EgyébSzerző: index 43 perccel ezelőtt 18 percnyi olvasás
Ronaldinho és Ibrahimovic példaképe, Buffon, Maldini és Nesta legnagyobb rémálma volt.
Ronaldo Luís Nazário de Lima, vagy ahogyan mindenki ismeri Ronaldo 1976. szeptember 18-án a brazil léptékkel „kis falunak” számító Itaguaíban látta meg a napvilágot, de csak 22-én tudták anyaközveztetni, mivel édesapja csak négy nap késéssel tudta kifizetni ennek a díját.
A helység 275 négyzetkilométeres területénél közel négyezer nagyobb található az országban, 117 ezer lakosa is csupán a 264. helyre elég a nemzeti összevetésben, és ha a leghíresebb szülötteket keressük, egyedül a Fenomén neve bukkan elénk.
Ebből a közegből indult Nélio Nazário de Lima Sr. és Sonia dos Santos Barata harmadik gyermeke, a szülők válása után pedig akkor 11 éves főhősünk hamarosan az iskolából is kikerült.
A Washington Post egy korábbi cikke szerint édesanyja másodállást vállalt, és napi 12 órákat dolgozott azért, hogy a kis Ronaldót eltartsa a minimálbért éppen, hogy meghaladó keresetéből, de a fiatal srácot egyáltalán nem tudta lekötni az iskola, rendre lógott az óráiról, és hetedikben ott is hagyta a sulit.
Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy a fiam gondolatai csak a foci körül forognak. Mégis miféle jövő vár így rád?
– emlékezett vissza tűnődésére később édesanyja.
„Mindig az utcán focizott a barátaival, még akkor is, amikor az iskolában lett volna a helye. Tudtam, hogy elveszítettem ezt a harcot” – tette hozzá.
Álmait eleinte teremben kezdte el kergetni, és a lehető legmesszebb attól, amivé vált! Ronaldo kilencévesen a Valqueire futsalcsapatánál volt próbajátékon, ahol elmondása szerint több mint 50 gyerekkel kellett volna felvennie a versenyt, ezért „meghekkelte” a rendszert:
Eredetileg azt terveztem, hogy a jobb szélen játszom majd, ott volt vagy 15 gyerek. Aztán megnéztem a bal oldalon, megint 15. Mondom akkor legyek védő, ott is volt 15. Oké, legyen akkor a csatárposzt, ott meg vagy 20-an tülekedtek. Megláttam a kapusok sorát, amiben csak ketten voltak. Úgy voltam vele, hogy ez az én esélyem, kipróbáltam magam, átmentem a próbajátékon a legjobb kapusként. Aztán az edzés első hetében kérdeztem az edzőtől, hogy nem tudna-e megnézni engem valamelyik szélen. Az első alkalommal, amikor játszottam, támadó voltam, és elképedt, hogy hihetetlen vagyok, és itt kéne játszanom, nem kapusként. Az edző addig nem is tudta, hogy csak azért jelentkeztem kapusnak, hogy bekerüljek a csapatba, és hogy sohasem volt szándékom, hogy kapus legyek
– emlékezett vissza később Ronaldo.
Első meccsén kilencévesen csereként beállva négy gólt szerzett a Vasco da Gama ellen végül 5–4-re megnyert meccsen, nem volt kérdés, hol lesz a jövője – bár a borítás még mindig képlékeny volt.
Ezt követően ugyanis 1989-ben a Social Ramos atlétikai klub adott neki lehetőséget – még mindig a teremben –, no meg egy kis pénzt is, hogy tudja fedezni az ebédjét, a buszjegyet és a futballcsukát. Csapatának kiválósága volt, 166 találattal vezette a városi góllövőlistát, volt olyan meccse, amikor az együttes 12 találatából 11-et ő maga szerzett.
A következő nyáron a híres riói Flamengóhoz vitte az útja, ahol a nyolcvanas években kedvence, Zico is játszott, de hiába felelt meg a juniorcsapat próbajátékán, nem engedhette meg magának az egyórás buszút árát (mindennap négy jegyre lett volna szüksége) a következő napi edzésre, így a 13 éves Ronaldo végül a Sao Cristóvaónál kötött ki, itt szúrta ki a játékosügynök Reinaldo Pitta és Alexandre Martins, miután a páros tudomására jutott, hogy edzője micsoda ódákat zeng a fiatalról.
Valami aztán megragadta a játékosügynökök fantáziáját – valószínűleg az sem volt hátrány, hogy a 13 éves Ronaldo öt gólt szerzett csapata 9–1-es győzelme során...
„Azon nyomban láttuk, hogy más lehet, mint a legtöbb játékos” – mondta Pitta, és hamarosan 7500 dollárért (inflációval követve ez mai árfolyamon 22 400 dollár, vagyis nagyjából 7,1 millió forint lenne) megszerezték a futballista játékjogát.
Talán a futballtörténelem egyik legjobb befektetése lett az üzlet.
Merthogy Ronaldo pályafutása üstökösszerűen robbant be, minden csapatánál közel volt a mérkőzésenkénti egygólos átlaghoz, az átigazolási díjaiból pedig rendre érkezett 15 százalék az ügynökök számlájára, elsőként 1992-ben, amikor ennek az összegnek több mint a háromszorosáért, 25 ezerért váltott a Cruzeiro mezére (ez pedig eltörpült amellett, ami a későbbiekben rájuk várt).
„Amikor 1992 decemberében egy srácot elküldtem a Cruzeiróhoz, azt mondtam, hogy ő lesz a brazil válogatott következő csatárklasszisa. Játszani fog az 1998-as világbajnokságon. Kérdezték, hogyan hívják a srácot, én pedig azt mondtam, hogy Ronaldo” – emlékezett vissza Roberto Gaglianone, Ronaldo első edzője a Sao Cristovaónál.
Ez nem csupán valósággá vált, hanem már világbajnokként és aranylabdásként várhatta a franciaországi tornát, messze a legnagyobb sztárként.
De ne rohanjunk ennyire előre.
Cafu sem volt éppen rossz futballista, a történelem egyetlen játékosaként mondhatja el magáról, hogy három egymást követő világbajnokságon is döntőt játszhatott (kettőt meg is nyert), de még ő is szájtátva figyelte leendő csapattársa berobbanását.
Amikor először láttam játszani, akkor a Cruzeiróban szerepelt. Még mindig csak egy gyerek volt. Ezen a mérkőzésen öt gólt lőtt... Ettől a pillanattól fogva bemutatta, hogy egy igazi fenomén
– idézte fel a korábbi remek jobbhátvéd.
Addigra már túl volt egy masszív portói ajánlaton – csapata csípőből kukázta a félmillió dolláros próbálkozást, miután a portugálokat lenyűgözte a felkészülési meccsen ellenük mutatott játéka –, nem sokkal a 17. születésnapja előtt mutatkozott be a brazil élvonalban, és még mindig nem töltötte be ezt, amikor már gólja is volt.
Az első idényében számára jutó alig 14 bajnokin 12-szer volt eredményes, közte a Bahia ellenivel, amiről Cafu beszélt, amikor is öt góllal és egy gólpasszal vette ki a részét a 6–0-s sikeréből...
A novemberi ütközete előtt már lejátszotta első nemzetközi meccseit is, és bár a chilei Colo-Colót még kiejtette a Cruzeiro, a következő körben (a negyeddöntőben) az uruguayi Nacional büntetőkkel kiejtette a brazilokat.
Az 1993-as Supercopa Sudamericanában lejátszott négy összecsapáson nyolcszor volt eredményes, amivel így is elhódította a gólkirályi címet, néhány nappal a 17. születésnapja után.
Ezek után aligha meglepő, hogy esélytelen volt, hogy sokáig meg lehessen tartani.
A Cruzeiróval megnyert 1993-as Brazil Kupa, és az 1994-es állami bajnoki cím után egyértelmű volt, hogy elrabolják Brazíliából, ahol időközben a válogatottban is bemutatkozott, az argentinok elleni tíz perc után Izland ellen kezdőként egy-egy gólt és gólpasszt jegyzett, és bekerült a vb-keretbe is.
Az Egyesült Államokban rendezett tornán aztán végül egy percet sem játszott, de így is világbajnokként érkezett meg Európába, az eindhoveni PSV 6 millió dollárért csapott le a Cruzeirónál 47 tétmeccsen 40-szer eredményes csatárra.
„Együtt játszottam vele a PSV-nél, amikor még nagyon fiatal volt, de már akkor is látható volt, hogy világklasszis játékos lesz belőle” – mondta ezt egy másik korábbi kiváló védő, Jaap Stam.
Ronaldo brazil csapattársa, a hollandoknál 1988 és 1993 között játszó Romário tanácsára fogadta el a PSV hívószavát, és már az első idényében meghódította Eindhovent.
Az, hogy berobbant a PSV-nél, finom megfogalmazás lenne arra, amit Ronaldótól láthattak a nézők: első idényében 30 góllal lett a liga mesterlövésze, 12-vel megelőzve a legközelebbi rivális Patrick Kluivertet (18)! A bajnoki címre így sem volt esély, mivel a Bajnokok Ligáját is megnyerő Ajax veretlenül (27–7–0), 106–28-as gólkülönbséggel behúzta az Eredivisie-t.
Ronaldo hét duplája mellett az Utrecht ellen mesterhármasig is eljutott, de ugyancsak háromszor kapitulált ellene a Bayer Leverkusen is, amely 5–4-re nyert végül, és jutott ilyen összesítéssel az UEFA-kupa második fordulójába. A rivális világbajnok támadója, Rudi Völler magasztalta is a fiatal brazilt a lefújást követően:
Soha az életemben nem láttam még egy 18 évest olyan szinten játszani, ahogyan ő tette.
De nem csak ő dicsérte az akkor teljesen egyedinek számító stílusát, hanem olyan futballisták is, mint Thierry Henry vagy későbbi barcelonai csapattársa, Luis Enrique is.
„Ronaldo olyanokat csinált, amit előtte senkitől sem láthattunk. Romárióval és George Weah-val közösen forradalmasították a csatárposztot. Ők voltak az elsők, akik visszamozogtak a tizenhatoson kívülre, hogy a középpályán felvegyék a labdát, kimozogtak a szélekere, hogy megbontsák az ellenfél védelmét, és megiramodásaikkal, robbanékonyságukkal és cseleikkel az őrületbe kergessék a bekkeket” – vélekedett Henry, akinek véleményét Enrique is osztotta:
„Amikor a tévében néztem a PSV-ben játszva, azt gondoltam, hogy »hűha«. Aztán megérkezett a Barcelonába. Ő volt a legcsodálatosabb játékos, akit valaha láttam. Olyanokat csinált, amit előtte sohasem láttam. Manapság hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy Lionel Messi hat védőn átviszi a labdát, de akkoriban nem. Ronaldo egy fenevad volt.”
Nyilvánvaló volt, hogy az eindhoveni ugródeszkát is hamar kinőtte, második idényében úgyis eljutott 25 kanadai pontig (19+6), hogy csupán 21 mérkőzésen léphetett pályára, mivel egy súlyos térdsérülés miatt hosszú időre kidőlt. Az első, a fájdalmas problémák közül.
A PSV-ben 57 meccsen szerzett 54 gólja után a Barcelona akkori világrekordot jelentő 19,5 millió dollárért orozta el az Internazionale elől, és Bobby Robson vezetőedző elmondása szerint nyolcéves(!) szerződést kötött a katalánokkal. Hogy aztán ebből legyen egy. Na de az milyen!
A brazil támadó 49 tétmeccsen 47-szer volt eredményes, vezérletével csapata megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját (a Paris Saint-Germain elleni finálét az ő találata döntötte el), a Spanyol Szuperkupát és a Király-kupát is. A 34 bajnoki találatával gólkirály, és európai aranycipős is lett.
Az 1996-os olimpián a csoportkörben Magyarország és Nigéria ellen is gólt szerző Ronaldo a negyeddöntőben kétszer vette be Ghána kapuját, az elődöntőben viszont hiába vezetett a 78. percben még 3–1-re a csapata, végül ráadásban kikapott a tornát is megnyerő Nigériától, így meg kellett elégednie a bronzéremmel.
Nem sokáig kellett bánkódnia, 1997-ben a Copa Américát (öt góljának is köszönhetően a torna legjobbjának választották meg), majd év végén a Konföderációs kupát is megnyerte, utóbbi döntőjében mesterhármast szerezve.
1996-ban és 1997-ben is az év legjobb futballistájának választották a FIFA-nál, utóbbi évben még az Aranylabdát is megkapta, igaz, ezt már az Internazionale játékosaként.
Legendássá vált a vb-t megelőző 1997-es Tournoi de France olaszok elleni jelenete, amikor ketten próbálták kétségbeesetten, bevetődve szerelni a fiatal csatárt. Nem nagy nevek, „csak” Paolo Maldini és Fabio Cannavaro...
A futballtörténelem egyik legikonikusabb jelenete
Az idény végefelé kezdtek szállingózni a hírek, hogy Ronaldo szerződésének meghosszabbítása kapcsán problémák léptek fel, és bár a katalánok sokáig magabiztosak voltak, hogy marad náluk, végül szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy az Inter kifizeti a 27 millió dolláros kivásárlási záradékot, és újabb világrekordot felállítva csak megszerzik maguknak Ronaldót, aki előtt csak Diego Maradonáért fizettek kétszer is csúcsösszeget.
Milánóban is hamar közönségkedvenccé vált, ehhez persze az sem ártott, hogy ahogyan hollandul és spanyolul, olaszul is hamar megtanult, hogy könnyebben tudjon boldogulni az országban.
Az első idényében 25 találatig jutott a Serie A-ban, ahol az idény legjobb játékosának is megválasztották, hat találattal UEFA-kupa-győzelemig vezette az Intert, tényleg nehéz volt ezekben a hónapokban olyan trófeát elképzelni, amit ne neki osztottak volna ki.
Így érkezett meg az 1998-as világbajnokságra, ahol Marokkó (1+1), Chile (2+0) és Dánia (0+2) legyőzéséből is két kanadai ponttal vette ki a részét, a hollandok elleni, tizenegyesekkel megnyert elődöntőben pedig ő szerezte csapata egyetlen gólját. A vb legjobb játékosaként viszont a csúcsra nem tudott felérni, mivel a házigazda Franciaország Zinédine Zidane remeklésének köszönhetően 3–0-ra meglepte a favoritot.
A finálé előtt történtek ugyanakkor a mai napig homályosak, amit tudhatunk: Ronaldo a finálé előtt görcsrohamot kapott, de a kórházi kivizsgálások nem mutattak ki rendellenességet, és végül a kezdőcsapatba is bekerült, bár egy órával a meccs előtt még csak a kispadra nevezték. Végül végigjátszotta a meccset, ahol csak árnyéka volt önmagának, és olyan elméletek is szárnyra kaptak, miszerint szponzori nyomásra kellett játszania, voltak olyan pletykák is, hogy ételmérgezést, sőt, idegösszeomlást kapott.
Ezzel együtt is a világ legjobb csatárának tekintették – ebben persze annak is szerepe volt, hogy 1999-ben öt góllal ismét Copa América-győzelemre vezette Brazíliát – , sérülésekkel tarkított második idénye végére pedig az Inter csapatkapitánya is lett. A kor legerősebb bajnokságának legkiválóbb védői és kapusai rettegték a nevét, záporoztak a dicséretek mindenhonnan, Paolo Maldini azt mondta, hogy Diego Maradona mellett a legnehezebb ellenfele volt az első két milánói évében fenomenális brazil, de Alessandro Nesta és Gianluigi Buffon is magasztalta:
Ronaldo a legjobb csatár, aki ellen valaha játszottam, lehetetlen volt megállítani őt. A legrosszabb élményem az Inter ellen 1998-ban Párizsban elveszített UEFA-kupa-döntő volt. Hihetetlen játékos. Azóta is számos alkalommal visszanéztem a meccset, hogy megnézzem, mit csináltam rosszul. 3–0-ra kikaptunk, de nem hiszem, hogy az én hibám lett volna. Ronaldo egyszerűen megállíthatatlan volt. Olyan fürge volt, hogy mellette mindenki más úgy festett, mintha csak álldogálna a pályán
– mondta Nesta az 1998-as UEFA-kupa-döntőről.
A legjobb, aki ellen valaha játszottam. Ha nincs a sérülés, egy lapon emlegetnénk Pelével és Maradonával
– így Buffon.
Merthogy jött a sérülés.
Már az 1998–1999-es idényben is számos meccset ki kellett hagynia a térde miatt (28 tétmeccsen 15 gólig ezzel együtt is eljutott), de ez még mindig istenes volt ahhoz képest, ami rá várt. A szomorú nap 1999. november 21-én jött el, amikor a Lecce elleni szétgálázott (6–0, egy gól) meccsen térdszalagszakadást szenvedett.
Ez manapság is lenne egy hat-kilenc hónap felépülési idő teljes szakadás esetén, ehhez képest kifejezetten gyorsan, 2000. április 12-én, azaz nem egészen öt hónappal az eset után az Olasz Kupa döntőjének első felvonásán csereként pályára vezényelhették Ronaldót.
Talán ez volt a hiba.
Hat perccel később ugyanis még brutálisabb sérülést szenvedett, orvosa elmondása szerint „a térdkalácsa valósággal felrobbant”, és Nilton Petrone elmondása szerint ez volt a valaha látott legsúlyosabb futballsérülés.
A videót kizárólag erős idegzetű olvasóink indítsák el
A következmény megrázó volt: Ronaldo legközelebb másfél évvel később, 2001 szeptemberében léphetett pályára, majd négy meccs újra megsérült, ezúttal a combja, és mire a kisebb kihagyás („csak” három hét) után kezdett volna formába lendülni, decemberben újabb kidőlés, ezúttal három hónap.
Mindez azt jelentette, hogy Ronaldo 1999. november 21. és 2002. április 4. között 28,5 hónap alatt összesen 10 meccset és 418 percet töltött a futballpályán, ebből 310-et 2001 decemberében.
Ha ekkor szögre akasztja a stoplist, kevesen hibáztathatták volna, ő azonban sokadszor is megpróbált felállni a padlóról.
Április közepén úgy tért vissza a Serie A-ba, mintha sohasem hagyott volna ki egy percet sem, a Brescia ellen az ő két gólja döntött (2–1), a Chievo otthonában egy-egy góllal és gólpasszal vette ki a részét a 2–2-es döntetlenből, a Piacenza ellen pedig a meccset lezáró harmadik találatot jegyezte (3–1).
Az utolsó fordulóban így az Inter abban a tudatban léphetett pályára a Lazio otthonában, hogy egy győzelemmel biztosan elsőként zár, és 1989 után először lehet Olaszország bajnoka. Nem is indult rosszul a meccs, Christian Vieri és Luigi Di Biagio góljával kétszer is előnybe került a milánói együttes, ám Karel Poborsky mindkétszer egyenlíteni tudott az első félidőben. A dráma pedig ezúttal is eljött, Diego Simeone és Simone Inzaghi találatával a Lazio 4–2-re győzött, az Inter pedig nemhogy bajnok nem lett, végül a Juventushoz hasonlóan sikerrel záró Roma is megelőzte, így minden idők legőrültebb végjátékában csak a bronzérem jött össze.
Ronaldo pedig ismét könnyek között úszott a Lazio ellen...
5th May 2002, iconic photo of Ronaldo on the bench in tears. As inter lose at lazio, Juventus won at Udinese to win the Scudetto. #SerieATIM pic.twitter.com/KnQC8UFDhN
— Scot Munroe (@scot_munroe) May 5, 2018
Tavasszal a válogatottba is visszatért két és fél év után, és végül a selecao hozta el számára a megváltást.
A 2002-es világbajnokságon a csoportkörben Törökország, Kína és Costa Rica kapuját is bevette (utóbbit kétszer is), majd a belgák elleni nyolcaddöntőben is eredményes volt. A nagy reményekkel érkező angolok elleni 2–1-es siker jelentette az egyetlen kivételt, mert innentől kezdve már csak Ronaldo volt eredményes a braziloknál.
És ekkor, a törökök elleni elődöntő feszült pillanataiban köszönt vissza igazán a múlt. Amikor Ronaldo a védők gyűrűjében szorongatva azzal a védjegyszerű, futsalpályákról hozott „spinyós” mozdulattal (lábujjheggyel, spiccel) rúgta el a labdát a kapus mellett, a világ ámult, a szakértők pedig megértették: a Fenoménből a nagypálya sem tudta kiölni a Valqueire és a Social Ramos termeiben felszedett riói utcai rafináltságot. Ez a zseniális, hirtelen mozdulat döntötte el az elődöntőt, és nyitotta meg az utat a döntőbeli történelmi duplázása (amelyet a németek, és különösen a torna legjobbjának megválasztott Oliver Kahn bánt) előtt.
Futsalos góllal a világbajnoki döntőbe
Brazília hibátlan mérleggel világbajnok, a Fenomén nyolc találattal gólkirály lett, majd megszerezte karrierje harmadik év játékosa címét a FIFA-nál és a második Aranylabdáját is – de ezt már nem milánóiként.
Merthogy a távol-keleti viadal után a Real Madrid mezére váltott.
Ha a sérüléseket nem számítjuk, Ronaldo pályafutásából egy dolgot hiányolhat igazán: a Bajnokok Ligája-trófeát.
Mert a Barcával megnyert KEK, majd az Interrel elhódított UEFA-kupa, megannyi hazai trófea és a Realhoz igazolást követően megnyert Interkontinentális Kupa mellett ez végül nem adatott meg neki, hiába fordult meg karrierje során öt BEK/BL-győztes (PSV, Barcelona, Inter, Real Madrid, AC Milan) gárdában is.
A Galaktikus-korszakot élő Real Madrid az 1998-as, 2000-es és 2002-es BL-győzelem után kaparintotta meg 45 millió euróért Ronaldót, aki tökéletesen illeszkedett a korábbi években megszerzett Luís Figo (2000, Barcelona, 60 millió euró), Zinédine Zidane (2001, Juventus, 73,5) fémjelezte sorba, és a következő években még olyan játékosok csatlakoztak, mint David Beckham (2003, Manchester United, 37,5), az aranylabdás Michael Owen (2004, Liverpool, 9), Robinho (2005, Santos, 24) vagy éppen Sergio Ramos (2005, Sevilla, 27).
De hiába lett egyre több klasszis a csapatban, a Real Madrid hanyatlani kezdett. Ronaldo az első idényében még bajnok lett, a következőben pedig újra spanyol gólkirály, az együttes 2007 nyaráig csupán egy Spanyol Szuperkupát tudott bezsebelni.
A BL-ben előbb a Juventus fordította meg az elődöntőben a Real Madrid elleni párharcát, majd a Monaco óriási meglepetésre tette meg ugyanezt a negyeddöntőben, innentől pedig mai szemmel nézve egészen döbbenetes széria vette kezdetét: a királyi gárda sorozatban hatszor búcsúzott a nyolcaddöntőben!
Ezek jó része már Ronaldo nélkül jött, mivel 2007 januárjában a már fentebb említett AC Milanhoz igazolt. A brazil 23, 24 és 21 góllal zárta első három bajnoki évét a Real Madridban, aztán ismét jöttek a sérülések, illetve érkezett Ruud van Nistelrooy is az együtteshez, amelynek edzője, Fabio Capello egyre nehezebben tudta kezelni az egyre terebélyesebb brazil csatár erőnlétének gyengülését, előrevetítve a közelgő klubváltását.
És itt kell visszakanyarodni a Milanhoz igazoláshoz, és annak időpontjára. Amikor ugyanis Ronaldo 2007 januárjában klubot váltott, még az volt a szabály, hogy egy futballista egy idényben csak egy klubban szerepelhet a nemzetközi kupákban (nem véletlenül nem voltak kiemelkedő transzferek télen), márpedig Ronaldo négy meccset játszott a csoportkörben a Real Madridban, és két gólt szerzett.
Az idény végén pedig a Milan 2003 és 2005 után ismét döntőbe jutott, és négy év elteltével felülhetett a csúcsra – Ronaldo viszont nem játszhatott, így BL-győzelem nélkül vonult vissza.
Pedig nem volt rossz az újabb milánói időszakának kezdete, 14 bajnokin 12 gólból (7+5) vette ki a részét, de Olaszországban neki valamiért nem akart összejönni:
újabb súlyos sérüléseket szenvedett, ami miatt a következő idényben hat meccsen tudott csak pályára lépni, és összesen 378 napot kellett kihagynia.
Utolsó milánói meccsét 2008. február 13-án játszotta, az idény végén lejárt a szerződése, hazautazott Brazíliába, ahol a Corinthiansnál írt végül alá, és 2009 márciusában debütált az együttesben, ahol 69 mérkőzésen 35 gólt szerzett, és nyert Sao Pauló-i állami bajnokságot, valamit Brazil Kupát, mielőtt 2011 elején (34 évesen) visszavonulni kényszerült.
Nagyon nehéz abbahagyni valamit, ami ennyire boldoggá tesz engem. Mentálisan szerettem volna még folytatni, de tudatában voltam, hogy elveszítettem a testemmel vívott csatát. Az elmém ment volna még előre, a testem viszont már nem bírta. Fejben még tudom, mit szeretnék megcsinálni, de fizikailag már nem tudom úgy, ahogyan szeretném. Itt az ideje búcsúzni
– mondta visszavonulásakor.
Ronaldo hatása a labdarúgásra megkérdőjelezhetetlen, és csak elképzelni lehet, micsoda karriert futhatott volna be, ha elkerülik pályafutása csúcsán ezek a brutális sérülések és meg tudja tartani pályafutása végéig az ideális testsúlyát.
„Az Internél elszenvedett térdsérülése kivette belőle azt a robbanékonyságot, ami minden idők talán legnagyszerűbb fiatal játékosává tette, futurisztikus ötvezete volt a sebességnek, erőnek és képességeknek. Nem lebecsülve Ronaldo eredményeit a karrierje második felében, amikor például nyolc gólt lőtt a 2002-es világbajnokságon, vagy egy emberként ugrasztotta tapsra az Old Trafford közönségét a Manchester United kiejtése során. De a korai éveinek emlékei könnyeket csalnak a felnőtt férfiak szemébe” – írta Rob Smyth róla a The Guardianon.
A BL-mesterhármas, ami után az egész Old Trafford őt ünnepelte a lecserélésekor
A 98 válogatott mérkőzésével a brazil örökranglistán tizedik, 62 találatával harmadik Ronaldo olyan játékosok pályafutását határozta meg, mint Zlatan Ibrahimovic vagy éppen Ronaldinho.
A saját magát mindenkinél jobban értékelő svéd is csak dicsérő szavakig jutott, bármikor Ronaldo neve jött szóba:
„Számomra Ronaldo a legnagyobb. Volt olyan jó, mint Pelé. Akkoriban senki sem volt hozzá hasonló. Senkinek sem volt olyan hatása a futballra és a játékosokra, mint neki” – mondta egyszer Ibra.
„Karrierem legjobb ellenfele? Rengeteg, rengeteg szenzációs játékos ellen játszhattam, úgyhogy nehéz egyet megnevezni. De azt mondanám, hogy Ronaldo, a Fenomén. Miért? Mert ő volt a példaképen, és ő volt a tökéletes futballista. A szememben sohasem lesz senki sem olyan jó, mint ő” – válaszolta egy másik alkalommal.
Ronaldo-fotók voltak a szobám falán. Ő volt az EMBER. Nem csupán a cselei vagy a világbajnoki góljai miatt. Ronaldo minden téren briliáns volt. Az volt, akivé én akartam válni felnőttként, egy srác, aki egymaga képes jelenteni a különbséget a csapatok között. Ronaldo volt a hősöm, tanulmányoztam a játékát, és próbáltam apró fogásokat elsajátítani, hogy én is szenzációs játékossá válják. Táncoltam utána a pályán a labdával
– még egy utolsó Zlatan-bók.
„Ő volt a példaképen, és végül vele játszhattam, és együtt nyerhettem vele világbajnokságot. A futballtörténelem legkomplettebb csatára, akit valaha láthattak, vagy akit valaha is látni fognak. Szinte felfoghatatlan, hogy a Bajnokok Ligáját sohasem kaparinthatta meg” – vélekedett Ronaldinho.
Az ENSZ fejlesztési programjának jószolgálati nagyköveteként ténykedő Ronaldo a játékoskarrierjét követően sem szakadt el a futball világától, 2018 szeptemberében a spanyol Real Valladolid többségi tulajdonosa lett, 2021 decemberében pedig a Cruzeiróban is többségi részesedést szerzett (ezt 2024 áprilisban adta el), és 70 millió dollárt fektetett be gyerekkori csapatába.
A fiatal Ronaldónak nem sok párja akad a futballtörténelemben
(Borítókép: Paolo Maldini és Fabio Cannavaro próbálja kétségbeesetten szerelni Ronaldót az 1997-es Tournoi de France-on. Fotó: Franck Seguin / Corbis / VCG / Getty Images)
Napi