SportSzerző: index 2 órával ezelőtt 9 percnyi olvasás
Megható múltidézés, éjszakába nyúló sztorizás az olimpiai bizottság estélyén
Szerda este a budapesti Larus Rendezvényközpontban nem volt helye a feledésnek: a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) ünnepi köszöntést szervezett három nyári olimpia magyar hőseinek tiszteletére. Az eseményen három kerek évfordulóra emlékeztek:
A meghitt hangulatú rendezvényen olimpiai bajnokok, érmesek vagy csak egyszerű résztvevők tucatjai gyűltek össze, hogy felidézzék a történelmi sikereket és felelevenítsék a felejthetetlen sportélményeket.
Ahogy érkeztek a meghívottak, az újságíró olyan hősökkel is találkozott, akiket alig ismert meg, vagy még inkább ők alig ismerték meg az újságírót. A hölgyeken természetesen nem fogott az idő, az 1956-os melbourne-i olimpia egyetlen jelen lévő magyar hőse, Sákovicsné Dömölky Lídia – aki alig húsz évesként vett részt a hetven évvel ezelőtti olimpián, és majd nyolc évvel később, Tokióban lett olimpiai aranyérmes – , a Nemzet Sportolója, egykori kollégánk, jeles újságíró, akár húsz évet is simán letagadhatott volna a – nem mondjuk meg, mennyiből.
„Szomorú, hogy már csak én tudtam eljönni a melbourne-iek közül, Gyenge Vali és Magay Dani Észak-Amerikában, Benedek Gábor, akiről megtudtam, hogy nemcsak Magyarország, hanem az egész világ legidősebb olimpiai bajnoka, pedig Németországban él, ő hamarosan száz éves lesz. Kertész Alice pedig egészségi okok miatt nem tudott eljönni” – említette Lidi, akit mi, veterán újságírók csak így szólítunk.
Lidi felidézett néhányat melbourne-i élményei közül.
Hegyi Gyula bácsi, a csapatvezetőnk azon kevés kommunisták közé tartozott, akit szerettünk, mert nagyon rendes ember volt, szerette a sportot és a sportolókat. Érzelmes búcsút vett tőlünk, amikor az olimpia után nem hazafelé, hanem a férjemmel és sok más sportoló társunkkal San Francisco felé vettük az irányt, senkit sem fenyegetett, azt mondta, aki úgy érzi, hogy mennie kell, hát menjen.
Az emlékezetes amerikai túrát is megemlítette az egykori jeles tőrvívó.
„Fura repülőút volt, én egyébként úgy emlékszem, hogy nem Honoluluban, hanem Fidzsi szigetén szálltunk le tankolni, majd utána még az alaszkai Anchorage-ban is, mielőtt megérkeztünk San Franciscóba. Mivel átrepültünk a naptárvonalon, kétszer éltük meg december 23-át. A túra szervezésének oroszlánrészét egy kalandos kedvű fiatalember, az akkor 23 éves Alexander Brody vállalta magára. Brody – a neves író, Bródy Sándor unokája, a későbbi világhírű reklámszakember – a Sports Illustratednek küldött cikkeket az olimpiáról, úgy ismerkedtünk össze vele.”
Megható epizód volt a Larusban, amikor videóról szólt a jelenlévőkhöz Gyenge Vali, Benedek Gábor, a kardvívó Magay Dániel és a tornász Kertész Alice.
Találkoztunk Kamuti Jenővel, a kétszeres olimpiai ezüstérmes tőrvívóval, a Nemzet Sportolójával, aki ugyan öt olimpián képviselte a Hazát, de Melbourne-ről 19 évesen lemaradt. Pedig elmondása szerint benne volt az olimpiai csapatban.
1956-ban érettségiztem – kezdte a Nemzetközi Fair Play-Bizottság elnöke. – Felvettek az egyetemre orvostanhallgatónak. Édesapám a Petőfi Körben dolgozott, én Tatán voltam edzőtáborban, ő Budapesten, a MÁV vezérigazgató-helyetteseként. Mivel a BVSC-ben vívtam, szabadjegyem volt a MÁV jártaira. Október 23-án este hat órakor megalakult a MÁV központi forradalmi bizottsága az Andrássy úti – akkor Sztálin úti – székházban, apámat választották meg az elnöknek. Életem nagy élménye volt, úgy volt, hogy megyek az olimpiára. Nos, egyik este Bay Béla, a mesterem, felhívott a lakására, elővett egy üveg Camparit, és azt mondta, beszéde van velem.
A legendás edző, akit Kamuti apjaként tisztelt, azt mondta: „Jencikém, ne utazz ki Melbourne-be, mert a forradalom elbukik, rád itthon lesz szükség, hogy megvédd az édesapádat, akit nyilvánvalóan meghurcolnak, netán felakasztanak a kommunisták a forradalomban vállalt szerepe miatt!" És feltette a kérdést, megy Kamuti, vagy marad.
És én maradtam. Máig sem bántam meg, pláne úgy, hogy utána még öt olimpián vehettem részt. Igaz, hogy a csapatot valószínűleg megnyertük volna, de most már mindegy. És annyiban sikerült megmentenem, hogy bár ült másfél évet, nem végezték ki, nagyrészt az én közbenjárásomnak köszönhetően.
A 91 éves Török Ferenc kétszeres olimpiai bajnok öttusázó – akinek már régen kijárna a Nemzet Sportolója cím, de nagy valószínűséggel politikai nézetei miatt az elmúlt tizenhat évben erre nem volt esélye – ugyan Melbourne-ben még nem volt ott, bár 21 évesen már elvileg ott lehetett volna. Az ő első olimpiája az 1964-es tokiói volt, amit meg is nyert egyéniben. De hogyan! Ezt elmesélte nekünk.
Abban az évben verhetetlen voltam, minden versenyemet megnyertem, esélyesként utaztam ki az olimpiára. Nem sokkal a kiutazás előtt Kutas István, a Magyar Testnevelési és Sportszövetség elnökhelyettese, a magyar sport tényleges irányítója behívatott magához, és nekem szegezte a kérdést: milyen kívánságom lenne a sikeres tokiói szereplés érdekében. Én azt kértem, hogy a vívóedzőm, Vass Laci bácsi utazhasson ki velünk. Kutas beleegyezett. Az első tusa hagyományosan a párbajtőrvívás, én káprázatosan kezdtem, az első tizennyolc asszómat megnyertem! De aztán jött a hullámvölgy, a következő négyből hármat elveszítettem, amikor Laci bácsi odajött hozzám.
A dörzsölt vívómester azt mondta Töröknek, nincs semmi baj, jól vív, hamarosan ismét magára talál, nem kell itt változtatni semmit. Viszont azt kérte, gesztikuláljanak erőteljesen, mintha vitatkoznának, mert kiszúrta, hogy Kutas a lelátóról erősen figyeli őket.
Amit Laci bácsi mondott nekem, az annyira megnyugtatott, hogy ismét nyerő sorozatba kezdtem, meg is nyertem a vívást akkora fölénnyel, hogy utána már csak az előnyömet kellett őrizni. Mivel én voltam a mezőny legjobb lovasa is, tudtam, itt már csak én lehetek az olimpiai bajnok.
Így is történt, míg csapatban harmadikok lettek, a trió másik két tagja Nagy Imre és Török Ottó volt..
Simán lehettünk volna ezüstérmesek, de akár elsők is, de Ottó, az öcsém sajnos berúgott a pisztolylövés közben. Ez hogyan lehetséges? Hát úgy, hogy akkor még engedélyezett volt az úgynevezett célzóvíz használata, és Ottó egy kicsit túltöltött...
Török Ferenc még 91 évesen is irigylésre méltóan aktív, mostanság minden idejét a magyar labdarúgás megváltásának gondolata tölti ki, de elképzelései, javaslatai kevés figyelmet kapnak.
Az est meglepetése, mondhatni szenzációja Kiss László úszóedző felbukkanása volt. A 85 éves szakember többek között Egerszegi Krisztina és Güttler Károly mestere volt a Budapesti Spartacusban, Güttler most is ott volt a Larusban, hiszen 1996-ban, Atlantában szerzett ezüstérmet 200 méteres mellúszásban. Kiss Százhalombattán él, és mint köztudott, 2016-ban a Privát Kopó nevű lap melegítette fel azt az 1961-es esetet, amelynek lényege, hogy az akkor 19 éves Kiss két társával megerőszakolt egy úszónőt. Kisst akkor elítélték, 21 hónapot le is ült. A botrány kirobbanása után Kiss lemondott szövetségi kapitányi posztjáról, nevét pedig levésték a róla elnevezett százhalombattai uszoda homlokzatáról.
Azóta semmit sem tudtunk róla.
Most azonban tíz év után előkerült, és amikor odamentem hozzá érdeklődve, csak ennyit mondott:
Nem akartam eljönni, de Sinka László, a sportlövők főtitkára, a szomszédom kapacitált, hogy elhoz a kocsiján, és vissza is visz. Hát eljöttem...
És végig is ülte az estét, senki sem vegzálta, nyilván jólesett neki találkozni a régi ismerősökkel...
Szabó Bence két olimpiai aranyérme közül az elsőt Szöulban szerezte a kardcsapattal, a másodikat pedig négy évvel később, Barcelonában, egyéniben. De azért egy ezüstéremre Atlantában is futotta...
Akkor már 34 évesen túl voltam a csúcson, egyéniben kiestem, csapatban viszont egészen a döntőig jól ment a vívás, ott azonban azokkal az oroszokkal kerültünk össze, akik az egyéni arany- és ezüstérmest, Pozdnyakovot és Sarikovot adták, harmadik emberük pedig a négyszeres egyéni világbajnok Kirijenko volt – emlékezett a vívó. – Az, hogy másodikok lettünk, az a maximum volt, szegény Köves Csabával és Navarrete Pepével alkottuk a csapatot.
Szabó még felidézte, hogy Atlantában a megnyitó ünnepségen ő vitte a magyar csapat zászlaját.
Óriási megtiszteltetésnek éreztem egészen addig a pillanatig, amíg Schmitt Pali, a MOB akkori elnöke oda nem jött hozzám, és mintegy mellékesen meg nem jegyezte, hogy addig a magyar zászlóvívő sohasem tudott olimpiai bajnok lenni... És még hozzátette, hogy ez engem ne izgasson, csak úgy megemlítette. Képzelheti, mennyire nem izgatott...
Az estély amúgy remekül sikerült. Gyulay Zsolt, a MOB elnöke jó kis beszédet rittyentett fejből (!), Pósfai Gábor sportot felügyelő belügyminiszter ugyan néha puskázott, de az ő beszéde is messze átlagon felüli volt. Schmitt Pál, kétszeres olimpiai bajnok, a Nemzet Sportolója, korábbi köztársasági elnök pedig kivetítős prezentáción méltatta az olimpizmus, és ezen belül a magyar sportolók sikereit.
(Borítókép: Kiss László a Csörsz utcai Larus étteremben 2026. szeptember 16-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Napi