Portfolio: Kezdjük az egyik legforróbb témával. Hosszú várakozás után újra lehetőség nyílt szélerőművek építésére, a beruházói visszajelzésekből mégis csalódottság érződik. Miért ilyen nehéz működőképes feltételeket teremteni a magyar szélenergiának?

Fehér Róbert: Magyarországon legutoljára 2010 során kapcsoltak be nagy méretű szélerőműveket. Az iparág, azon piaci szereplők kivételével, akik külföldi piacokon is jelen vannak, nem foglalkozott szélerőművek engedélyeztetésével és telepítésével sem. A paksi energiakrízis és a nyári aszály úgy gondolom mindenki számára világossá tette, hogy új energiaforrások bevonása szükséges.

Minden piaci szereplő szerette volna a számára legoptimálisabb feltételeket a pályázatban látni, és a felfokozott várakozás miatt természetszerűleg csalódottságként élhetik meg azok, akik számára nem megfelelőek a megjelent feltételek.

Személy szerint nagyon pozitívan élem meg, hogy 16 év után ismét lehet olyan energiaforrással foglalkozni, amelyet korábban nem engedélyeztek, és amely nagyon fontos része lehet és lesz is a magyar energiamixnek. Az Európai Uniós, helyreállítási források felszabadításának előzetes feltétele volt ezen szélenergia kapacitás tender kiírása, így nagyon rövid idő alatt kellett olyan feltételeket létrehozni, amelyek egy nagyon sokáig nem engedélyezett energiaforrást engedélyeznek újra.

Természetszerűleg, így nagyon rövid idő állt rendelkezésre a rendkívül fontos iparági konzultációra is, amely több más országban is egy többkörös egyeztetési folyamat - többek között ezek hiányát is kifogásolja az iparág.

Milyen hatással lehetnek a magas csatlakozási díjak arra, hogy végül kik építenek szélerőműveket Magyarországon? Milyen beruházókat vonzanak, és kiket tarthatnak távol a mostani feltételek?

Fehér Róbert: A megjelent szélenergia kapacitástender egy komplex, több tényezőből összeálló pályázat lett számos kérdőjellel.

Ilyen tényezők az előre kiválasztott csatlakozási pontok, a nagyon magas csatlakozási díjak, amelyek adott esetben egy beruházás 15-25 százalékát is kitehetik, vagy az energiaközösségek tulajdonjogának kérdése, amely egyelőre jogilag nem tökéletesen tisztázottak, vagy ilyen a szélerőművek esetén a tárolók beépítése vételezési kapacitás nélkül. 

Véleményem szerint mivel a projektek előkészítettsége az értékelési módszertanban nem számít, továbbá a magas csatlakozási díjak a projektek megtérülési idejét növelik, illetve a helyi energiaközösségek tulajdonjogának jogi helyzete nem tisztázott, így várhatóan a hosszú távú, a projektet megépíteni kívánó befektetők helyett inkább a projektfejlesztőket helyezi előnybe a tender, akik inkább csak a projektek építési fázisának megkezdéséig érdekeltek a megvalósításban.

A hosszú távú, a projekteket megépíteni és üzemeltetni kívánó befektetők egyelőre kockázatosnak és drágának ítélik meg a projekteket.

Amikor egy fejlesztő arról dönt, melyik országba vigye a pénzét, ma mi szól Magyarország mellett, és mi ellene? Miben kellene versenyképesebb ajánlatot adnunk?

Fehér Róbert: A befektetők és hosszú távú üzemeltetők legyenek akár magyar nemzetiségűek, akár külföldiek a stabil működés, kiszámítható jogi környezet, stabil bevétel és az ehhez kapcsolódó finanszírozás alapján döntenek, hogy hova fektessék a pénzüket. Ilyen szempontból a jelenlegi kiírás nem optimális, a korábban már említett tényezők miatt, amelyek összességében nem mutatnak a befektetők számára elfogadható megtérülési számokat. 

Véleményem szerint amennyiben a jelen kiírásban nem változnak a magas csatlakozási díjak, úgy a bevétel oldalon is szükséges lesz egy új fajta támogatási módszertan bevezetése, amely a magánbefektetők számára vonzóvá teheti a projektek megtérülését.

Fontos szem előtt tartani, hogy a jelenleg megépíteni kívánt projektek beruházási összege 1 milliárd eurót is kitehet, amelynek megtérülését joggal várják el a befektetők. Természetesen nem kell új megoldásokat kitalálnunk, hiszen Európa több országában is vannak olyan módszerek, amelyek nem terhelik az adott ország központi költségvetését, ugyanakkor a projektek megvalósulását is segítik.

A napenergia gyors hazai bővüléséből mit kellene megtanulnunk a szélenergia újraindításához? Mely hibákat lenne különösen fontos elkerülni?

Fehér Róbert: A napenergia nagyon gyors növekedése valójában az igen kedvező támogatási és szabályozási rendszereknek volt köszönhető. Amennyiben részleteiben megnézzük, a jelenleg működő közel 8300 MW-ból közel 3000 MW lakossági napelemes (HMKE rendszer) amelyek nagyrésze szaldós elszámolási rendszerű. Az ipari méretű rendszerek esetén kb. 3500 MW KÁT, vagy METÁR támogatási rendszerű.

A számok alapján azt vehetjük észre, hogy valójában a napelemes rendszerek kb. 20-25 százaléka működik piaci alapon, a többi esetén „támogatottak” a rendszerek.

A másik ilyen fontos kérdés, hogy a korábban megépült rendszerek csak napelemet tartalmaznak, energiatárolót, vagy szélerőműveket nem, azaz az adott energiatermelési pontok részben kerülnek kihasználásra illetve extrém módon változni képes energiaárakat képesek kiegyenlíteni. Ezen mindenképpen kell javítani és úgynevezett hibrid erőműveket kell létrehozni, azaz egy termelési ponton szél és napenergia termelésére is legyen lehetőség, energiatárolóval kiegészítve.

Sajnos a jelenlegi kiírás nem teszi lehetővé ilyen rendszerek kiépítését, hiszen csak szélenergiát és energiatárolót engedélyez.

Milyen feltételekkel lehetne a megújulókra építve hosszú távon kiszámítható árat és biztonságos ellátást kínálni a magyar iparnak? Hol vannak ennek ma a korlátai?

Fehér Róbert: A jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor nem csak a magyar, hanem a teljes európai gazdasági a túlélésért küzd, az energiaköltségek a termelő vállalatok számára hatványozottan fontosak és valójában a versenyképességet jelenthetnék.

Azonban mivel Magyarországon az egyik legdrágább az Európai Unióban az energia, így elengedhetetlen a helyzet javítása, amelyen a helyben és akár a nem helyben termelt megújúlók energiaforrások tudnak segíteni. Mivel a termelő vállalatok sokszor forráshiányos helyzetben vannak, hiszen termelő egységekbe fektetnek nem energiatermelő egységekbe, így erre más finanszírozási módokat szükséges találni. Ilyen megoldás lehet a Nyugat Európában már elterjedt ESCO megoldás is, amikor egy külső finanszírozó építi meg az adott energiatermelő és tároló egységet, amelyért az energiafogyasztó fizet.

Ennek elterjedéséhez azonban szükséges lehet egy állami garancialap kialakítása is.

Eközben az MMESZ új energiastratégiát sürget. Mi az a szemlélet a magyar energiapolitikában, amelyen alapvetően változtatni kellene?

Novák Csaba: Az elmúlt időszakban voltak fontos és eredményes energetikai programok. Ennek köszönhető a napenergia rendkívül gyors magyarországi elterjedése. Ez komoly eredmény, de egyúttal felszínre hozott számos olyan problémát, amely a rendszerszintű gondolkodás hiányából fakadt.

Most már együtt kell látnunk, hogy milyen termelőkapacitásokra van szükségünk, hogyan fejlesztjük a hálózatot, hol van szükség tárolásra, hogyan ösztönözzük a fogyasztói rugalmasságot és az energiahatékonyságot, és mindez milyen energiaárat és beruházási környezetet eredményez.

A piacnak pedig hosszú távon látnia kell, hogy merre tart az ország. Egy megújuló energetikai beruházás életciklusa évtizedekre szól, amelynek gerincét az energiastratégia adja.

A magyar ipar versenyképességét mennyiben az energia ára rontja, és mennyiben az, ahogyan az energiát felhasználjuk? Mekkora mozgásterük van ebben maguknak a vállalatoknak?

Novák Csaba: Az energia költsége ma egyértelműen versenyképességi kérdés, különösen az energiaintenzív iparágakban. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy amikor ipari energiaárakról beszélünk, nem mindegy, hogy mekkora fogyasztóról, milyen fogyasztási profilról, villamos energiáról vagy földgázról, illetve milyen beszerzési konstrukcióról beszélünk.

Maguknak a vállalatoknak is jelentős mozgásterük van. Saját termelést építhetnek, tárolót telepíthetnek, optimalizálhatják a fogyasztásukat, energiahatékonysági beruházásokat hajthatnak végre, vagy hosszú távú PPA-kon keresztül stabilizálhatják energiaköltségük egy részét. A PPA-piac fejlesztésében szerintünk Magyarországon komoly lehetőség van, ehhez azonban ösztönző szabályozási és adózási környezetre van szükség.

A PPA (Power Purchase Agreement) egy hosszú távú villamosenergia-vásárlási szerződés, amelyben a termelő és a vevő előre rögzíti az áram értékesítésének feltételeit, például az árat, a mennyiséget és a futamidőt.

A vállalat tehát ma már nem pusztán energiafogyasztó: egyre inkább aktív szereplője lehet az energiarendszernek.

A versenyképesség szempontjából nemcsak az számít, mennyibe kerül az energia, hanem az is, hogy egy vállalat mennyire tudja kézben tartani a saját energiaköltségét és annak kockázatait.

Mi alapján kellene eldönteni, hogy új energiatermelésre vagy a meglévő fogyasztás csökkentésére fordítsunk több pénzt? Milyen helyet szánnának az ipari energiahatékonyságnak ebben a sorrendben?

Novák Csaba: A kérdés az, hogy egy befektetett forint hol hozza a legnagyobb gazdasági és energetikai eredményt. Ha egy ipari vállalat egy energiahatékonysági beruházással tartósan csökkenteni tudja a fogyasztását, az sok esetben ugyanolyan értékes lehet, mint új termelőkapacitást építeni. Ráadásul nemcsak energiát takarít meg, hanem csökkentheti a hálózat terhelését és az importigényt is.

Ezért az ipari energiahatékonyságnak szerintem sokkal nagyobb szerepet kell kapnia.

És ma már nemcsak hatékonyabb gépekről vagy épületszigetelésről beszélünk. Ide tartozik az energiamenedzsment, a digitalizáció, a hulladékhő hasznosítása, a tárolás és a fogyasztás időbeli optimalizálása is. A jövőben ezért sokkal inkább költség-haszon és rendszerhatás alapján kellene rangsorolni az energetikai beruházásokat. A legfőbb kérdés az, melyik megoldás teremti meg olcsóbban és biztonságosabban ugyanazt az energetikai értéket.

A paksi krízisnek mi az a tanulsága, amelyről túl keveset beszélünk, pedig meg kellene változtatnia az energetikai gondolkodásunkat?

Novák Csaba: Paks nagyon fontos része a magyar energiarendszernek, de éppen egy ilyen helyzet mutatja meg, miért van szükség diverzifikált és egyre inkább decentralizált rendszerre. Bármely nagy termelőegység kieshet, lehet probléma egy importútvonallal, változhat az időjárás vagy a fogyasztás. A rendszernek ezekre a helyzetekre fel kell készülnie.

Ehhez együtt van szükség nukleáris energiára, megújulókra, tárolásra, megfelelő tartalékokra, erős hálózatra, rugalmas fogyasztásra és regionális összeköttetésekre. Minél több ponton tudunk termelni, tárolni és a fogyasztást szabályozni, annál ellenállóbbá válik a rendszer.

És van egy ennél tágabb tanulság is. Az energetikát nem lehet elszigetelten kezelni.

A paksi helyzet is megmutatta, hogy az energiapolitika egyben vízgazdálkodási, klímaalkalmazkodási, infrastruktúra- és ellátásbiztonsági kérdés is. Ezért nem arról kell vitatkoznunk, hogy a nukleáris energia vagy a megújulók jelentik-e a megoldást, mert Magyarországnak mindkettőre szüksége van.

És mi a szerepe ebben az államnak?

Novák Csaba: Az állam legfontosabb feladata szerintem nem az, hogy minden energetikai beruházást maga valósítson meg, hanem hogy kijelölje a hosszú távú irányt, megteremtse a működő piac feltételeit és kiszámítható szabályokat biztosítson. Ugyanakkor ahol a piac képes beruházni, ott nagyobb teret kell hagyni a magántőkének.

Az államnak ezért elsősorban jó szabályozónak, koordinátornak és stratégiai iránymutatónak kell lennie. Közvetlen szerepvállalásra pedig ott van szükség, ahol valódi piaci kudarc vagy stratégiai ellátásbiztonsági érdek indokolja.

Miért vált a hálózati csatlakozás a megújuló beruházások egyik legnagyobb akadályává? Mit kellene újragondolni a rendszer működésében?

Módos László: A villamosenergia-hálózatot alapvetően arra tervezték, hogy néhány nagy erőműből juttassa el az áramot a fogyasztókhoz. A nap- és szélerőművek terjedésével azonban sokkal több ponton jelenik meg termelés, amely ráadásul az időjárástól függően változik. Ehhez a hálózat működésének is alkalmazkodnia kell. Az átalakítás jelentős költséggel jár, amelynek számottevő részét csatlakozási díjak formájában az új beruházók viselik.

Magyarországon ezek már egyes fejlesztések gazdaságosságát is megkérdőjelezik.

Ezt látjuk a szélerőművi kapacitásallokációs tendernél és a naperőművek mellé tervezett tárolók vételezési irányú csatlakozásánál is. Úgy gondolom, hogy emiatt nagyobb teret kellene adni a rugalmas csatlakozási szerződéseknek, ahol a beruházó vállalja, hogy túlterhelés esetén átmenetileg korlátozhatják a betáplálását.

Emellett a termelőknél, a hálózat megfelelő pontjain és a fogyasztóknál is szükség van tárolásra, hogy a termelési többletet később használhassuk fel. A fogyasztókat pedig érdekeltté kell tenni abban, hogy az olcsóbb, bőséges termelésű időszakokra időzítsék a felhasználásuk egy részét. Egy bojler vagy egy elektromos autó töltése megfelelő árazással és automatizálással ehhez is igazodhat.

A meglévő hálózat jobb kihasználása ezért legalább olyan fontos feladat, mint a bővítése.

De közben a hálózati kapacitásért élet-halál harc megy, az új erőművek és az ipari beruházások is versenyeznek. Milyen szempontok alapján kellene eldönteni, mely fejlesztések kapjanak elsőbbséget?

Módos László: Önmagában az érkezési sorrend nem megfelelő szempont, ha közben olyan projektek kötik le a szűkös kapacitásokat, amelyek alig haladnak, vagy a megvalósításuk is bizonytalan.

Az első szűrőnek ezért a projektérettségnek kellene lennie.

Milyen engedélyekkel rendelkezik a beruházás, biztosított-e a finanszírozása, és van-e reális kivitelezési ütemterve? Ezek alapján lehet megítélni, hogy valóban megvalósuló fejlesztésnek biztosítunk-e helyet. Ugyanilyen fontos, hogy a beruházás hogyan illeszkedik a helyi hálózathoz. Ahol sok a naperőmű és kevés a fogyasztás, ott egy új ipari fogyasztó kedvezőbb rendszerhatással járhat, mint egy újabb termelő.

Hasonló felkészültségű projektek között pedig a klíma- és iparpolitikai célok, a munkahelyteremtés és az igényelt hálózati kapacitásra jutó gazdasági hozzáadott érték is mérlegelendő.

Az okosmérőktől hatékonyabb és olcsóbb energiafelhasználást várunk - ezzel automatikusan együtt jár a tudatosabb energiamenedzsment is?

Módos László: Az okosmérő önmagában nem csökkenti sem a fogyasztást, sem a villanyszámlát. Azt teszi lehetővé, hogy részletesen, akár negyedórás bontásban megismerjük, mikor mennyi áramot használunk vagy táplálunk be a hálózatba.

Ez fontos előrelépés: átláthatóbbá teszi a fogyasztást, lehetőséget ad a távleolvasásra és a tényleges felhasználást követő pontosabb elszámolásra. Már az is segítheti a takarékosságot, ha a fogyasztó jobban látja, mire megy el az energia. A nagyobb lehetőség azonban az, hogy ezekre az adatokra automatizált működést építhetünk.

Ehhez viszont megfelelő árjelzések kellenek. Olyan lakossági tarifákra és a hálózat terheltségét jobban tükröző rendszerhasználati díjakra van szükség, amelyekkel valóban megéri áthelyezni a fogyasztást.

Erősíteni kellene az aggregátorok szerepét is, amelyek sok kisebb fogyasztó rugalmasságát összefogva tudják azt a piacon hasznosítani. Emellett gyors és szabályozott adathozzáférés kell, hogy az adatokra versengő szolgáltatások épülhessenek. Az okosmérő tehát az alapot biztosítja. A megtakarításhoz olyan piaci környezet is szükséges, amelyben érdemes használni a képességeit.

Hogyan változna az ellátásbiztonságról való gondolkodásunk, ha a fogyasztás alkalmazkodásának ugyanakkora figyelmet adnánk, mint az új erőművek építésének? Mekkora szerepet vállalhatna ebben az ipar?

Módos László: Ma alapvetően abból indulunk ki, hogy a termelésnek kell követnie a fogyasztást. Ha megugrik az áramigény, többletkapacitást kapcsolunk be. Pedig a fogyasztás egy része is képes alkalmazkodni ahhoz, hogy mikor mennyi energia áll rendelkezésre.

Ha erre több figyelmet és forrást fordítanánk, kisebb lehetne a csúcserőművek és bizonyos hálózati fejlesztések iránti igény.

A rendszer egyensúlyát részben a fogyasztás időzítésével és átmeneti visszafogásával is biztosíthatnánk. Ebben az iparnak jelentős szerepe lehet. Az arra alkalmas, megfelelően vezérelt berendezések akár másodpercek alatt reagálhatnak, így értékes rugalmasságot adhatnak a rendszernek. Ezt azonban meg is kell fizetni. A tartalékkapacitások biztosítására fordított kiadások egy része azokhoz az ipari és lakossági fogyasztókhoz is kerülhetne, amelyek vállalják az alkalmazkodást. Az ellátásbiztonság tervezésében ezért a fogyasztói rugalmasságot is érdemi erőforrásként kellene számításba venni.

Most a szélenergia áll a figyelem középpontjában, de milyen más technológiákban látnak még kiaknázatlan lehetőséget Magyarországon? Mi kellene ahhoz, hogy ezek is nagyobb szerepet kapjanak az energiaellátásban?

Módos László: Magyarország geotermikus adottságai kedvezőek, és a termálvíz energetikai hasznosításában, különösen a hőellátásban még jelentős mozgástér van. A beruházásokat segíthetné a fúrási kockázatok állami megosztása és a visszasajtolási technológiák fejlesztésének támogatása. Az áramtermelési lehetőségeket az adott helyszín adottságai alapján érdemes vizsgálni.

A mezőgazdaság és az élelmiszeripar melléktermékei, illetve szerves hulladékai a biogáztermeléshez biztosíthatnak alapanyagot. Ebből helyben villamos energia és hő állítható elő, megfelelő tisztítás után pedig biometánként a földgázhálózatba is betáplálható, kiváltva az import egy részét.

A szivattyús-tározós erőművek a nagyobb léptékű tárolásban kaphatnának szerepet: olcsóbb árammal vizet emelnek egy felső tározóba, majd szükség esetén azt turbinán keresztül leengedve termelnek. Magyarországon régóta vannak ilyen tervek, de a megvalósításhoz környezetvédelmi és társadalmi megállapodás, valamint hosszú távon biztosított finanszírozás szükséges. Ebben állami vagy uniós forrásoknak is szerepük lehet.

Az energiastratégiának világosan meg kellene mutatnia, milyen szerepet szánunk ezeknek a technológiáknak.

Címlapkép forrása: Portfolio

A cikk elkészítésében a magyar nyelvre optimalizált Alrite online diktáló és videó feliratozó alkalmazás támogatta a munkánkat.