Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Szent tehén született

Magyarországon a lakossági rezsiárak, így a villany, a gáz, a távhő, a víz a hatósági ármegállapítás körébe tartoznak. Ez Európa más országaiban is így van. Indokolható-e ez a gyakorlat? A természetes monopóliumok – mint például a hálózatok üzemeltetése – esetében mindenképp. A villamos energia (mármint az elektron) és a gáz (mármint a molekula) esetén sem példátlan.

Probléma akkor van, ha a hatósági árak a rövid távú politikai érdekek foglyává válnak. Magyarországon ennek több évtizedes hagyománya van – közel 25 éve hangzott el, hogy

Lassan mondom […]: nem lesz fogyasztói gázáremelés.

A rezsicsökkentés nevű politikai innovációval azonban sikerült egy kivételesen erős szent tehenet létrehozni.

Honnan indultunk?

Mit is értünk rezsicsökkentés alatt? Azt, hogy a lakossági víz- és energiaárakat 2014-ben törvényileg befagyasztották, amit ráadásul a távhő esetében egy 20%-os díjcsökkentés is megelőzött. Ez azt jelentette, hogy az energiaköltségek változásának kockázatát és hatásait az állam teljes egészében átvállalta.

Már a bevezetés pillanatában tudni lehetett, hogy bár az ígéret jól hangzik, a rendszer hosszú távon fenntarthatatlan. A költségek, ha lassan is, de biztosan emelkednek (a jegybanki inflációs cél 3% volt), ami a nominálisan rögzített árak mellett szükségszerűen egyre nagyobb hiányt eredményez. Egy esetleges válság esetére pedig a rezsicsökkentés egy biankó csekket jelent a lakosság számára.

Az első időszakban, a 2010-es évek derekán, amikor az infláció és az energiaárak történelmi mélyponton voltak, mindez nem okozott problémát, sőt. Kivételes politikai bravúr volt, hogy egy csökkenő árakkal jellemezhető környezetben kormányzati jótéteményként sikerült eladni, hogy a lakossági rezsidíjak nem emelkednek. Kicsit olyan volt ez, mint a devizahitelezés mézeshetei, amikor úgy lehetett a hazainál jóval alacsonyabb kamatlábak mellett hitelhez jutni, hogy a forint erősödő trendben volt (1 svájci frankért 2006 nyarán 170-180 Ft-ot, két évvel később már csak 140-150 Ft-ot kellett fizetni).

Hova jutottunk?

Ahogy azonban a devizahiteleknél, a rezsicsökkentés esetében is eljött a kijózanodás ideje (lásd még a közgazdaságtan egyik legfontosabb alaptételét, miszerint „ingyen ebéd nincs”). Az orosz-ukrán háború kitörésével az energiaárak sokszorosukra nőttek, az infláció és a nominális bérek megugrottak, a befagyasztott árak miatt hiányzó bevételeket pedig jórészt a költségvetésnek kellett pótolnia. A kormányzat saját politikai teremtményének foglyaként annyit tehetett, hogy a plusz költségeket legalább részben megpróbálta átterhelni a nagyobb, nem lakossági fogyasztókra – rontva azok versenyképességét.

2022 nyarán aztán a kormányzat kénytelen volt hozzányúlni magához a rendszerhez is, és egy nyelvi leleménnyel bevezették a „rezsicsökkentés csökkentését”. Ez azonban sebtiben és felemás módon történt. Az átlagfogyasztás fölött a villamos energia ára 2-szeresére, a gáznál 7-szeresére nőtt, de úgy, hogy utóbbinál a nagycsaládosok számára magasabb a kedvezményes sáv határa; a távhőnél és a víznél egységesen maradt az alacsony díjszabás.

A 2022-23-ban kiugró nemzetközi energiaárak mérséklődtek ugyan, de tartósan a korábbi szintek fölött ragadtak. Mostanra ott tartunk, hogy a rezsitámogatás a költségvetésnek – azaz az adófizetőknek – évi többszáz milliárd forintba kerül, az elmaradó beruházások és karbantartások miatt az energetikai infrastruktúra állapota leromlott, az alacsony árak miatt pedig a lakosság energiatudatossága európai összevetésben is rendkívül alacsony – megnehezítve ezáltal az ország energiafüggőségének csökkentését.

Mindezeken túlmenően a lakossági szegmensben teljesen leállt a korábban megkezdett energetikai liberalizáció, a költségfelülvizsgálaton alapuló díjképzés mellett pedig óhatatlanul kialakult egyfajta „rabló-pandúr játék” az árelőkészítést, illetve ármegállapítást végző MEKH és a részben a rezsivédelmi alapból élő szolgáltatók között.

A rezsicsökkentésnek van pozitív olvasata is. Üdvözlendő cél az energiaszegénység csökkentése. Sokaknak jelent érdemi segítséget az alacsonyabb áram- vagy fűtésszámla. Van létjogosultsága annak, hogy a ténylegesen rászoruló rétegek támogatást kapjanak az energia használatához. Azonban e támogatásnak a rezsicsökkentésnél sokkal hatékonyabb és kevesebb járulékos kárt okozó módjai is vannak, amire számos példa található a kontinensen.

Mindezek alapján egyértelműen kimondható: a tényleges költségeket meg nem térítő árak fenntartása illúzió. Ezért – összhangban az energiafüggetlenségi célokkal és a költségvetési hiány csökkentésének égető szükségességével – minél hamarabb alakítjuk át a rendszert, annál jobb. De nagyon nem mindegy, hogyan.

Hogy nyúljunk hozzá?

Egy nagyobb átalakítás alkalmas lehet arra, hogy az energiaárakról új megközelítésben gondolkozzunk. Első lépésként le kell verni azokat a cölöpöket, amelyek kijelölik az új szabályrendszer kereteit. Ezek részben könnyen belátható közgazdasági alapelvekből adódnak, melyek közül ötöt emelnék ki.

1. A szociálpolitika és az energiapolitika két külön dolog – szakítsunk ezek összemosásának évtizedes gyakorlatával. A rászorulókat célzott támogatással segítsük, ne mindenkire érvényes mesterségesen alacsonyan tartott árral.
2. Ösztönözzük a tudatosabb energiafelhasználatot (mennyiség és időbeli eloszlás tekintetében is). Ennek egyaránt részét képezi a pazarlás minimalizálása és az energiakímélő beruházások megvalósítása. A motivációt nem kizárólag az árakon keresztül lehet elérni. Egy fogyasztásról, megtakarítási lehetőségekről folyamatos visszacsatolást adó szolgáltatói app például csodákra képes. Az viszont elengedhetetlen, hogy az emberek legyenek tisztában az elfogyasztott energia valós költségével.
3. A szolgáltatókat tegyük érdekeltté a működési hatékonyság és a szolgáltatási színvonal folyamatos javításában – és abban is, hogy a fogyasztókat ugyanabban a csónakban evező partnernek tekintve segítsék elő a tudatosabb energiafelhasználást.
4. Mivel a különböző energiaágazatok részben versenyeznek egymással (elsődlegesen a fűtés tekintetében), ezek árazási rendszereiről összehangoltan, az energiastratégiai szempontokat is figyelembe véve szükséges dönteni.
5. Az új rendszer a szereplők számára tervezhető, kiszámítható és hosszú távon fenntartható legyen – támogatva ezzel a nagyobb volumenű, akár 10-20 évre szóló beruházási döntések meghozatalát.

A cölöpök másik felét értékválasztási kérdésekre adott válaszok adják. Mely fogyasztók, milyen alapelvek mentén, mennyi támogatást kaphatnak, és ki állja ennek költségét? Mekkora verseny lenne kívánatos az egyes piacokon? Verseny esetén mennyire bízzuk a piacra az árak megállapítását (természetesen az erőfölénnyel való esetleges visszaélés szigorú kontrollja mellett)? Országosan vagy akár országrészenként mennyire cél az árak egységesítése?

Jól látszik, hogy már az alapelvek rögzítése sem egyszerű feladat – nem beszélve aztán a megvalósítás technikai részleteinek kidolgozásáról.

A munka azonban elvégezhető, és több mint időszerű. Az új rendszer elfogadottsága szempontjából pedig fontos, hogy ez a társadalmi elvárások figyelembevételével, transzparensen, a végeredmény tekintetében pedig védhetően és jól elmagyarázható módon valósuljon meg.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images