Ismerik a kaleidoszkópot, ugye? Egy cső, amibe ha belenézünk, a végén lévő kristályok alakzatba rendeződnek. Ha a csövet elforgatjuk, a kristályok új formációt vesznek fel, és az élményt, a látvány, egészen más, mint az előző pillanatban.

Valami ilyesmi érzés fogott el, miután a kezembe vettem Daryl Gregory regényét, de nem csupán a fejezetek, a bekezdések és a mondatok olvasása miatt, hanem mert az író képes egyetlen téma-réma rendszert a végtelenségbe fűzni. Ezt úgy kell elképzelni, mintha elindulnánk egy megszokott helyre, és minden lépésénél ránk törne egy-egy új gondolat, érzés, de főleg a kétségbeesés, hogy a világ, amiben élünk, nem is végtelen, és nincsenek benne végtelen számú változók, itt minden csupán szimuláció. De ha ez így van, akkor ugyan miért ne lehetne minden gondolatunk, cselekedetünk sokasága is programozott.

Daryl Gregory az ilyen gondolatfűzések bosszantó mestere, és ehhez képest még cselekményt is ad regényének (szerencsére) és főszereplőket, akik kénytelenek szembenézni azzal, hogy a világ, amiben élnek, egyik napról a másikra megváltozott. Szó szerint egy másikra.

Minden csak szimuláció

Azt azért megnézném, hogy ki milyen arcot vágna, amikor megtudja, hogy a világ, amiben él, digitális szimuláció – és vannak anomáliái is. Tudják, hibák, bugok, rendellenességek. Olyanok, amik vagy amelyek látogathatók. Látványosságok. Fagyott tornádó, ami lebeg; Antipólus, ami amúgy tök unalmas, mert azon csak a fény megy át, de belenézve láthatóvá válik a bolygó másik oldala; de van 5G-s gejzír; meg csupa ehhez hasonlatos lehetetlen, a fizika törvényeit meghazudtoló anomália, emberi szemmel nézve: csoda.

Hőseink ezeket megnézni indulnak, buszos túra. A járművön utazik az emberiség össze nyomora és reménye. Turista az apáca, a rabbi, az influenszer, a professzor, néhány buja aggastyán és felnőtt gyermek, mérnök és realista, vagy éppen képregényíró. Kezdetben úgy tűnik, itt mindenki csak nézelődik, aztán lassan kiderül, hogy mindenki okkal utazik, mindenki keres valamit, de legfőképpen Szellemvárosba akar eljutni, ami kicsit (vagy nagyon)

Az egész olyan, mintha a Canterbury mesék elevenednének meg (a túrabusz oldalán nem véletlenül Canterbury Trails a felirat), máskor meg úgy tűnik, hogy a történet Daryl Gregogry Mátrixba tolt adaptációja volna. Olyan, amelyben a Mátrixról simán gondolhatják azt, hogy az a legújabb szövetség, nem Ó és Új, minden szava szent. 

Nullák meg egyesek

De ó, jaj, a szegény apáca,  vajon mit kezd azzal, hogy amennyiben a világunk csupán szimuláció, akkor Jézus vajon ki vagy mi, és Isten lehet a programozó, vagy őt is teremtették, ám ha így van, akkor mi, emberek vajon lehetünk-e emberek, vagy csupán nullák meg egyesek. Egyesek biztosan nullák, de ezt témakört most nem emelném be ide.

Szóval van itt minden, mitikus utalások sora, eposzi példázatok példája, de a lényeg, hogy

Érthető hát, hogy a regény két központi alakja – bár itt lényegében mindenki az – JP és Dulin, a két barát is nekivág az útnak. JP rákos, neki mintha ez volna az utolsó, de már az elején tudható, hogy ez nem egyszerű utazás, és nem azért, mert a sofőr életunt, az idegenvezető meg csak beugrott helyettesíteni. 

A kínzó kérdés ugyanis az, hogy

• amennyiben minden csak digitális szimuláció, akkor az is lehet, hogy valaki valahol nyom egy CTRL+ALT+DEL-t, és volt élet, nincs élet,
• amennyiben minden csak digitális szimuláció, akkor ebből ki lehet szállni, de hol lehet innen elmenekülni,
• amennyiben minden csak digitális szimuláció, akkor a végén milyen lesz a halál, az élet odaát, ha olyan van egyáltalán, vagy csak visszatöltenek a hétköznapokba, ugyanazokba?
• amennyiben minden csak digitális szimuláció, az élet is, akkor szimulációs méhekben fejlődik?

Ám amit fontos megemlíteni: Daryl Gregory regénye halálosan idegesítő. Olykor vagy gyakran meglehetősen túlírt, a mondatok a social világából jól ismert modoros és harsány influenszer dagályosságra emlékeztetnek. Mindezek ellenére mégis olvastatja magát, ám lehet, hogy a könyv olvas minket.

Daryl Gregory: Valódiak voltunk

Agave Könyvek / 2026 / 475 oldal