Váratlan szimpatizánsra leltek a nacionalisták

Nem akarok gondot okozni, de azt elmondom, hogy szeretném egységben látni. Vannak barátaim mindkét oldalon, nagyszerű emberek. […] Valamikor biztos meg fog történni

– nyilatkozta Donald Trump szombaton, Micheál Martin ír miniszterelnökkel (taoiseach-hal) az oldalán. Az amerikai elnök hozzátette, „szerintem fantasztikus lenne”. Trump vasárnap megismételte, hogy „minden idők egyik természetes” lépése lenne „összetenni” a máig brit fennhatóságú Északot az 1922 óta független Déllel, és elmondása szerint az előző napi kijelentését nagy támogatás fogadta.

Erre önmagában is érdemes kitérni, hiszen az amerikai elnököt Dublinban több ezer tüntető fogadta. A katonailag semleges, antimilitarista Írország – saját történelméből is kifolyólag – a palesztinok önrendelkezésének egyik legkitartóbb pártfogója Európában, és egyúttal Izrael egyik leghangosabb kritikusa a gázai atrocitások miatt. A demonstrálók egy része ezáltal palesztin zászlókat lengetett, tiltakozva a „háborús bűnös” Netanjahu-kormány és az azt támogató Trump ellen.

A főleg antiimperialista, baloldali tüntetők azonban váratlan szövetségesre leltek az amerikai elnökben, már ami az ír egység kérdését illeti.

Bár az Egyesült Államok és Írország között erős kulturális kötelék húzódik, Washington hivatalosan semleges a sziget egységét illetően – hisz az sérti egy másik, „különleges” szövetségesének érdekeit, nevezetesen az Egyesült Királyságét.

BREAKING: Donald Trump has said he would 'love' to see a unified Ireland during a meeting with Irish Prime Minister Micheál Martin in Dublin.Replying to a reporter, the US president said 'it's going to happen eventually' adding 'the UK will have something to say about it'. pic.twitter.com/hJ2ZjdIhB5 https://t.co/hJ2ZjdIhB5

— Sky News (@SkyNews) September 12, 2026

A legnagyobb unionista (azaz britpárti) északír párt, a DUP vezetője, Gavin Robinson úgy reagált Trump megszólalására, hogy

Észak-Írország alkotmányos jövőjéről az északír nép fog dönteni, nem pedig London, Dublin vagy Washington kommentárjai.

A határ mindkét oldalán aktív, az ír egység mellett leginkább kardoskodó baloldali Sinn Féin alelnöke, Michelle O’Neill – aki egyben a belfasti kormány első minisztere – csupán annyit mondott Trump szavaira, hogy „a hétvégén látott hozzászólások nagyon is tükrözik, hogy immár emberek egész kórusai vesznek részt ebben a vitában”. A dublini és londoni kormányok feltűnően igyekezték nem nagy dobra verni Trump mondandóját, mintha csak az elnök szokásos nagyotmondására lenne ez a legfrissebb példa. Mindkét fél kifejezte ragaszkodását a nagypénteki megállapodásban foglaltakhoz, Micheál Martin pedig egyenesen nyugalomra intett. Mindeközben azt is felvetették páran, hogy lehet, Trump az egésszel csak borsot akart törni London orra alá, amiért tevőlegesen nem támogatta az Irán elleni amerikai támadásokat. Nem ez lenne az első alkalom, hogy az amerikai elnök hasonló fricskára szánná el magát.

Az ír egység kérdése azonban hétfőn is napirenden maradt, a Skóciát, Walest és Észak-Írországot kormányzó függetlenségpárti erők vezetői ugyanis Cardiffban találkoztak, hogy közös nyilatkozatban mondják ki:

joguk van ahhoz, hogy maguk döntsenek saját jövőjükről,

a brit kormánynak pedig fel kell készülnie az „alkotmányos változás” előkészítésére. „Nemzeteink jövője az Európai Unióhoz kötődik”, mivel a brexit kárt okozott gazdaságaiknak és korlátozta a lehetőségeiket – teszi hozzá a memorandum.

Állításuk szerint a politikai momentum velük van, ami nem teljesen alaptalan, hiszen

most először fordul elő a történelemben, hogy egyszerre Edinburgh-ban, Cardiffban és Belfastban is elszakadáspárti tömörülések nyerték a legutóbbi választást.

A Skót Nemzeti Párt (SNP), a Plaid Cymru és a Sinn Féin elöljárói által szigorúan pártvezetői minőségben szignózott dokumentum ugyanakkor kiemeli, hogy bár baloldali pártok lévén számos területen nyitottak az együttműködésre – például a gazdaság és az energetika terén –, eltérő „alkotmányos álláspontjaik” következtében „minden nemzet a saját módján és idejében fogja meghatározni a jövőjét”.

Az Egyesült Királyságot egyoldalúan, saját akaratából ugyanakkor egyik tagország sem hagyhatja el, az erőszaktól pedig mindannyian tartózkodnak.

Vegyük is akkor külön végig, hogy ki milyen időrendben gondolkozik, és hogyan válhatna ki, ha akarna.

Az óvatos Wales

Walest lassan 800 éve, 1282-ben hódította meg I. Eduárd angol király, legyőzve a kelta gyökerű nép utolsó független uralkodóját, Llywelyn ap Gruffuddot. Eduárd várrendszer kiépítésével szilárdította meg az angol fennhatóságot, majd Walest VIII. Henrik idején, a XVI. században integrálták az angol közigazgatási és jogrendszerbe. Wales ezáltal Anglia és Skócia 1707-es egyesülésekor, már Anglia alkotóelemeként vált Nagy-Britannia részévé. Az Egyesült Királyság 1801-ben alakult meg Írország bekebelezésével.

A mai brit lakosság alig 5%-át kitevő, bő 3 millió lelkes Wales a munkáspárti Tony Blair idején, 1999-ben szerzett autonómiát, de csak 2011 óta rendelkezik érdemi törvényhozó erővel. A Senedd kezdetben foghíjas hatáskörei napjainkban olyan területekre terjednek ki, mint az oktatás, egészségügy, kultúra és a mezőgazdaság, de a közbiztonságra vagy az igazságszolgáltatásra nem.

Az egykor virágzó bányaiparáról híres tagországban idén májusban tartották a legutóbbi választásokat, amelyen

drámaian összeomlott az ott több mint száz éve megszakítás nélkül egyeduralkodó Munkáspárt támogatottsága

(részben az azóta lecserélt Keir Starmer népszerűtlenségének köszönhetően, de a helyi párt is belefáradt a kormányzásba). Első helyen a baloldali nacionalista Plaid Cymru végzett a voksok 35%-ával, második helyen pedig a jobboldali populista Reform UK 29%-kal. A szebb napokat látott Welsh Labour mindössze 11%-ig tudta feltornászni magát, mivel délen bevette a Plaid a hagyományos iparterületi bástyáit.

Rhun ap Iorwerth, a Plaid első embere – aki korábban nem pártot, hanem hírműsort vezetett a helyi BBC-n – kétségkívül új fejezetet nyitott a walesi történelemben a kisebbségi kormányának megalakításával, de többsége csak a Munkáspárt külső támogatásával van.

A „szakadár pártvezérek” hétfői találkozóján Ap Iorwerth volt a legvisszafogottabb,

az első miniszter ugyanis nem adott meg konkrét határidőt arra, hogy meddig szeretné elérni egy függetlenségi népszavazás kiírását, mondván, arról a walesieknek kell dönteniük, az ő feladata pedig a választók meggyőzése.

Ez nem teljesen meglepő, hisz az előző kampányban a Plaid Cymru kizárta, hogy a 2030-ig tartó aktuális törvényhozási ciklusban referendumra törekednének. Annak fényében, hogy a függetlenségpártiaknak – még a két zöld képviselővel – sincs többségük a Seneddben, ez nehezen is lenne megvalósítható.

Ráadásul a Survation augusztusi felmérése alapján csupán a walesiek 26%-a támogatná az elszakadást, míg 51% maradna az Egyesült Királyság része.

Ahogy arról korábban beszámoltunk, ap Iorwerth már a májusi választás előtt eléggé óvatosan fogalmazott: elmondása szerint mindig is hitt a függetlenségben,

de szilárdan hiszem azt is, hogy a függetlenség az együttműködésen és a kölcsönös függőség elismerésén keresztül valósul meg. Nem vagyok szeparatista, sem elszigetelődést hirdető. A függetlenség azonban egy út része, egy olyan úté, amelyen szívesen vállalom a vezető szerepet, és magammal viszem az embereket.

A függetlenség helyett a Plaid Cymru már a kampányban is a helyiek megélhetési körülményeinek javítására fókuszált, egyik kormányzati prioritásuk pedig skót mintára a legszegényebb családokban élő kisgyermekek után járó pénzügyi juttatás bevezetése. Egy walesi függetlenségi referendum – melyet csak és kizárólag a londoni parlament engedélyezhet – tehát a Plaid saját bevallása szerint sem várható a közeljövőben, és egyelőre a helyi közvélemény finoman szólva sincs elragadtatva az ötlettől.

Ne csak Angliára terjedjen ki az autonómia kiszélesítése!

Az, hogy az új munkáspárti kormányfő, Andy Burnham a területi különbségek felszámolása végett bedobta az önkormányzatiság lényeges kiterjesztését a különböző angol régiókban, Walesben is nagy hullámokat vert, de nem pozitív értelemben.

Tudnia kell, mit jelent a decentralizáció Wales számára, és az nagyon-nagyon más. Mi nemzet vagyunk. Nem Anglia egyik régiója. Más igényeink vannak

– reagált ap Iorwerth Burnham terveire. A walesi igények alatt elsősorban a rendvédelmi és igazságszolgáltatási jogkörök helyi kézbe vételét, valamint annak a formulának a reformját érti, amely meghatározza, hogy Cardiff mennyi költségvetési forráshoz jut a közösből. Utóbbi kapcsán egyebek mellett azzal érvelnek, hogy figyelembe kellene venni a walesi lakosság magasabb átlagos életkorát mivoltát, ami több egészségügyi kiadást ró rájuk. (Skóciában és Észak-Írországban a rendvédelem helyi hatáskör, ellentétben Walesszel, mely igazságszolgáltatási és jogi rendszere az angoltól más tekintetben sem áll külön.)

Hiába követelte ezt a Welsh Labour is,

a londoni kormány eddig nem mutatkozott nyitottnak a rendvédelem „devolválására”.

(A régiók és tagországok autonómiájának bővítésére a britek devolucióként hivatkoznak.) Andy Burnham azonban augusztus végén nem söpörte le az asztalról a felvetést, mondván, kész a párbeszédre Cardiff-fal – noha kérdés, hogy ez plusz forrás biztosítása nélkül hogyan lehetne kivitelezhető. Az úgynevezett „Barnett-formula” átalakítását viszont a brit kormányfő levette a napirendről. Ez annak tükrében pálfordulásnak tekinthető, hogy egy két évvel ezelőtt megjelent könyvében Burnham még a költségvetési rendszer reformját sürgette, és kritikáját épp a perifériára szorult Wales és Észak-Írország felemelésére hegyezte ki.

Wales szempontjából tehát a „szakadár” nyilatkozat aláírása

sokkal inkább szólhat a további jogkörök és pénzügyi források kiharcolásáról a londoni kormánytól, mintsem a függetlenség belátható időn belüli kivívásáról.

Cardiff – ahogy Edinburgh és Belfast is – pedig látszólag attól fél, hogy a Burnham-kormány várhatóan mélyreható önkormányzati reformja csak az angol régiókra és településekre terjedhet ki, és az Észak-Angliát középpontba helyező volt manchesteri polgármester elfeledkezhet a „kelta perifériáról”.

A Plaid Cymru függetlenedési stratégiája egyértelműen a „fontolt haladásra” és nem a sietségre épül, miközben tény, hogy a baloldali nacionalista kormányra hatalmas munka vár a gazdaság fellendítése, a forráshiánnyal küzdő egészségügy és a legutóbbi PISA-mérésen leszereplő oktatás terén is, ha bizonyítani akarja, hogy egy független Walest is el tudna kormányozni.

Az pedig egy különálló, de annál is inkább égető kérdés, hogy Wales mennyire lenne képes megállni a saját lábán a jövőben,

mivel Anglia az egyetlen nettó befizető a központi büdzsébe, miközben Cardiff állandó deficittel küzd, a walesi pedig az egy főre jutó átlagos brit GDP nagyjából háromnegyedét éri el. A gondot csak súlyosbíthatja, ha olyan kiadási pontok is megjelennek a költségvetésében, mint a rendvédelem, az igazságszolgáltatás, a vasút vagy netalántán a kül- és biztonságpolitika. Az adópolitika persze alakítható, de ahhoz meg a választóknak lenne egy-két szava.

Bár a Plaid Cymru a nyilatkozatban elkötelezte magát az Európai Unió mellett, az két okból sem egyértelmű, hogy egy független Wales valaha visszalép(het)ne-e az EU-ba. Egyrészt a helyi lakosság 52,5%-a a kilépés mellett ikszelt – aminél csak Angliában találtak több támogatóra a brexitpártiak –, másrészről az sem biztos, hogy az Unió összes tagállama tárt karokkal fogadna szakadár régiókat, miközben Belgium, Spanyolország, Franciaország vagy akár Románia egységét is hasonló mozgalmak kérdőjelezik meg vagy fenyegetik.

Az „alkotmányos párbeszéd” még csak most indul. A folyamat iránya nyilvánvalóan a nagyobb autonómia felé mutat, de a végkimenetele egyelőre teljesen nyitott.

Következő cikkünkben külön foglalkozunk Skóciával és Észak-Írországgal.

Címlapkép forrása: MTI/EPA/Jon Rowley