúr előbb a fekete páncélt viselő alak bal karját csapja le, de az karcolásnak nevezi a sérülést és elszántan folytatja a kardforgatást. Ezt követően a király a jobb kezét, majd a két lábát is levágja, amikor pedig a szemmel láthatóan győztes fél, befejezettnek nyilvánítva a küzdelmet, továbbáll, a Fekete lovag Krasznahorkai emlékei szerint így kiált: „Hova mész, te gyáva?”

Ekkor a nézőtér első sorából Nagy Ervin, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium kultúráért felelős államtitkára közbeszólt. Azt mondta, „Hova futsz, te gyáva?” az idézet helyesen. (Az igazság az, hogy magyarul „Fut a gyáva”, míg az angol eredetiben a „Running away? You yellow bastard!” hangzik el.) Krasznahorkai egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán visszakérdezett: biztosan, angolul is? Aztán kisimult arccal, nyugodt hangon így szólt: „Államtitkár úr, ha ez a hatalom utolsó szava, akkor minden rendben van!”

Azt követően pedig, hogy a gyakorlatban bizonyította a Fekete lovag humorának erejét, felvetette, hogy ebben a dramaturgiailag meglehetősen erős pillanatban zárják is le a beszélgetést. A közönség hosszú vastapssal jutalmazta a javaslatát. Elégedetten vettük tudomásul, hogy a Nobel-díjas, ELTE-öregdiák író visszatért.