Sorozatunkban olyan könyvekről kérdezünk alkotókat, gondolkodókat, véleményformálókat, amik valami miatt fontosak, meghatározók, szemléletformálók, inspiratívak lettek nekik. Amiket jó pillanatban olvastak (újra). Amik hatást gyakoroltak az életükre, vagy akár meg is változtatták azt.

Ezúttal Einspach Gábor műkereskedő, igazságügyi szakértő válaszolt nekünk.

„»Rák, ez a jó kezdőszó…« Mindig szerettem volna, hogy közöm legyen Esterházy Péterhez. Talán a Bevezetés a szépirodalomba óta, de lehet, hogy a Fancsikó és Pinta volt a beavatásom. Vagy talán a Termelési-regény. Nem emlékszem. És ezeknek is inkább részletei, mondatai, meg a játékosságuk. Személyes találkozás csak egyszer volt, háttal ültünk egymásnak egy lakásétterem próbavacsoráján, ahová Lugo hívott, persze ő sincs már köztünk. Udvarias köszönés. Szívesen beszélgettem volna vele.

Aztán anyám – aki távolról nagyon szerette, biztosan tetszett is neki EP a hosszú hajával, humorával meg az okosságával – beteg lett 2013-ban. Hasnyálmirigyrák, a diagnóziskor már áttétekkel, kilenc hónapig tartott, ahogy B. professzor (főorvos, doktor) megmondta.

Nem jósolta. Megmondta. 9-12 hónap.

Amikor már EP betegségéről is lehetett tudni 2016-ban, gondoltam, mégiscsak van utólag egy kapocs anyám és közte, közös rák, nem is a legkönnyebb fajtából. Akkor még nem volt szó arról, hogy majd én is csatlakozom, KRAS gén mutáció, meg családi halmozódás.

Májusban megjelentek az első részletek a Hasnyálmirigynaplóból, aztán a könyvhéten a teljes szöveg meg az emlékezetes beszéd, átsütött rajta a nap. A könyvet nem olvastam akkor, csak bele-belekaptam, fel sem merült, hogy egyszer rám kerül a sor.

B. professzorral volt szimpátia, megmaradt a kapcsolatunk anyám halála után is, aztán amikor Esterházy Péter meghalt, elkészült a László kórházban az Esterházy park, és elkezdődött az Onkológiai Intézet gyűjteményének építése, akkor megkért, hogy vegyek én is részt a munkában, legyek én a kurátor, aki felkeresi és beavatja a művészeket, kiválogatja és elrendezi a beérkezett alkotásokat. Akkor Gittit is megismertem, aki hihetetlen energiákkal vetette bele magát a munkába. És senki nem mondott nemet, mert a rák nemcsak jó kezdőszó, de ellenállhatatlan hívószó is volt, ahogy Esterházy Péter neve is.

És minden művész tudta, hogy egyszer vagy ő, vagy valamelyik szerette úgyis idekerül. Mert előbb vagy utóbb mindenki odakerül, mondjuk ki a nevét, Bodoky professzorhoz. Feltéve, ha megéli.

Én megéltem, az első tünetek megjelenésekor pont a képeket válogattam a kórházban, neki mondtam, hogy kis fájdalom van a bal bordaív alatt, villámgyorsan diagnosztizált, aztán meggyógyított, azóta is teljes, boldog életet élek. Isteni gondviselés. Nevük is van: Barbara, Brúnó, Zsombor.

Úgyhogy, amikor a Telex megkérdezte, mi is lenne életem könyve, az első gondolat a Hasnyálmirigynapló volt. Nekiültem, elolvastam, sokszor visszalapoztam, kerestem a hiányzó napokat, olvastam volna tovább, az utolsó hónapokat is. Az utolsó heteket nem, anyáméra jól emlékszem. Nem méltóak.

Milyen más a megélése ugyanannak a betegségnek, mennyire nem számít utólag az a sok apró részlet, lelkiismeret-furdalás, még egy kis lustálkodás, egy darab csoki, egy szelet disznósajt. Kerestem a hasonlóságokat, a munkának való nekitámaszkodást, az evés fontosságát és örömét, az elveszést a mindennapokban, a kis dolgokban, és közben az örökkévalóságra vagy csak egy hányinger nélküli órára való áhítozást, a hullámzást a remény és a teljes elveszettség között, pontosan tudtam, mit ért EP fémes íz alatt, hogy milyen a nem múló émelygés, és hogy milyen fontos a játék. Ő a betegségirodalmat olvasta, én az orvosi könyveket, mindent tudni akartam, hogy néz ki a hasnyálmirigy, hogy működik ez a betegség, mi a gyenge pontja. És milyen más a kiindulóhelyzet, hogy van-e remény, vagy elveszik az orvosok már az elején, van-e fájdalom, ami elviszi az energiákat, ahogy ő, elnevezzük és becézzük a rákot, Hasnyálka, Kisasszonyka, Mucika,

vagy ahogy én, gyenge minőségű, elpusztítandó selejtnek tekintjük, aminek nincs helye a szervezetünkben.

Ez a könyv is sokat tett azért, hogy ne legyen tabu a rák, hogy tudjunk beszélni róla, viszonyulni hozzá. Az elmúlt években finom szövet állt össze a barátokból, akik meghaltak, a sok betegből, akikkel kapcsolatba kerültem, a társaikból, akik itt maradtak, akik meggyógyultak. Egyre sűrűbb, ahogy telik az idő. A nem létező létező. Anyám és apám. És már tíz éve Esterházy Péter. Jó érzés így összekapcsolni őket. »A mindiget javítom örökkére.«”