Az ifjúság mámora valahol elveszett, eltűnt a hosszú úton. Már csak foszlányok emlékeztetnek a Tabánban rendezett LGT-bulikra, a Kis- és a Népstadionban megszólaló Omegára, a klasszikus felállásban játszó P. Mobilra és Hobo Blues Bandre.

Őket keressük a rádióállomásokat kapcsolgatva. Az egyszer volt beatkorszakot, amely bennünk még mindig tart. A rock fémes hangzását, a blues nyers szenvedélyességét.

Bill Kapitány, az utolsó mohikánok egyike, még elhitette velünk, hogy nem kell kutakodnunk az Eltűnt idő nyomában, ahogy Marcel Proust írta regényfolyamában. Hiszen Bill Kapitány itt van: ő nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő is. Hogy a Kőbánya blues soha nem halkul el.

Generációk nőttek fel a hangján, és kaptak tőle zenei élményt és életfilozófiát. Divatirányzatoktól, külcsíntől, hangzatos nyilatkozatoktól, rongyrázástól, sztárallűröktől mentes életfilozófiát. Mert Kőbánya és a blues, így együtt, nemcsak a zenéről szól.

Deák Bill Gyula története a csóró kisnsrác, a bal lábát elvesztő kiskamasz útja a rivaldafényig. S benne nélkülözéssel, álmodozással, zsíros kenyérrel, Póka Egonnal, Hobóval, s megannyi csodálatos zenésszel lett egy sajátos, érzelmektől túlfűtött mese.

És ott volt Marika. Az asszony, aki a háttérből fogta ennek a kemény férfinak a kezét. A társ, aki szabadjára engedte a szárnyaló művészlelket, s aki otthon várta pörkölttel, sörrel. Kőbányai Világossal. Stílszerűen.

Bill Kapitány akkor halt meg először, amikor eltemette Marikát. Azt mondják, onnantól kezdve már csak akkor élt igazán, amikor színpadra állt.

Nézte a Fradi-meccseket, ha hívták, fellépett, s hogy valamiféle tüzet csiholjon a hétköznapokba, koncertturnét szervezett. Énekelni akart a haláláig. És még azon is túl.

S ez a mi szerencsénk, hogy továbbra is hallgathatjuk a dalait, a lemezeit, ugyanúgy, mint Fenyő Miklósnak, az LGT-nek, az Omegának – s az egyszer volt fiatalságunknak.

A legfeketébb hangú fehér férfitől búcsúzunk. De a gyász színe sehogyan sem illik hozzá...