GazdaságSzerző: portfolio 2 órával ezelőtt 8 percnyi olvasás
Hat évvel azután, hogy egy uniós szintű, közösen támogatott kritikusnyersanyag-beruházási programot javasoltam (IPCEI), a téma eljutott az európai iparpolitika fősodrába. Közben a meddőhányóból nyersanyagforrás, Kanadából stratégiai partner, a galliumból és germániumból pedig geopolitikai kérdés lett. Európa ma már nem egyszerűen beszél a stratégiai függőségek csökkentéséről, hanem szabályozást, beruházási programokat és új nemzetközi partnerségeket épít köréjük. A valódi kérdés most az, hogy Magyarország képes lesz-e időben pozíciót fogni ebben az átrendeződésben.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Pontosan két éve ezen a napon fejeztem be egy cikket, amelynek kissé baljós címe ez volt: „CRM – három betű, ami elhozhatja a következő világháborút”. Abban azt próbáltam bemutatni, hogy a critical raw materials – kritikus nyersanyagok – kérdése messze nem bányászati vagy környezetvédelmi szakkérdés. Aki uralja azokat az anyagokat, amelyekből akkumulátor, chip, villanymotor, radar, napelem, szélturbina, adatközpont vagy precíziós fegyver készül, az egyre inkább politikai és gazdasági hatalmat is birtokol.
Európa nem egyszerűen nyersanyagszegény – jelentős mennyiségű, korábban már kitermelt nyersanyag található a kontinensen. Ezek egy része még használatban van autókban, telefonokban, számítógépekben és akkumulátorokban, más része elektronikai hulladékban, illetve a korábbi ipari tevékenység melléktermékeiben, például vörösiszapban, zagytározókban és meddőhányókban halmozódott fel.
Konkrétan úgy fogalmaztam: az elektronikai hulladékunk mellett „aranybánya” lehet a vörösiszap, a diósgyőri és mecseki meddőhányók, sőt más hazai technológiai maradványok is. Ezeket itthon kellene feldolgozni, és az értékes nyersanyagokat visszaforgatni a magyar és európai gazdaságba.
Nos. Két év eltelt. És Európa nagyjából ugyanerre jutott.
A történet számomra ennél is régebbi. 2020-ban, az Innovációs és Technológiai Minisztériumban dolgozva azt javasoltam, hogy Európának IPCEI-t – Important Project of Common European Interest, azaz közös európai érdeket szolgáló fontos projektet – kellene indítania a kritikus nyersanyagok területén. Akkor még nem lett belőle program.
Később ugyanezt a gondolatot már részletes magyar CRM-stratégiában is megfogalmaztam: Magyarország akár vezető szerepet vállalhatna egy olyan európai programban, legyen az akár IPCEI, akár más forma, amely a kritikus nyersanyagok (például elektronikai hulladékból történő) visszanyerésére épül.
2026-ra pedig az Európai Bizottság mellett működő Joint European Forum for IPCEI hivatalosan támogatott új IPCEI-témái között megjelent: IPCEI Candidate Critical Raw Materials. Ott van mellette a fejlett félvezető-technológia, a mesterséges intelligencia, a biotechnológia és a Circular Advanced Materials – körforgásos fejlett anyagok – is.
Sőt, Magyarországon már megjelent a következő konkrét lépcső is. A mostani hazai IPCEI CAM (Circular Advanced Materials) felhívás kimondott célja az EU-n kívüli – különösen kritikus – nyersanyagoktól való függőség radikális csökkentése. Projektet vár többek között másodlagos nyersanyagok bevonására és olyan új kinyerési technológiákra, amelyek a nehezen feldolgozható hulladékból képesek értéket visszanyerni.
Ráadásul ugyanekkor biotechnológiai IPCEI-felhívás is fut Magyarországon. Vagyis maga az IPCEI mint közös, stratégiai európai iparpolitikai eszköz is egyre kevésbé különlegesség és
egyre inkább Európa válasza az amerikai, kínai és más globális állami iparpolitikákra.
Talán ennél is látványosabb, ahogy megváltozott a szemlélet a bányászati hulladékokkal kapcsolatban. A 2024-es cikkben még szinte provokatív kijelentésnek hatott, hogy egy régi meddőhányóra vagy vörösiszap-tározóra nyersanyagforrásként kellene tekintenünk. Mára ez a megközelítés az uniós szabályozásban is megjelent: a Critical Raw Materials Act – vagyis a kritikus nyersanyagokról szóló uniós rendelet – 27. cikke már kifejezetten a kritikus nyersanyagok bányászati hulladékból történő visszanyeréséről rendelkezik. Az üzemeltetőknek gazdasági előértékelést kell készíteniük a hulladékban lévő kritikus nyersanyagok mennyiségéről, koncentrációjáról, technikai és gazdasági kinyerhetőségéről; a tagállamoknak pedig a bezárt és elhagyott létesítményekből digitális adatbázist kell építeniük, geokémiai, majd a legígéretesebb helyeken kémiai és ásványtani vizsgálatokkal.
Magyarország ebből a szempontból kifejezetten érdekes helyzetben van, ugyanis az SZTFH ásványvagyon-nyilvántartása már ma sem pusztán azt tartja számon, hogy hol volt bánya: az adatmodell kiterjed a lelőhelyek földtani és kitermelhető vagyonára, fizikai, kémiai és technológiai paramétereire, valamint a nyilvántartott meddőanyag és bányászati hulladék fajtájára és mennyiségére is. A 2025-ös országos jelentés szerint csak a működő bányászathoz kapcsolódóan 2025. január 1-jén 95,6 millió köbméter meddőanyag volt deponálóban vagy zagytározóban. 2024-ben 20,7 millió köbméter meddő keletkezett, miközben korábbi meddőből 1,2 millió köbmétert már fel is használtak.
Vagyis
ami tegnap költség, környezeti teher és rekultivációs kötelezettség volt, az holnap akár réz, mangán, ritkaföldfém, alumínium, germánium vagy más technológiai nyersanyag forrása lehet.
Persze nem minden meddőhányó aranybánya. Sőt, többségük valószínűleg nem az. De végre megmérjük. És ez óriási különbség.
Európa nyersanyag-stratégiája azonban nem állhat meg a kontinensen belüli források feltárásánál. Még a legsikeresebb újrahasznosítás és másodlagos nyersanyag-kitermelés mellett is szükség lesz importra – a valódi kérdés ezért az, hogy Európa kitől akar függni. A 2022 utáni energiaválság pedig pontosan megmutatta, milyen ára lehet annak, ha egy stratégiai fontosságú nyersanyag ellátása túlságosan kevés külső szereplő kezében összpontosul.
2022 után Európa példátlan politikai és gazdasági döntést hozott és elkezdte leépíteni azt az orosz energiafüggést, amelyet évtizedeken keresztül maga épített fel. Ennek súlyos ára volt, de stratégiai döntés volt. Az EU jelenlegi REPowerEU-politikája már az orosz vezetékes és LNG-gáz teljes kivezetését célozza 2027 novemberére, az orosz kőolajét pedig 2027 végére.
Kanada ezt energiában nem tudja egyszerűen helyettesíteni. Nem lehet az orosz csővezetékes földgáz helyére egy az egyben kanadai gázt tenni, és az európai finomítói és logisztikai rendszerben sem cserélhető le egyik napról a másikra az orosz olaj kanadaira.
A nyersanyagoknál azonban egészen más a helyzet.
Kanada 2025-ben 11 kritikus nyersanyag esetében tartozott a világ öt legnagyobb termelője közé, többek között uránban, nikkelben, kobaltban, palládiumban, platinában és nióbiumban; világelső a hamuzsír előállításában. 2026 májusában 59 működő kritikusnyersanyag-bánya vagy kút, 31 feldolgozóüzem és mintegy 170 előrehaladott kritikusnyersanyag-projekt működött vagy állt fejlesztés alatt az országban.
Kanada persze egy az egyben nem pótolja Oroszországot. Azonban Kanada a kritikus nyersanyagok egy jelentős részében képes Európa számára tompítani az orosz (kritikus) nyersanyag források kiesését, miközben a kínai koncentrációtól való függőséget is csökkenti.
És pontosan ez történik: 2026 márciusában az EU és Kanada Torontóban újra megerősítette stratégiai nyersanyag-partnerségét. Nemcsak kereskedelemről beszéltek, hanem közös beruházásokról, feldolgozásról, innovációról és teljes nyersanyag-értékláncokról; az Európai Beruházási Bank és Kanada külön együttműködési szándéknyilatkozatot is aláírt.
Közben Kanada az EU első Európán kívüli partnere lett, amely bekapcsolódhat a SAFE európai védelmi beszerzési rendszerbe. Értékelésem szerint
EZ MÁR MESSZE NEM EGYSZERŰ SZABADKERESKEDELMI KAPCSOLAT, EZ EGY FORMÁLÓDÓ TRANSZATLANTI STRATÉGIAI IPARI BLOKK.
És ennek az együttműködésnek az értéke akkor látszik igazán, amikor eljutunk azokhoz a nyersanyagokhoz, amelyeknél Európa függősége a legérzékenyebb, a geopolitikai kockázat pedig a legkézzelfoghatóbb. A gallium és a germánium pontosan ilyen.
A két évvel ezelőtti cikkben külön foglalkoztam a galliummal és germániummal. Akkor Kína exportkorlátozásai mutatták meg látványosan, hogy egy alig ismert elem hogyan válhat egyik napról a másikra geopolitikai fegyverré. Azt is írtam, hogy Tajvan biztonságának egyik legerősebb eleme nem katonai, hanem gazdasági: a mikroelektronikai és félvezetőipari tudás koncentrációja.
2026-ban az Európai Bizottság már European Technological Sovereignty Package néven európai technológiai szuverenitási csomagot hirdetett, benne a Chips Act 2.0-val, kifejezetten az európai félvezető-kapacitás és az AI mögötti chipbázis erősítésére.
És tessék megnézni, közben mit csinál Kanada! Idén júliusban elindította a Canada Critical Minerals Acceleratort, amelynek első nagy beruházása a Teck brit-kolumbiai kohászati kapacitásának bővítése. A projekt akár megduplázhatja a germánium- és antimontermelési kapacitást, és új galliumtermelést is létrehozhat.
Gallium és germánium: pont azok az elemek, amelyekről két éve még azt kellett magyarázni, hogy miért érdekeljenek bárkit.
Ma már félvezető-iparpolitika, gazdaságbiztonság és geopolitika épül köréjük.
És mi lett a hidrogénnel?
Az ukrajnai háború elején a hidrogént is olyan technológiának láttam, amely hosszabb távon képes lehet átírni Európa orosz energiafüggőségét. Ma ezt rövid távon jóval kevésbé tartom reálisnak, miután az EU egyértelműen az orosz energiaforrások kivezetése mellett döntött.
A mögöttes gondolat azonban nem változott: a technológia képes geopolitikai függőségeket átírni. Az energiában ilyen szerepet tölthet be a hidrogén, az LNG, a megújulók és az új hálózatok; a nyersanyagoknál pedig az új bányák, új partnerországok, új feldolgozási technológiák és a már egyszer kitermelt anyagok visszanyerése.
Vagyis mára nem az a kérdés, hogy Európa felismerte-e a stratégiai függőségek kockázatát. Felismerte, és egyre több területen már szabályozással, beruházási programokkal és új nemzetközi partnerségekkel is reagál rá. A következő kérdés sokkal inkább az, hogy az egyes tagállamok mennyire tudnak bekapcsolódni ebbe az átrendeződésbe – és ebből a szempontból Magyarország számára most különösen fontos évek következnek.
Az európai Critical Raw Materials Act már számszerű célokat is adott: 2030-ra az EU saját kapacitásainak megközelítőleg az éves stratégiai nyersanyagigény 10 százalékát kitermelésből, 40 százalékát feldolgozásból, 25 százalékát újrafeldolgozásból kellene biztosítaniuk, miközben egyetlen harmadik országtól való függőség sem haladhatja meg a 65 százalékot.
Ez már nem környezetvédelmi mellékprojekt. Ez iparpolitika. Gazdaságbiztonság. Védelempolitika. Technológiai szuverenitás.
És verseny azért, hogy kié lesz az európai értéklánc következő harminc évének stratégiai pozíciója.
2024-ben azt írtam, hogy Magyarországnak nemzeti nyersanyag-stratégiára, primer és szekunder forrásainak közös kezelésére, kutatásra, újrafeldolgozó kapacitásra és nemzetközi nyersanyag-politikai szerepvállalásra van szüksége. Korábban pedig azt javasoltam, hogy Európában legyen kritikusnyersanyag-IPCEI.
Ma már egyre több elem kerül a helyére. Az EU listáján ott áll a Critical Raw Materials IPCEI-jelölt, Magyarországon megjelent a Circular Advanced Materials IPCEI-felhívás, az uniós jog előírja a bányászati hulladék kritikusnyersanyag-potenciáljának feltárását, Kanada és az EU közös értékláncokat épít, Európa pedig új félvezetőipari offenzívát indít.
Vagyis az a vita, amely néhány éve még arról szólt, hogy egyáltalán kell-e Európának önálló nyersanyag-stratégia, mára eldőlt. A kérdés most már az, hogy ki tud időben pozíciót fogni az épülő új rendszerben. Magyarország számára is ez a valódi tét:
nem az, hogy követjük-e az európai fordulatot, hanem az, hogy lesz-e saját helyünk benne.
És ha a végén megengedhető egy kevés szerzői elégtétel: úgy tűnik, az irány hat évvel ezelőtt sem volt rossz. Most már az a fontos, hogy a felismerést végre végrehajtás is kövesse.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
Napi