Thomas James Wise-t a századforduló legjelentősebb könyvgyűjtőjének tartották, az egyik legnagyobb régikönyves szakembernek, aki példátlan szerencsével és szívós kutatómunkával olyan ritka példányokat gyűjtött össze, amelynek a kortársak a létezéséről sem tudtak. A magánkönyvtárának csodájára jártak, azok a példányok, amiket eladott, vagyonokért keltek el, ha valakinek bármi kérdése volt Ruskinról, Shelley-ről vagy Browningról, ő biztosan tudta rá a választ. A viktoriánus irodalom legnagyobb élő szakértője volt – emellett tolvaj, szélhámos, egy igazi gazember.

Shelley-től a csúcsig

Erről már a kortársai is tudtak: Joseph Hone könyvtörténész 2024-ben megjelent kötetében, a Book Forgerben több 19. századi levelet is idéz, amelyekben a rivális könyvkereskedők Wise modorára panaszkodnak, a barátai pedig arra, hogyan cselezte ki őket, amikor valamilyen ritka példányt akart megszerezni. A törtetésének mindenesetre meglett a jutalma: először a Shelley Society tagja lett, aztán egyre magasabbra jutott az irodalomkedvelők ranglétráján, míg végül 1922-ben a Bibliographical Society elnökének választották.

Szép teljesítmény ahhoz képest, hogy honnan indult: Hone szerint annak ellenére, hogy később azt terjesztette magáról, hogy ír nemesi családból származik és egyetemet végzett, ennek semmi nyomát nem találni, annak viszont igen, hogy egy Herman Rubeck & Co. nevű gyarmatárukereskedésben volt hivatalnok. A könyveket viszont tényleg szerette: inkább gyalog járt munkába, hogy az omnibuszra szánt pénzből könyveket vegyen, idővel pedig kereskedni is kezdett velük: alacsonyabb értékű, de valamennyire ritkának számító kötetekre vadászott, és némi haszonnal eladta őket az általa látogatott londoni antikváriumokban.

A saját könyvtárának bővítésére, pláne ritkaságokra pedig már nem volt elég pénze – Hone meglepően megengedő a huszadik századi könyvhamisítás legnagyobb mesterével, mindenesetre a szomorú és pénztelen fiatalkornak tulajdonítja, hogy Wise később a bűn útjára lépett.

A lebukás

Erről persze senki sem tudott egészen 1934-ig, amikor két fiatal bibliofil, John Carter és Graham Pollard alaposabban megvizsgált néhány, Wise által fellelt kötetet, és meg nem fogalmazták a gyanút, hogy ezeket a ritka kiadványokat azért nem találta meg korábban senki, mert nem is léteztek. A szerzők a felfedezéseiket „An Enquiry into the Nature of Certain Nineteenth Century Pamphlets” címen jelentették meg könyvben, ami a lebilincselő olvasnivalót sejtető cím ellenére pusztítóan unalmas, viszont jól mutatja, hogy milyen akadályokkal kellett megküzdeniük, mire sikerült ráhúzni Wise-ra a vizes lepedőt.

Illetve csak félig sikerült: a 428 oldalas kiadványban a kezdeti gyanútól sikerül ugyan eljutni annak bizonyításáig, hogy Wise egyik nagy találata, Mrs. Browning egy korai, első kiadás előtti kötete nem valódi. A további nyomozás, a papír és a tipográfia vizsgálata után Carter és Pollard 29 további kötetről bizonyította be, hogy hamisítvány, a későbbi vizsgálódásaik során pedig még 10-20 továbbiról – és ez még csak a jéghegy csúcsa, a gyanú szerint Wise nagyjából 100-200 ritka könyvet hamisított. Ebben szinte mindig ugyanazt a metódust követte: a hamis kötet valódi, a későbbiekben publikált versekből állt, amelyek korábban csak folyóiratokban jelentek meg, biztosítékként pedig a legtöbbön szerepelt, hogy magánkiadásról vagy szerzői kiadásról van szó, ami kereskedelmi forgalomba nem hozható, ez azt is magyarázta, hogy miért nem bukkantak fel korábban ismert példányok belőlük.

Hasonmás kiadások

Hone szerint az egész a Shelley Societyben kezdődött, amelyhez fiatal gyűjtőként Wise is csatlakozott. Hamarosan feladatot is kapott: neki kellett gondoskodnia egy fakszimile kiadás megjelentetéséről, amit a társaság tagjai kaptak kézhez. Korábban már dolgozott egy hasonló Browning-kiadáson, így a tapasztalata megvolt hozzá, még ha a nyomdaipari ismeretei ekkor még nem is voltak túl kiterjedtek; a Browning megjelenése után mindenesetre azzal büszkélkedett, hogy a papírtól eltekintve senki sem mondaná meg, hogy nem az eredeti első kiadást tartja a kezében. Évekkel később egyébként pont a papírral bukott le.

Wise ezután több fakszimile kiadás előkészítésében vett részt – egytől egyig tökéletesen sikerültek. 1886-ban aztán Shelley egyik legvitatottabb esszéje, a Necessity of Atheism került volna sorra, a jogörökös, Shelley fia azonban leállíttatta a könyv kiadását. A szöveg már ki volt szedve, a nyomdagépek indulásra készen álltak – Hone szerint pedig ez már túl sok lehetett Wise bibliofil lelkének, így megkérte a nyomdászokat, hogy nyomjanak ki neki külön egy pár példányt, amiből kihagyják a Shelley Society nevét. A következő fakszimile kötet megjelenésénél, amit már az örökös is engedélyezett, megint engedett a csábításnak.

És ezt követően még jó néhányszor; bár Carter és Pollard úgy vélték, hogy a Clay and Sons nyomdában nem tudtak Wise üzelmeiről, ez elég nehezen hihető. A néhány extra példány után újabb kérések következtek: eltérő évszámok, eltérő megjelenési helyek, és bár Hone szerint elképzelhető, hogy a nyomdát sikerült meggyőzni róla, hogy hasonmás kiadványokról van szó, azért valószínű, hogy előbb-utóbb kilógott a lóláb. A bibliofil nagyközönségnek persze nem lógott ki: sejtelmük sem volt róla, hogy mi folyik a nyomdában, Wise pedig mindig gondoskodott valami hihető eredettörténetről. Az sem ártott, ha nem a saját könyvtárából került elő az adott kötet, de erre is tudott megoldást: adományozott egy-egy példányt a British Museum könyvtárának vagy az oxfordi Bodleaian Librarynek.

A mesterterv

Wise hamisítói karrierje 1886-tól vagy 1887-től 1900-ig tartott, de kifejezetten termékenynek számított, és a könyvtári adományozásnál jobb módszereket is kieszelt arra, hogy eredetinek tüntesse fel a hamisítványait. Ebben sokat segített az is, hogy 1886-ban szövetségre lépett a kor egy másik elismert irodalmárával, Harry Buxton Forman-nel, aki később több hitelesnek mondott első (vagy azelőtti) kiadvány hitelességéről kezeskedett.

Az első közös munkájuk előrevetítette Wise jövőjét, ugyanis nemcsak egy sima hamisítvány volt, hanem loptak is hozzá, méghozzá Edward Dowden ír költő-irodalmártól, aki egy frissen megjelent Shelley-életrajzban addig ismeretlen verseket is közölt. Wise és Forman egyszerűen kimásolták a verseket a kötetből, és kinyomtatták őket, méghozzá úgy, hogy a kiadás helyeként Philadelphiát jelölték meg (a könyv természetesen ugyanabban a londoni nyomdában készült, mint az eddigiek és a későbbiek is). Wise, miután plagizálta a verseket, küldött is egy példányt a kötetből Dowdennek, aki nem igazán vette jó néven a gesztust. Az ember azt hinné, hogy ez a pofátlanság csúcsa, de nem – Wise ebből a szempontból a maga módján zseni volt.

Algernon „Ozzy" Swinburne

Nincs hitelesebb könyv, mint amit maga a szerző ír alá, aláírásokat hamisítani viszont külön művészet, akkor meg pláne, ha az állítólagos aláíró még él is. Wise megtalálta a megoldást: keresett egy olyan költőt, akiről feltételezte, hogy annyira szétcsapta magát az aktív éveiben, hogy nem emlékszik rá, hogy mi jelent meg tőle és mi nem. Ez a költő Algernon Charles Swinburne volt, a költők Ozzy Osbourne-ja, aki 1866-ban, a Cleopatra című versének megírásakor azt sem tudta, hogy hol van, azt meg pláne nem, hogy mikor. A vers 1866-ban jelent meg a Cornhill Magazine-ban, de ez Wise-nak nem volt elég: neki az elsőbbnél is elsőbb kiadás kellett, hát csinált egyet.

A füzet el is készült: Wise dátumnak 1866-ot választotta, kiadóként pedig John Camden Hottent, Swinburne régi kiadóját tüntette fel a köteten, ami a már jól bevált Clay and Sonsnál készült. Most már csak magával a költővel kellett elhitetni, hogy eredeti, és ez sikerült is. Wise a már öreg, testileg-lelkileg megfáradt Swinburne Shelley-gyűjteményére hivatkozva találkozót kért a költőtől, és miután illedelmesen megcsodálta a könyvtárát, előhozakodott vele, hogy nagy rajongójaként egy igazi ritkaságra bukkant, a Cleopatra 1866-os kiadására, amire kereken hét guineát költött.

A hamisító több látogatást is tett a költő könyvtárában, az egyik ilyen alkalom után pedig elküldte neki a Cleopatrát, amit Swinburne el is fogadott – válaszlevelében azt írta, hogy hatalmas hülyeségnek tartaná, ha valaki erre ennyi pénzt költene, ráadásul egomániásnak is hat, ha ilyen ajándékot fogad el, de az igazi bibliománok tudják, hogy milyen az a gyűjtőszenvedély. És ami még ennél is fontosabb: elismerte, hogy a nyomtatvány eredeti, még a saját könyvtárában is megvolt, sőt, a British Library szerint még alá is írt egy példányt. Innentől fel se merülhetett, hogy a Swinburne-kiadás ne lenne eredeti, Wise pedig bölcsen több példánnyal is készült – illetve többet is nyomtatott, hogy később eladhassa őket.

Új idők, új megoldások

1900-ban (vagy akkortájt) aztán Wise ráunt a hamisításra, Buxton Forman pedig eleve tartott a lebukástól, az egészségi állapota is megromlott, így ő is kiszállt a buliból. Az ember azt hihetné, hogy Wise ezután már egyre elismertebb szakértőként megpihent a babérjain, és nekiállt valódi könyvritkaságokat gyűjteni, de nem ez történt – vagyis hát végülis ez, csak éppen egy kis csavarral. Wise műfajt váltott, és nekiállt lopni.

Persze azért részben maradt a kaptafánál: nem komplett könyveket lopott, csak lapokat, amiket aztán olcsón felvásárolt, és ritka, de hiányos könyvekbe illesztett be. A kötetek vagy a magángyűjteményét gazdagították, vagy jó áron értékesítette őket, és erre az újabb csavarra egészen a haláláig nem derült fény: miután 1937-ben elhunyt, a British Library megvásárolta a gyűjteményét, a könyvtárosok csak ezután jöttek rá, hogy részben a könyvtárból lopott tartalmakat vettek meg.

Wise ismert és elismert szakemberként gyakran látogatta a könyvtárat, és ha már ott volt, ki is tépett néhány olyan lapot az ott őrzött könyvekből, amelyek hiányoztak a sajátjaiból. A kezdeti sokk után a könyvtárosok lassan magukhoz tértek: az 1950-es években David Foxon és Fannie Ratchford könyvtárosok kezdték el feltárni, hogy melyik lap honnan származhatott a gyűjteményből. A hagyaték egyik része jelenleg a British Libraryben van, a másik felét a texasi Harry Ransom Centerben őrzik, itt folytak a kutatások is. Wise könyvtárában különálló lapokat is találtak: ezeket ki tudja, honnan szerezte be, de valamiért nem feleltek meg a céljainak, de az is lehet, hogy a további donorkönyvek kiegészítéséhez akarta őket felhasználni.

„Természetesen lopja őket"

Csak úgy persze nem lehet lapokat toldani egy Shakespeare- vagy Marlowe-kötetbe, de Wise-nak erre is volt megoldása. A sérült könyveket a kor szokása szerint restauráltatta: a lapok hibáit kijavították, az oldalakat pedig klóros-meszes vízzel kifehérítették, majd mindet tejeskávészínűre színezték. A hiányzó részeket fakszimile vagy más eredeti kiadványokból átemelt oldalakkal pótolták, az eredményről pedig a laikus szemlélő sosem tudta volna megmondani, hogy nem eredeti. Ami azt illeti, az egyszeri vásárlót ez nem is érdekelte nagyon: maga a gyönyörűsítési eljárás a színezéssel, újrakötéssel és egyebekkel elterjedtnek és elfogadottnak számított a századfordulón, olyannyira, hogy alig akad olyan eredeti Shakespeare-kiadás, ami ne ment volna át ezen a folyamaton. A kötetek ezután új borítót is kaptak, ezt a munkát Wise viszont már nem Clay-ékre bízta, hanem egy másik cégre, ahol fel is vetődött, hogy honnan jut ilyen ritkaságokhoz – egy fennmaradt levél tanúsága szerint a Riviére és fiai igazgatója sejtette, hogy mi állhat a dolog hátterében: „természetesen lopja őket”.

De hogy pontosan honnan és mit lopott, azt már nehezebb felderíteni, mint azt, hogy miket hamisított. Foxon a második világháború alatt kódfejtőként dolgozott a Bletchley Parkban, a háború után pedig őt bízták meg Wise hagyatékának kategorizálásával, ekkor tűnt fel neki, hogy a könyvtár hiányzó anyagai és a könyvgyűjtő magángyűjteményének anyagai között valamilyen átfedés lehet.

A munka éveken át tartott, de sikerült: 1956-ra sikerült bizonyítania, hogy Wise nemcsak hamisító, hanem tolvaj is volt, erről pedig 1959-ben egy könyvet is megjelentetett, egyfajta kiegészítésképpen Carter és Pollard kötetéhez. Az azonosság bizonyításához számtalan szempontot figyelembe kellett vennie, de voltak közülük árulkodóak is: a rovarrágás-nyomok egyezése, a fűzés után maradt lyukak a papíron vagy a foltok és szamárfülek alapján meg lehet állapítani, hogy egy-egy lap honnan származhat. Nem mintha Wise annyira ügyelt volna a részletekre: van olyan általa értékesített „eredeti” könyv, aminek egy lapján egy pont akkora kör alakú javítás látható, mint amekkora a British Library akkoriban használt pecsétje.

Az továbbra sem világos, hogy mi vitte Wise-ot a bűn útjára. Könyvtörténészként Hone egész megértően nyilatkozik róla: világéletében saját könyvtárra vágyott, amikor pedig meglátta a fakszimile kiadványokban rejlő lehetőségeket, nem tudott nekik ellenállni. Alacsony sorból származott, vágyott az elismerésre, titkolta, hogy nem végzett egyetemet és hogy egy fűszeresnél dolgozott. A saját kötetei között is akadtak kozmetikázottak, úgyhogy valószínű, hogy elismert szakértőként már nem csak az érdekelte, hogy pénzt keressen a hamisítványokkal, hanem szeretett volna maga is teljes példányokhoz hozzájutni, amihez ugyan a könyvtárból lopta a hiányzó lapokat, de a bibliománia már csak ilyen.

Lehet, hogy csak megkésett egy kicsit ezzel az egésszel, de nem nagyon: az 1800-as évek elején a bibliomániát hasonlóan súlyos mentális betegségnek tartották, mint a szexmániát, legfeljebb valamivel illendőbbnek. Amikor nekiállt könyveket lopni, vagy legalábbis részleteket belőlük, már nem volt fiatal, megteremtette az egzisztenciáját, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, pedig amellett, hogy súlyos börtönéveket is kaphatott volna érte, mindent elveszített volna vele, ha lebukik – erre viszont nem került sor, csak a halála után, amikor fény derült a lopásokra is, de életében is csak erős gyanúval illették a kiadványait, a teljes erkölcsi megsemmisüléshez nem volt elég Carter és Pollard könyve. Mondjuk elég nehéz is lehet olyasvalakit kínos helyzetbe hozni, aki képes meggyőzni róla egy költőt, hogy megjelent egy soha meg nem jelent könyve, és aki képes bele még aláírást is szerezni.

Ha még élne, biztos örülne neki, hogy egy Wise-féle hamisítvány most már gyakran több pénzt ér, mint amennyibe egy valódi első kiadás kerül.