GazdaságSzerző: portfolio 1 órával ezelőtt 6 percnyi olvasás
A köz- és magánegészségügy Magyarországon nem két külön rendszer. Mindkét rendszer a legszűkebb erőforrásért, az orvosok és szakdolgozók idejéért versenyez. A fő kérdés nem az, kell-e térítéses ellátás, hanem az, milyen feltételek mellett használja a közös kapacitásokat. A jogi keretek egyértelműek, a szabályozás megvan, el kell dönteni, hogy betarttatja-e ezt az állam, vagy más sazbályozást választ. Most a probléma a szabályok következetlen alkalmazása illetve be nem tartása, a munkaidő ellenőrizhetetlensége.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
A köz- és magánellátás viszonyáról szóló viták gyakran tulajdonformákból indulnak ki. Ez félrevezető. A „magánellátás” nem azonos a magántulajdonnal. Magántulajdonban álló intézmények végeznek jelenleg is közfinanszírozott ellátást, azaz valódi választóvonal az, hogy fizet-e a magyar biztosított beteg térítést az ellátásért. Azaz a cikkben is azt hívom magánellátásnak, amit leginkább ért alatta mindenki, azaz ahol térítést fizet a beteg az ellátásért.
A jelenlegi térítéses gyakorlat többféle “modellt” takar. A hálapénzhez kötődő előnyszerzés illegális és méltánytalan. Szabálytalan az a konstrukció is, amelyben egy közvetítő cég valójában egészségügyi ellátást értékesít, az ellátást egy egészségügyi szolgáltató nyújtja, miközben nincs saját egészségügyi működési engedélye. Ellenőrizhető az a modell, amelyben külön jogi személy, saját működési engedéllyel, szerződések alapján vesz igénybe akár közellátást is szolgáló, Szabad kapacitást képező infrastruktúrát és szabályosan dolgozó munkaerőt, és a negyedik típus az önálló, csak térítéses ellátást nyújtó szolgáltató, amely akár további jogviszony keretében a közellátás szakembereit is foglalkoztatja. Itt a közellátásból kivont munkaidő, a túlkezelés és a szövődmények költségének közellátásra hárítása jelenthet kockázatot.
Fendler Judit a Private Health Forum konferenciánk rendszeres előadója, legutóbbi előadásáról ebben a cikkünkben számoltunk be:
A jogi keret mindhárom alapvető három ponton, a finanszírozás, az engedélyek és a munkaidő szempontjából egyértelmű!
A legnagyobb gyakorlati probléma a munkaidő. A közellátásban dolgozó orvos és szakdolgozó rendes munkaideje főszabály szerint heti 40 óra. Ügyelettel együtt a heti munkaidő munkaidőkeretben általában legfeljebb 48 óra, önként vállalt többletmunkával együtt féléves átlagban maximum heti 60 óra, és több jogviszony esetén ezen munkaidőket össze kellene számítani.
Ehhez képest eleve nincs országosan egységes, megbízható rendszer a további jogviszonyokra, sok esetben nem is kérik meg azokat, így a szakemberek ott ledolgozott órái sehol nem jelenhetnek meg. Emellett a legtöbb közintézményben sincs egységes munkaidő-nyilvántartás a közellátásban ledolgozott órák vonatkozásában,
sok helyen még az sem állapítható meg pontosan, hogy a teljes állásban foglalkoztatott orvos ledolgozta-e a közfinanszírozott munkaidejét.
Így aztán nem nagyon van mit összevezetni, azaz nem ellenőrizhető a féléves heti 60 órás munkaidő-keret betartása, ami mind a magyar, mind az Unó jogszabálya alapján alapvető lenne, hiszen mindkettő kimondja, hogy a munkavállaló tényleges munkaterhelése és a kötelező pihenőidő biztosítása a döntő.
És akkor nézzük, mi a gond. Sok esetben, mivel a közellátásban töltött munkaidő nincs nyilvántartva (és erre persze nem lett volna megoldás az elhíresült kamera-projekt), térítéses ellátás történhet másutt. Ha ez részben a közfinanszírozott munkaidő terhére történik, a közellátás reális kapacitása csökken, miközben a magánszolgáltató olyan erőforrást használ, amelynek költségét részben a közrendszer viseli. Ugyanez a probléma jelenik meg a kisebb kórházak külsős ügyeleti rendszerében, ahol egyes intézmények magas óradíjjal vásárolnak orvosi kapacitást más közellátók munkavállalótól, és itt sem tudhatjuk, hogy a szakember a saját intézményében teljesítette-e a kifizetett munkaidejét és a kötelező pihenőidőt.
Ami ebben nagyon aggasztó, hogy ha kimutatásra kerülne a valós orvosi és szakdolgozói munkaerő-kapacitás (és nem a létszám), a mainál is jóval nagyobb munkaerő-hiány lenne kimutatva. Ez már kétszer megtörtént, először a hálapénz kivezetésével esett vissza a teljesítmény, utána pedig a közreműködő status megszüntetésével, amikor kiderült, hogy egy-egy szakember több helyütt volt lejelentve a minimum-feltételek teljesülése érdekében.
Az infrastruktúra használata önmagában nem tiltott, a tulajdonjog és a NEAK-finanszírozás nem azonos kategória. A lényeg a egyértelmű elkülönítés és a tételes elszámolás. Közfinanszírozott infrastruktúra munkaidőn túl bérbe adható egy engedéllyel rendelkező szolgáltatónak, ha a térítéses ellátás időben elkülönül, a személyzet jogviszonya rendezett, a fogyóanyag és a szolgáltatások költsége elszámolt, és a közfeladat elsőbbsége nem sérül. A közös erőforrás minden elemét szerződéshez és átlátható elszámoláshoz kell kötni.
Innen vezet el a vita a „szabad kapacitás” fogalmához. Szabad kapacitás nem az, amit egy intézmény annak nevez. Előbb teljesíteni kell a közfeladatot, ennek kereteit a területi ellátási kötelezettség, a sürgősségi ellátás, a progresszivitási szint, a finanszírozott kapacitás (TÉK), a minimumfeltételek megléte, a rendelkezésre álló személyzet munkaideje és az ezek után fennmaradó kihasználatlan infrastruktúra adják. Azaz csak ezek teljesítése után fennmaradó munkaerő és infrastruktúra tekinthető szabadnak. Az alapelv egyszerű, és ami a lényeg, hogy fizetős beteg nem előzhet meg közfinanszírozott beteget csak azért, mert fizet.
A beteg szempontjából is el kell választani a legitim többletet az előny megvásárlásától. Legitim, ha a beteg választott időpontért, jobb környezetért, betegmenedzsmentért, jogszerű orvosválasztásért vagy a közfinanszírozásban nem elérhető szolgáltatásért fizet. Nem legitim, ha pénzért előrébb kerül a közfinanszírozott sorban, ha félretájékoztatással terelik magánellátásba, ha a köz- és magánkapacitás nincs elkülönítve, vagy ha a magánellátás szövődményeinek költségét automatikusan a közellátás viseli. Nem legitim az sem, hogy az esetleges összevezethetőség miatt a térítés ellenében elvégzett vizsgálatok nem jelennek meg az EESZT-ben.
A merev szétválasztás sem oldja meg a problémát, hiszen a közellátásban dolgozó orvosok teljes kizárása a magánellátásból tovább szűkítené a rendelkezésre álló kapacitást, az egyetemi klinikákon ez még az oktatásban is megjelenne. A csak térítéses ellátást nyújtók esetében pedig ez nagyon erős versenyt teremtene az orvosokért, akik nem kívánnak kevesebbet keresni, mint a vegyes rendszerben, így a költségnövekedés, megfelelő teljesítmény- és minőségkontroll nélkül, minőségromláshoz, torz ösztönzőkhöz vezethet. Árverseny esetén megjelenhet az alulkezelés és a minőségromlás veszélye, bevételi kényszer mellett pedig a túlkezelésé.
A jelenlegi szabályozás esetében egyetlen út van, a szabályok mindenkire vonatkoztatott betartatása, annak ellenőrzése és a szabályok egységesítése. Ehhez pontos, elektronikus munkaidő-nyilvántartás kell a közellátásban, szükséges a további jogviszonyok egységes szinten történő engedélyezése és nyilvántartása, valamint a különböző jogviszonyokban végzett munkaidők összevezetése.
A közellátásban a pusztán időalapú bér mellett teljesítményhez kötött ösztönzőkre lenne szükség, ebben az esetben érdekelt is lenne a szakember a munkaidő végigdolgozására. Persze ez nem működhet egy jó, IT-alapú betegút-menedzsment és a NEAK teljesítménykontrollja nélkül. Ezzel lehetne biztosítani a közellátás prioritását.
Hosszabb távon persze indokolt lehet a szektorsemleges finanszírozás fokozatos kiterjesztésének vizsgálata is. Ilyen finanszírozás ma is működik, hiszen több, elsősorban térítéses ellátást végző magáncég kap közfinanszírozást is, gondoljunk egyes ortopédia ellátókra, laborszolgáltatókra, betegszállítókra, stb. Szabályozott, pályáztatott rendszerben a magánszolgáltató által nyújtott, engedéllyel rendelkező, a közellátásban nagyon leterhelt ellátás bekerülhetne a teljesítmény-finanszírozás és -ellenőrzés körébe. A beteg így nem veszítené el automatikusan a rá jutó közfinanszírozást pusztán azért, mert térítéses szolgáltatót választ, ami eleve méltánytalan.
A köz- és magánellátás együttélése önmagában nem igazságtalan. Akkor válik azzá, amikor a fizetős ellátás közfinanszírozott munkaidőt vagy kapacitást értékesít, amikor az előnyvásárlás kiszorítja a közellátás betegét, illetve amikor a költségek és a kockázatok a közrendszerre kerülnek. Jól szabályozott modellben a magánellátás többletkapacitást hasznosít, megtartja a szakembereket, és csökkenti a közellátás terhelését. A döntő kérdés nem a tulajdonforma, hanem az, hogy ki, mikor, milyen engedéllyel, milyen munkaidőben és kinek a költségére használja az egészségügyi kapacitást.
A címlapkép mesterséges intelligenciával készült. Forrás: Portfolio
Napi