GazdaságSzerző: economx 43 perccel ezelőtt 4 percnyi olvasás
Az egészségügy területén az új kormány egy krónikus válságot örökölt. Orosz Éva, az MTA doktora szerint most történelmi lehetőség nyílhat a fordulatra, ehhez azonban nem elég több százmilliárd forinttal megtoldani a kasszát: az egészségügy működését, finanszírozását és irányítását is át kell alakítani.
Magyarország az elmúlt két évtizedben látványosan leszakadt az egészségügyi közkiadások terén a régióhoz képest. Miközben több posztszocialista országban több mint kétszeresére nőtt a reálértékben számolt egészségügyi költés, itthon mindössze 36 százalékos volt a növekedés. Orosz Éva, az MTA doktora szerint most történelmi lehetőség van a fordulatra – de ehhez nem elég több pénzt ígérni, az egészségügy működését is át kell alakítani – mondta Balatonfüreden az Országos Járóbeteg és Szakdolgozói Szakellátási Konferencián.
A kutató a előadásában makro- és kutatói perspektívából beszélt a magyar egészségügy helyzetéről, a rendszer örökölt problémáiról és arról, milyen irányokba indulhatna el az ágazat.
Az áprilisi kormányváltás után az egészségügy az elhanyagolt területek közül kiemelt politikai prioritássá vált. Ez azonban Orosz Éva szerint egyszerre jelent történelmi lehetőséget és komoly felelősséget: az egészségügy átalakításának sikere vagy kudarca a kormányzat társadalmi támogatottságára is hatással lehet.
A magyar egészségügy egyik legnagyobb problémája a forráshiány. A gazdasági mozgástér közben szűk, hiszen a magas költségvetési hiány és az alacsony növekedési potenciál mellett más, régóta elhanyagolt területek – például az oktatás, a környezetvédelem és a vasút – is forrásokra várnak.
Orosz Éva szerint az elmúlt 16–20 évben Magyarország az egészségügyi közkiadások tekintetében egyértelműen leszakadó pályára került. Miközben a többi posztszocialista országban, az úgynevezett EU-10 csoportban, illetve a fejlett nyugat-európai államokban, az EU-14 országaiban nőtt az egészségügyi közkiadások GDP-hez és a teljes kormányzati büdzséhez viszonyított aránya, Magyarországon mindkét mutató csökkent.
A különbséget az egy főre jutó egészségügyi közkiadások is jól mutatják, emelte ki az MTA doktora. Magyarország jelenleg a fejlett nyugat-európai szint mindössze 43 százalékán áll.
Ennél is beszédesebb, hogyan változott a régióhoz viszonyított helyzetünk: 2005-ben az egy főre jutó magyar egészségügyi költés még 38 százalékkal meghaladta a többi posztszocialista ország átlagát, 2025-re viszont már csak annak 75 százalékát érte el.
A kutató számítása szerint, ha Magyarország a posztszocialista országok átlagos GDP-arányos egészségügyi kiadását érte volna el, akkor a jelenlegi 4,8 százalék helyett 6,2 százalékot fordíthatott volna az ágazatra. Ez mintegy 1100 milliárd forinttal, vagyis 26 százalékkal több egészségügyi forrást jelentett volna.
A lemaradás még látványosabb, ha a 2004 óta bekövetkezett változásokat nézzük. Romániában, Bulgáriában vagy Észtországban a 2025-ös egészségügyi költések reálértéke több mint a duplájára, illetve két és félszeresére nőtt a 2004-es szinthez képest. Magyarországon ezzel szemben mindössze 36 százalékos növekedés történt. Orosz Éva hangsúlyozta: ebben már a 2021-es jelentős orvosbéremelés hatása is benne van. A számok alapján tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy mennyi pénz jut jelenleg az egészségügyre. Az elmúlt két évtizedben maga a felzárkózási pálya is elmaradt a régió több országáétól.
A politikai ígéretek között szerepel legalább évi 500 milliárd forintos forrásbővítés, valamint az a cél, hogy 2030-ra az egészségügyi közkiadások elérjék a GDP 7 százalékát.
Orosz Éva számításai szerint azonban az 500 milliárd forintos nominális összeg önmagában nem garantálja a 7 százalékos cél elérését. A kutató szerint nem egyszeri összegekben, hanem előre rögzített, többéves finanszírozási pályában kellene gondolkodni.
Ennek része lehetne például, hogy a jelenlegi 4,8 százalékos GDP-arányos egészségügyi költés fokozatosan 5, majd 5,2 százalékra emelkedjen. Így az egészségügy nem évről évre az aktuális költségvetési vitákban próbálná megszerezni a szükséges forrásokat.
Az egészségügy problémája azonban nem merül ki a forráshiányban. Orosz Éva szerint az új kormányzat egy olyan rendszert örökölt, amelynek makro- és mikrostruktúrája is komoly problémákkal küzd. Az elmúlt 16 évben megszűnt a több szereplős irányítás, illetve számos intézményi autonómia is. Több háttérintézmény mint ÁNTSZ később NNGYK és az OEP majd NEAK korábbi szerepe átalakult, miközben egy erősen centralizált kórházi rendszer jött létre. A kutató ezt európai összevetésben is sajátos, központosított struktúraként írta le.
A probléma nemcsak az intézmények szintjén jelentkezik. Az egészségügyi rendszerben dolgozók közötti kapcsolatok és attitűdök is megváltoztak. Orosz Éva szerint a szakigazgatásban elterjedt a személyfüggő döntéshozatal és a transzparencia hiánya, amihez az intézményvezetők idővel alkalmazkodtak. Ennek egyik következménye a kezdeményezőkészség visszaszorulása lehetett. Közben az egészségügyi dolgozókat motivációvesztés és kiégés sújtja, a betegek pedig egyre kiszolgáltatottabbá váltak. A közszférába vetett bizalom megingásával párhuzamosan sokan a magánellátás felé fordultak.
Az új vezetésnél már megtörtént az érték- és stílusváltás, valamint a transzparencia növelése is megkezdődött – Orosz Éva szerint azonban ez önmagában nem elegendő. A rendszer működéséhez nem elég azt elvárni, hogy a szereplők hozzáállása megváltozzon. Ehhez a mögöttes struktúrákat is át kell alakítani. A következő időszak egyik legfontosabb kérdése ezért az lehet, hogy megmarad-e a kórházak erősen centralizált irányítása, vagy térségi, regionális rendszer jön létre.
Az is kérdés, visszakaphatják-e a kórházak szakmai és gazdasági önállóságuk egy részét, illetve milyen mozgásteret kapnak majd a menedzsmentek.
A finanszírozás átalakítása szintén komoly feladat. Felmerül az értékalapú, úgynevezett value-based finanszírozás és a minőségi indikátorok bevezetése. Közben rendezni kellene a köz- és a magánellátás egymáshoz való viszonyát is.
Orosz Éva szerint az egyik legfontosabb kérdés az lesz, hogy a kormányzat külön-külön próbálja-e kezelni a problémákat, vagy egy átfogó, ütemezett egészségügyi stratégiát alkot.
A kutató erre a nemzetközileg ismert „zöld könyv – fehér könyv” módszertant javasolja.
A zöld könyvben a kormányzat több lehetséges irányt és azok előnyeit, hátrányait mutathatná be, majd ezekről szakmai és civil szervezetek, valamint a lakosság is véleményt mondhatna.
Ezt követhetné a fehér könyv, amely már a kiválasztott stratégiai irányokat és a szükséges jogszabályi változtatásokat is rögzítené.
A történelmi lehetőség tehát önmagában még nem jelent fordulatot. Ahhoz, hogy a magyar egészségügy valóban felzárkózási pályára álljon, egyszerre kellene több forrást biztosítani, átalakítani a működési struktúrákat, és bevonni az orvosokat, szakdolgozókat, szakmai és civil szervezeteket is a változtatásba – javasolta Orosz Éva az előadásában.
Napi