Ha már Lionel Messiről van szó, messziről kezdem… Rajta kívül számos nagy formátumú labdarúgót láthattam, volt, akit csak patinás fekete-fehér felvételeken (Alfredo Di Stéfano, Puskás Ferenc, Eusébio), sokáig Pelét is csak hasonló módon, ám az 1970-es mexikói világbajnokság közel hozta a Fekete Gyöngyszemet. Hozzá hasonlítva Franz Beckenbauer és Johan Cruyff – s hogy Diego Maradonát, valamint Michel Platinit ki ne hagyjam a sorból – pályafutása nyitott könyv, még akkor is, ha karrierjük nem a digitális forradalom idejére esett.

A 170 centis zsonglőr pályaíve – és ne legyünk fukarok, a portugál zseni, Cristiano Ronaldo varázslatai is – már mindennapjaink részét képezték, képezik. Per pillanat számomra elképzelhetetlen, hogy egy időben két ilyen korszakos labdarúgó határozza meg a sportágat. Legyünk hálásak tehát, hogy abban a korban élünk, mint ők, és láthatjuk őket.

Az argentin válogatott és Messi viszonyát sokáig úgy lehetett meghatározni, hogy ő és a többiek. A dél-amerikai nemzeti együttes mindig is különleges konglomerátumot alkotott: időnként öntörvényű egyéniségek gyülekezete vagy éppen egy-két virtuóz – amelyből az egyik mindig Messi volt – és szürkébb melósok elegye. Nem véletlen, hogy César Luis Menotti a 2010-es évek közepén azt nyilatkozta, Argentína csak a Barcelona játékosának köszönheti, hogy ott tart, ahol. A 2016-os Copa América döntőjében a Chile ellen 11-esekkel elvesztett döntő után – a sors fintora, hogy Messi is elhibázta a kísérletét – nála is elszakadt a cérna, 29 évesen, ötszörös aranylabdásként, akkor 113 szerepléssel a legjobbak között, lemondta a válogatottságot. Lehet, ő sem tudta feldolgozni, hogy amíg klubjában a hozzá tudásban már-már méltók között mindenképpen első volt az egyenlők között, a válogatottban senki sem tudott felnőni mellé. Még az is felvetődött, nem eléggé karizmatikus egyéniség, mint például Pelé, Maradona, Beckenbauer vagy éppen Cruyff.

Ám szerencsére hamar visszakozott, miután ismét címeres mezbe bújt, szinte minden megváltozott: ráadásul Lionel Scaloni 2019-es érkezése a nemzeti csapathoz katalizálta a folyamatot. Nemcsak Messi játszott a többiekért, az együttes is elkezdett érte futballozni, az alázatot addig csupán hírből ismerő társaknak is leesett a tantusz, csak közösen megy, erre példa a 2021-es és 2024-es Copa América-siker (a 2021-es Messinek az első trófeája volt az albicelestével), hogy a 2022-es vb-győzelemről ne is beszéljünk. A 2026-os tornán a címvédés már nem sikerült, meglehet, 201 szereplés után nem érez késztetést, hogy a legjobbak között játsszon.

Ha azt veszem, hogy 113 válogatottság után kis híján hátat fordított, hálát adhatunk az égnek, hogy majd’ ugyanennyit még rátett.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. szeptember 12-i lapszámában jelent meg.)