„Ha egy igazságtalan szituáció felmerül, persze hogy az érzelmek és indulatok előjönnek. Ez óhatatlan. Én ezt úgy tudtam áthidalni, hogy ha jöttek az indulatok, elhagytam a terepet, nem akartam, hogy lássa. Nem kezdtem el vele veszekedni. Kint kidühöngtem magam, lehiggadtam, visszajöttem és tettem tovább a dolgomat” – mondta Szegedi Katalin, a Mintha tegnap című könyv szerzője és illusztrátora a Friss tinta legújabb adásában. A könyvben Szegedi az anyjáról mintázott idős főszereplő szemszögén, széttöredezett emlékképein keresztül mutatja be a demencia lefolyását – a komikus pillanatoktól az egészen szívszorítókig.

Erről, illetve Elisabeth Steinkellner Az új nagyi című könyvéről, és ezeken keresztül a máig tabutémának számító demenciáról szólt a Friss tinta legújabb adása, ahol Szegedi Katalin mellett Dr. Kázár Ágnes háziorvost, a demenciával foglalkozó Feledhetetlen Alapítvány kuratóriumi elnökét kérdezte Veiszer Alinda.

A műsor elején Kázár leszögezi, hogy a demencia nem betegség, hanem egy szindróma, egy tünetegyüttes, amelynek a hátterében legalább száz betegség van. Leggyakrabban, az esetek 70 százalékában Alzheimer-kórról van szó, 20 százalékban értípusú demenciáról és a maradék 10 százalékon osztozik az összes többi demencia állapot, köztük a visszafordíthatók is.

Kázár a 2024-es világjelentést is idézi, amely szerint a betegség 45 százaléka megelőzhető vagy késleltethető lenne, ha betartanánk bizonyos életmódi szabályokat egyéni szinten, és a társadalom is megteremtené az alapjait az egészségesebb életnek. Kutatások bizonyítják azt is, hogy még a tünetek megjelenésekor is lassítható az állapot romlása. „Nagyon nem mindegy, hogy valaki 90 éves korában kerül a súlyos demencia állapotába vagy 73 éves korában” – tette hozzá Kázár Ágnes.

A Mintha tegnap oldalain rengeteg olyan motívum megjelenik, amely ismerős lehet azoknak, akik hozzátartozóként végigkísérték a folyamaton egy demenciában szenvedő szerettüket. Ilyen például, amikor a beteg ragaszkodni kezd az értékeihez, bizalmatlanná válik a közeli hozzátartozói felé – olyannyira, hogy akár lopással vádolja meg őket. Ilyenkor, bármennyire is fájó az igazságtalanság, Kázár szerint fontos tudatosítani, hogy nem a személyünk elleni támadásról vagy rosszindulatról, hanem csupán egy tünetről van szó. Kázár szerint ebben a helyzetben ez az egyetlen helyes megoldás: ki kell lépni a helyzetből, hiszen ilyenkor már nem lehet meggyőzni egy demenciában szenvedőt, „itt már nincsenek logikus beszélgetések.”

A műsorban elhangzik az is, hogy a demencia kapcsán kétszer gyászol egy hozzátartozó: először, amikor realizálja, hogy csökkennek az értelmi képességek, másodszor pedig a tényleges halál után. A kettő között viszont akár egy évtized is eltelhet úgy, hogy a beteg azt hiszi a nap mint nap őt látogató gyerekeire, hogy a gondozók a szociális otthonból. Gyakori jelenség az is, hogy felcserélődnek a szerepek a gondozott szülő és a gondozó gyerek között: a beteg azt hiszi a gyerekére, hogy az anyja, hiszen mi más magyarázná, hogy őt fürdetik. Ahogy a könyvben is megjelenik, a szeretet kifejezése egészen a folyamat végéig megmaradhat – még akkor is, ha a beteg már nem ismeri fel a gyerekét.

Szegedi, azzal együtt, hogy érzékeny témáról van szó, fontosnak tartotta, hogy a könyv elején a viccesebb momentumok is megjelenjenek, hiszen ezek is gyakran részei a demenciának. Erre Kázár Ágnes is ráerősít: demenciában a gondolkodási funkciók romlása mellett a viselkedés is gyakran megváltozik. Ennek részeként jellemző, hogy

előjön a beteg eredeti személyisége és vele egy, sokkal viccelődőbb, gátlástalanabb viselkedés, amit felnőttként sok esetben lekorlátozunk magunkban.

Az új nagyi egy másik, az unoka szemszögéből mutatja be a nagymamája demenciáját, és azt, hogy ebben a helyzetben hogyan tudnak kapcsolódni egymáshoz. A könyvben ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mennyit lehet terhelni a gyerekekre egy idős rokon állapotából.

Szegedi szerint Steinkellner könyve elsősorban nem gyerekeknek szól, de ettől még nem érdemes kizárni a gyerekeket. Jól működhet például, ha a gyerekek és a szülők közösen olvassák, különösen, ha a családban van érintettség. Az írónő szerint azért is nagyon fontos a két könyv megjelenése, mert sok családban el van takarva a gyerekek elől a demencia – akár csak azért, mert családilag nem tudják megoldani az idős rokon gondozását, és ezért térben is eltávolodik a probléma.

Kázár szerint a demencia jelentőségét az adja, hogy az önellátás és az önfenntartás képessége vész el egy általában nagyon hosszú folyamatban. A lakosság körülbelül 10 százaléka érintett – akár demenciában szenvedőként, akár a gondozást végző hozzátartozóként. A számuk ráadásul ötévente duplázódik, 80 év felett pedig 30-40 százalék is lehet a demencia, mint tünetegyüttes általi érintettség.

Az öregedő társadalmak miatt a WHO népegészségügyi prioritásként tartja számon a demencia kezelését: ajánlásuk szerint minden országnak saját demenciastratégiával kellene rendelkeznie, de ez egyelőre csak nagyon elszórtan, így Magyarországon sem jellemző. Kázárék ezzel kapcsolatban már az új kormánnyal is tárgyaltak – arra a kérdésre, hogy a döntéshozók értik-e ennek a jelentőségét, a szakember úgy válaszolt: „Én bízom benne, hogy fogják.”