Harmincnégy esztendeje játszották a magyar futballtörténelem egyik legbrutálisabb, legemlékezetesebb mérkőzését, amikor a helyi Slovan BEK-találkozón 4-1-re győzte le az FTC-t. De ebben a történetben az eredmény számít legkevésbé.

Pozsonyban tartottak a Fraditól. No, nem a csapattól, amely a főpróbán meglepetésre 2-0-s vereséget szenvedett a Pécstől, sokkal inkább a zöld-fehér szurkolótábortól. A helyi újság, az Új Szó például nem is az esélyeket latolgatta a várt összecsapás előtt, hanem azt a címet adta a beharangozó írásnak, hogy: „Maximális biztonsági intézkedések!”. Akkor már tudni lehetett, hogy közel ötszázan vigyáznak majd a rendre, felvonulnak a lovasrendőrök, na, meg a karhatalom.

Az csak olaj volt a tűzre, hogy a bomba formában lévő pozsonyiak vezetőedzője, Dusan Galis mintegy üzent a magyaroknak, amikor kijelentette: „Mi bizony nem vagyunk báránykák, és senkinek sem maradunk adósai, ha úgy hozza a sors…” Aztán egyszer csak valósággá váltak az előzetes félelmek. A meccs előtti éjszaka az Aranyhomok nevű pozsonyi bárban huszonegy magyar állampolgárt állított elő a pozsonyi rendőrség, de nem szép szóval, versidézetekkel, hanem brutálisan, kíméletlenül. Négy honfitársunk szorult orvosi ellátásra.

De a java még hátra volt.

– Hallottunk a felfokozott várakozásról és készültségről. Azt is tudtuk, hogy ellenséges légkör vesz majd körül bennünket, s hogy a helyi karhatalom készül a szurkolóink fogadtatására. De ami ott, Pozsonyban történt futballmeccs cím alatt, az maga volt a rémálom. Hallottunk az előző éjszaka történt incidensről, az őrizetbe vételekről, de így is sokkolt bennünket, ami a találkozó alatt a lelátón történt. Láttuk, érzékeltük, hogy egyenruhások támadtak a drukkereinkre, és válogatás nélkül verik őket, kíméletlenül – emlékezett az akkor a pályán futballozó Lipcsei Péter. – Kiabáltam Nyilasi Tibinek, hogy levonulunk, mert ezt nem tűrhetjük, ez már nem a futballról szól, de ő intett, hogy maradjuk, mert súlyos következményei lennének, ha ezt megtennénk. Nem kifogás, de képtelenek voltunk a játékra koncentrálni ilyen körülmények között. Már 3-0-ra vezetett a Slovan, amikor gólt lőttem, szépítettem, de ez sem segített rajtunk. Próbáltuk hergelni egymást; mindannyiunkban valami iszonyatos düh és harag dolgozott, de mindegy volt. A lefújást követően láttuk a vérző fejű, kétségbeesett magyarokat, a buszok betört ablakait. Olyan volt az egész, mintha valamiféle háborús övezetben lennénk.

Az a mérkőzés legkevésbé a futballról szólt, sokkal inkább a magyargyűlöletről. Na, meg arról, hogy álarc mögé bújt vadállatok kényük-kedvük szerint bármit csinálhattak a Ferencváros drukkereivel.

– Egészen szürreális élmény volt a pálya közepéről nézni, ahogy megtámadják a magyarokat. Felvetődött, hogy abbahagyjuk a meccset, s tiltakozás gyanánt az öltözőbe vonulunk, de erre végül nem került sor. Nemcsak minket sokkolt mindaz, ami a lelátón történt, hanem a Slovan játékosait is. Ők megpróbáltak a futballra koncentrálni. Nem hergeltek, nem provokáltak bennünket. Az biztos, hogy valamennyiünk számára életre szóló emlék volt az a 34 esztendővel ezelőtti kupatalálkozó! – mondta az akkori csapat egy másik játékosa, Telek András.

A meccsről készült összefoglalóban is látható a verésből egy jelenetsor a második perc után.

Egyetlen drukker jött

Ő sem felejti el azt a pozsonyi túrát, amelynek a visszavágójára szeptember 30-án az Üllői úti stadionban került sor, s amelyen már nem született gól. A Slovan továbbjutását egy, azaz egy pozsonyi drukker ünnepelte, az FTC stadion vendégszektorában. Csak ő mert Budapestre utazni, és a szlovák klubnál valóságos hősként emlegetik azóta is.