Vannak olyan dolgok, amiket már nyolcévesen eldöntesz, hogy bizony legalább egyszer át szeretnéd élni és a saját szemeddel látni. Nekem az egyik ilyen volt, hogy bemenjek a monzai célegyenesbe a Ferrari-drukkerekkel a futam utáni ünneplésre. Nem volt már hova húzni-halasztani, most végre harmincévesen összejött.

Gyerekként előbb láttam Formula–1-es futamot, mint foci- vagy kézimeccset – talán ez jól szemlélteti a száguldó cirkusszal való kapcsolatom mélységét.

Állítólag az évtized legjobb versenye volt a múlt hétvégi Olasz Nagydíj, amelynek nagyjából a felét láttuk, pedig ott voltunk a pálya mellett. Ennek oka, hogy sétálójeggyel voltunk kint Monzában… Viszont ez nem okozott csalódást, pontosan tudtuk, mire vállalkozunk, amikor a legolcsóbb, ám a leginkább „feelinges” megoldást választottuk. Személy szerint nem is kimondottan a verseny miatt mentem, hanem éppen azért a hangulatért, ami valóban méltó volt a híréhez.

Az első kört az Ascari és a Parabolica közötti egyenes mellől néztük. Kivetítőn láttuk, ahogyan a legendás Ferrari-szurkolótábor, a Tifosi szeme láttára Charles Leclerc kitereli csapattársát, Lewis Hamiltont az első sikánnál, majd nem sokkal később kicsúszik a pályáról, bele a gumifalba. Piros zászló. Váltsunk pozíciót a pályán! Át az egyik hídon, be a pálya középső részére. Egy-egy árnyékos hely aranyat ért a 34 fokban valamelyik kivetítő előtt.

Monzában nemcsak olyan lelátók vannak, amelyekre helyjeggyel lehet felmenni, hanem olyanok is, ahol nincsen szék, és négy-öt sor magas. Szinte végig a pálya mellett a belső részen van ilyen lehetőség, amennyiben hajlandó az ember vasárnap reggel fél hatra kimenni a pálya valamelyik bejáratához. A legelszántabb rajongók kimentek, mi másképp döntöttünk. Szombaton az időmérőt még így is egy ilyen tákolmányról figyeltük, vasárnap erre esélyünk sem volt…

A kijutás Milánóból Monzába egyébként igencsak macerás, még úgy is a vonat volt a legjobb megoldás, hogy pénteken még a nulla rutin miatt oda-vissza négy és fél órába telt az út. Ez nemcsak az állójegyeseknek volt kellemetlen része a hétvégének, hiszen szerencsére akik lelátójeggyel voltak, ugyanúgy ki kellett várni a sorukat, amíg felférnek egy vonatra. Szombaton az időmérő után egyből eljöttünk, így aznap már hét után nem sokkal Milánóban voltunk.

Vasárnapra mást terveztünk – azt, amit az angolok „Track Invasionnek” neveznek. Be szerettünk volna menni a pályára a futamot követő ünneplésre. Már 20 körrel a vége előtt odaálltunk az egyik nyitáshoz – a pálya mellé az első sikánhoz –, és okostelefonról követtük tovább az eseményeket. Közben szépen gyülekeztek az emberek körülöttünk, majd a 19. helyről az élre törő Kimi Antonellit leintette a kockás zászló. Olasz győzelem Monzában, de nem Ferrariban. A Tifosiban vegyes érzések kavarogtak – úgy éreztük. Közben megnyíltak a kapuk! Irány a célegyenes!

Van abban valami különleges, amikor a monzai célegyenesben előbb az olasz, majd a Mercedes miatt a német himnusz szól. A sorrend ugye éppen ellentétes, mint Michael Schumacher győzelmeinél. A pezsgőzés ünnepi zenéje után felcsendült a Sara perché ti amo is, amihez Monzánál autentikusabb helyet megint nem tudtunk volna elképzelni. Hogy megérte-e az előtte lévő három nap és 22 évnyi várakozás, hogy ezeket a pillanatokat átéljük? Abszolút!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 12-i lapszámában jelent meg.)