GazdaságSzerző: vg 1 órával ezelőtt 14 percnyi olvasás
A hidegháború 2.0 sokkal nagyobb geopolitikai következményekkel fog járni, mint a hidegháború 1.0.
Először vizsgáljuk meg a hidegháború 2.0 néhány alapjellemzőjét, mielőtt megpróbáljuk megválaszolni ezt a kérdést.
A hidegháború 1.0 esetében sincsen teljes egyetértés abban, hogy pontosan melyik dátumtól számíthatjuk a kezdetét. Valaki már 1945-re – amikor a II. világháború befejezésével a korábbi szövetségesek, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok között a kapcsolatok gyors romlásnak indultak – teszi az indulását. Valaki Churchill 1946-os fultoni beszédéhez, valaki a Truman-doktrína 1947-es meghirdetéséhez köti az első hidegháború megkezdését.
A hidegháború 2.0 kezdési dátumáról is sokat fognak vitatkozni utólag a történészek. Ugyanis több lehetséges időpont is szóba jöhet. A legvalószínűbb kezdési dátum nem a 2022-es ukrajnai orosz invázió és nem is Viktor Janukovics ukrán elnök 2014-es puccsszerű megbuktatása. A hidegháború 2.0 legvalószínűbb kezdeti dátumának már egy jóval korábbi dátumot, a 2008-as évet tekinthetjük. Ebben az évben három olyan esemény is történt, amely jelentősen megrontotta a Nyugat és Oroszország kapcsolatát. 2008. február 17-én Koszovó kikiáltotta a függetlenségét, amit a legtöbb nyugati nagyhatalom rögtön sietve elismert. (Ez a lépés nemcsak az ENSZ Alapokmányának és az 1975-ös Helsinki Záróokmány területi integritás alapelvének a megsértését, az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1999-ben Koszovóról hozott 1244-es határozatának a megszegését, Szerbia alkotmányának a semmibevételét, hanem a nyugati Badinter-bizottság 1992-es alapelveinek – korábbi jugoszláv tagköztársaságok belső határai válnak az új, független államok nemzetközi határaivá, és ezeket a határokat nem lehet egyoldalúan módosítani – a megsértését is jelentette.) 2008. április 3-án a bukaresti csúcson a NATO – az ott jelen lévő Vlagyimir Putyin orosz elnök éles tiltakozása ellenére – elvi döntést hozott arról, hogy Ukrajna és Grúzia a jövőben a NATO tagja lesz. Végül 2008. augusztus 7-én a grúz csapatok általános támadást indítottak Dél-Oszétia és az 1992-es szocsi egyezmény alapján ott állomásozó orosz békefenntartó csapatok ellen. (A nyugati mainstream média ezt azóta úgy állítja be, hogy az orosz csapatok támadtak először, de ez nem felel meg a valóságnak.)
A gyakorlatban Moszkva és a Nyugat kapcsolata már az 1990-es évek közepe óta folyamatosan romlott. Az 1990-es éve közepére ugyanis már kiderült, hogy a Gorbacsovnak tett ígértekkel ellentétben az oroszokat a Nyugat legyőzött félnek kezeli a hidegháború 1.0 után, akiket megpróbálnak majd minél jobban kirekeszteni az új kontinentális Európa ügyeiből. Ezzel párhuzamosan már az 1990-es évek közepétől elindultak Európában a hidegháború utáni első geopolitikai változtatások. (A NATO 1994-től elkezdte az első keleti bővítési körének az előkészítését. Az 1995-ös daytoni békével Bosznia gyakorlatilag nyugati protektorátus lett, ahol a nyugati főképviselő minden politikai döntést azóta is felülbírálhat. 1998-ban a Nyugat támogatni kezdte a szakadár Koszovói Felszabadítási Hadsereget, majd 1999-ben a NATO – ENSZ BT felhatalmazása nélkül – Jugoszláviát bombázta, végül pedig bevonult Koszovóba.)
De a fenti három 2008-as esemény jelentette azt a legkésőbbi fordulópontot, ami után Moszkva politikája éles Nyugat- és NATO-ellenes fordulatot vett és kialakult a bolygónkon az új hidegháború.
A hidegháború 1.0 esetében a szemben álló felek az Egyesült Államok és a Szovjetunió voltak. A hidegháború 2.0 esetében a kép ennél összetettebb:
Oroszország, Kína és Irán között ugyan nem létezik a NATO-hoz hasonló, kollektív védelmi kötelezettséget (pl. 5. cikkely) tartalmazó formális katonai szövetség, de az elmúlt csaknem két évtizedben a Nyugattal való szembenállás és a szankciók hatására a három ország egy rendkívül szoros, koordinált és intézményesített bilaterális és trilaterális együttműködési hálót épített ki. Ennek egyik legutolsó lépésének tekinthető a 2026. februárjában megkötött Trilaterális Stratégiai Paktum, amely még szorosabb gazdasági együttműködést irányoz elő a három ország között, fokozza a védelmi együttműködést és az információcserét, közös fellépést hirdet a nukleáris szuverenitás védelmére és a nyugati gazdasági szankciók elleni kollektív fellépésre, valamint előirányozza az új multipoláris világrend kialakítását.
2019 óta az Eurázsiai Antant katonai együttműködése jelentősen elmélyült, amit a rendszeres közös hadgyakorlatok, a haditechnikai együttműködés, a hírszerzési információcsere és a kibervédelmi koordináció elmélyülése fémjelez. Kína és Oroszország ezen kívül a Távol-Keleten nukleáris bombázóik bevonásával rendszeres közös stratégiai légi járőrözéseket, illetve közös rakéta- és légvédelmi gyakorlatokat is tart.
Az Eurázsiai Antant külső működési gyűrűjének a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) és a BRICS tekinthető. A Sanghaji Együttműködési Szervezetet még 2001-ben a kínai-orosz tengely hozta létre, bevonva az addig inkább az Egyesült Államok felé húzó közép-ázsiai szovjet tagköztársaságokat (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán). A szervezethez később Kína szövetségese, Pakisztán, majd az oroszokkal jó kapcsolatot ápoló India, végül Irán és Fehéroroszország is csatlakozott.
A 2009-ben alapított BRICS-et a nyugati blokkon kívüli meghatározó nagyhatalmak – Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrikai-Köztársaság – hozták létre és a szervezet 2024-ben egy jelentős bővítési körön esett keresztül. A BRICS a dedollarizációs törekvéseivel, az IMF és Világbank alternatívájaként létrehozott Új Fejlesztési Bankjával (NDB), a globális dél általános képviseletével a korábbi nyugat-dominált politikai és gazdasági erőviszonyok megváltoztatását tűzte a zászlójára.
A hidegháború 1.0 dinamikáját a konfliktus azonnali berobbanása jellemezte az 1940-es évek második felében. A geopolitikai feszültség a felek között folyamatosan magas szinten volt, de a konfliktus intenzitását inkább hullámvölgyek jellemezték, ahol a forrópontok után (például a berlini blokkád után 1949-ben, vagy a kubai rakétaválság után 1962-ben) mindig jött egy kisebb-nagyobb enyhülés. A hidegháború 2.0 ezzel szemben inkább az I. világháború előtti eseményekre hasonlít, ahol a feszültség és a szembenállás a két szembenálló hatalmi blokk között egyre csak növekedett. (Az első marokkói válság 1905-1906-ban, Bosznia annexiója 1908-ban, a második marokkói válság 1911-ben. Majd a korábbi események láncolata vezetett el végül 1914-ben a robbanásponthoz.) A hidegháború 2.0 esetében is inkább egy “eszkalációs létrát” figyelhetünk meg, ahol a felek egyre emelik a tétjeiket, a geopolitikai szembenállás pedig egyre élesebb a felek között.
A két hidegháború között rendkívül sok különbség van. Nézzük meg ezeket:
Miközben a hidegháború 1.0-ban a két szemben álló szuperhatalom alapvetően a fennálló status quo megőrzésére törekedett, addig a hidegháború 2.0 ettől egy gyökeresen eltérő helyzetet mutat.
A hidegháború 2.0-ban az Egyesült Államok célja az 1991 óta tartó globális szuperhatalmi hegemóniájának a megőrzése. Az Eurázsiai Antant célja viszont ennek az amerikai (és nyugati) hegemóniának a megtörése.
Oroszországot és Kínát egyrészt a revans hajtja. Mindkettő évszázadokig nagyhatalom volt és az 1990-es és a 2000-es évek Nyugat által diktált elszigeteltsége nem felel meg a számukra. Oroszország 1991 után gyakorlatilag azzal szembesült, hogy 300 év után nincs többé semmilyen befolyása Európában, még az egykori orosz birodalom területein sem, és a nyugati nagyhatalmak semmilyen – még Moszkvát közvetlenül érintő – politikai, biztonságpolitikai és gazdasági döntésbe sem vonják bele. A másik oldalon a megaláztatás és a gyengeség két évszázada után Kína vissza szeretne térni a 200 évvel ezelőtti állapotba, amikor a világ legnagyobb politikai és gazdasági hatalma volt. (1820 körül Kína adta a világ GDP-nek mintegy a 30 százalékát, messze megelőzve bármelyik más nagyhatalmat.) Mindkét ország számára a jelenlegi helyzet és az 1991-től alkalmazott nyugati narratíva – Oroszország és Kína nemzeti érdekei véget kell, hogy érjenek a határaiknál – gyakorlatilag elfogadhatatlan. A fenti szembenállás nagyon veszélyes, robbanás előtti helyzetet teremt a hidegháború 2.0-ban a nemzetközi politikában.
A hidegháború 2.0-ban Oroszország nemzetközi tekintélye jóval kisebb, mint a hidegháború 1.0-ban a Szovjetuniónak.
Oroszországot a nyugati hatalmak a hidegháború 2.0-ban már egy korábban legyőzött és gyorsan tovább hanyatló birodalomnak tekintik.
A hidegháború 1.0 idején például teljesen elképzelhetetlen lett volna az a helyzet, hogy a nyugati hatalmak haditengerészetei nemzetközi vizeken rendszeresen feltartóztassanak szovjet érdekeltségű hajókat, majd saját kikötőikbe kényszerítsék őket, ahol aztán lefoglalják azokat. Vagy például 2024 novemberétől az Egyesült Királyság és Franciaország engedélyezte Kijevnek a Storm Shadow / Scalp-EG cirkálórakéták bevetését Oroszország nemzetközileg elismert területei ellen is. De ezek a rakéták továbbra is csak részben tekinthetők ukránnak, hiszen a célkoordináták és az útvonalak megadása, illetve a rakéták indítás előtti beprogramozása nem képzelhető el aktív nyugati részvétel nélkül.
Új elem a hidegháború 2.0-ban, hogy a Nyugat a volt szovjet érdekszféra területein a saját pluralista alapelveit sem követi, legyen szó a helyi szélsőségesen nacionalista pártok kirekesztéséről a politikai életből, a helyi kisebbségi és vallási jogok érvényesítéséről, a szabad és egyenlő választások megrendezéséről vagy a demokratikus jogállamok működtetéséről. (A legutóbbi groteszk eseményre 2026. július elején került sor, amikor az Európai Bizottság elnöke stratégiai látogatást tett a Dél-Kaukázusban, először Azerbajdzsánba, majd Örményországba látogatva. Miközben Bakuban Ursula von der Leyen az orosz demokrácia hiányosságait kritizálta, és Azerbajdzsánt méltatta, látványosan szemet hunyt az azeri belpolitikai helyzet felett. A jelenlegi elnök, Ilham Alijev az elnöki széket még 2003-ban örökölte édesapjától – aki korábban a KGB vezérőrnagya, majd az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság vezetője volt – az ország első alelnöke pedig 2017 óta Alijev felesége. Ezután Von der Leyen Jerevánba látogatott, ahol az Európai Bizottság elnöke biztosította Nikol Pasinján örmény miniszterelnököt, hogy az EU elkötelezett Örményország további demokratizálódása mellett és mindenben támogatja a demokratikus Jerevánt az autoriter Oroszországgal szemben. Közben a 2026. júniusi örmény parlamenti választásokat követően már mindhárom nagy örmény ellenzéki párt vezetője – Örményország Szövetség, Virágzó Örményország, illetve az Erős Örményország – előzetes letartoztatásban ül, úgy mint korábban az Örmény Apostoli Ortodox Egyház – a lakosság 95 százalék ennek az egyháznak a tagja – több magas rangú orosz-barátnak minősített papja és püspöke.)
Jelentős különbség a két hidegháború között, hogy a hidegháború 2.0-ban a katonai fegyverzetkorlátozási és kölcsönös bizalomépítő rendszerek gyakorlatilag összeomlottak.
Ez a hidegháború 2.0-ban jóval veszélyesebb helyzetet teremt egy esetleges nukleáris katasztrófa elkerülése szempontjából, mint amilyen a hidegháború 1.0 idején volt. Az Egyesült Államok 2002-ben egyoldalúan kilépett az 1972-ben kötött ABM szerződésből, amely kölcsönösen korlátozta a rakétavédelmi rendszerek építését, abból a célból, hogy egyik szuperhatalom se vegye fontolóra egy “büntetlen első csapás” lehetőségét. Az 1987-ben megkötött INF szerződés – amely betiltotta az 500-5500 km hatótávolságú szárazföldi telepítésű rakétákat – 2019 augusztusában szintén megszűnt, amikor Washington – Moszkvát korábban többször szerződésszegéssel vádolva – kilépett belőle. A Nyitott Égbolt Szerződés, amely lehetővé tette a fegyvertelen megfigyelő repüléseket egymás területei felett, 2020-ban szűnt meg, amikor az Egyesült Államok kilépett belőle. Az Új Start egyezmény végrehajtását – amely az Egyesült Államok és Oroszország utolsó nagy stratégiai nukleáris fegyverkorlátozási szerződése és a Start 1 meghosszabbítása volt – Oroszország 2023-ban felfüggesztette, majd az egyezmény 2026. február 5-én le is járt. A korábbi fegyverzetkorlátozási rendszerek teljes összeomlása miatt bármilyen veszélyes helyzet sokkal könnyebben kicsúszhat a hidegháború 2.0-ban a felek ellenőrzése alól.
A hidegháború 2.0-t a Nyugat részéről minden korábbinál intenzívebb információs hadviselés és ellenségkép-építés kíséri.
A nyugati mainstream média az elmúlt húsz évben rendszeresen félrevezető vagy torz képet közvetített Kína és Oroszország belpolitikai és gazdasági helyzetéről, az Eurázsiai Antant valós technológiai fejlettségi szintjéről, az Eurázsiában zajló szövetségépítési folyamatokról, de akár az ukrajnai konfliktus tényleges alakulásáról. (A nyugati információs térben az orosz hadsereg például 2022 óta folyamatosan az összeomlás és a vereség szélén áll az ukrán fronton. De közben – ellentmondásként – már küszöbön áll Európa teljes körű és elkerülhetetlen orosz katonai inváziója.) A nyugati elemzők fókuszai is teljesen tévesek a hidegháború 2.0-ban. A Báb el-Mandeb szoros legutóbbi húszi kézre kerülése például sokkal nagyobb jelentőséggel fog bírni a hidegháború 2.0 történetében, mint bármilyen orosz győzelem az ukrán háborúban.
A hidegháború 1.0-ban is volt néhány igen forró helyzet (például a kubai rakétaválság mellett a kevéssé ismert 1983-as Able Archer-válság amiből majdnem atomháború lett a két szuperhatalom között), a hidegháború 2.0-ban a világ azonban 2022 óta csaknem egy folyamatos kubai rakétaválságban él.
A hidegháború 2.0 sokkal nagyobb geopolitikai következményekkel fog járni, mint a hidegháború 1.0. A hidegháború 1.0 vége elsősorban Európát érintette: a kelet-európai térség cserélt geopolitikai gazdát a Szovjetunió összeomlásával. A hidegháború 2.0 végének azonban valódi globális következményei lesznek. A kelet-európai térség mellett komoly változások fognak bekövetkezni a Közel-Keleten és a Távol-Keleten is.
A hidegháború három hadszíntere közül (Kelet-Európa, Közel-Kelet, Távol-Kelet) eddig kettő pillérben (Kelet-Európa, Közel-Kelet) robbant be igazi erejével a konfliktus. A hidegháború 2.0-nak a főhadszíntere azonban a Távol-Kelet lesz. A távol-keleti hadszíntér eddig még csendes. Pedig itt feszül egymásnak az Eurázsiai Antant legnagyobb hatalma, Kína és a nyugati világ vezető hatalma, az Egyesült Államok. Washington ebbe a távol-keleti konfliktusba már legyengülve és túlterhelve fog érkezni, hiszen erejének egy részét már elpazarolta az oroszok és az irániak ellen a kelet-európai és közel-keleti pillérben.
Erre a pontos választ természetesen senki sem tudja. De a konfliktus aligha fog 45 éven keresztül tartani, mint a hidegháború 1.0. A hidegháború 2.0 dinamikája sokkal gyorsabb és a konfliktus sokkal gyorsabban rohan egy végső “kulminációs fázisába”, mint a hidegháború 1.0. Ráadásul számtalan olyan tényező van – például a mesterséges intelligencia térnyerése – amely még tovább gyorsíthatja a folyamatot.
A mainstream médiában sugárzott határozott kép ellenére az Egyesült Államoknak és a Nyugatnak a hidegháború 2.0-át nincs sok esélye megnyernie az Eurázsiai Antanttal szemben.
Nézzük meg pontosan miért tehetjük ezt az állítást:
Az Egyesült Államok egy másik földrészen fekvő nagyhatalom. Ahhoz, hogy Washington kontrollálni tudja Eurázsiát elengedhetetlen, hogy Eurázsia központi magjának az egyesülése ne történhessen meg. A Nyugatot azonban itt, Közép-Ázsiában érte az első komoly geopolitikai vereség.
Az Egyesült Államok 2001-ben szállta meg Afganisztánt. Még ugyanabban az évben Washington Üzbegisztánban (Karshi-Khanabad légi bázis) és Kirgizsztánban (Manasz légibázis) is katonai jelenlétet épített ki. Ezzel Washington jó stratégiai érzékkel megjelent Eurázsia szívében. Az üzbég kormány azonban már 2005-ben – nem utolsósorban orosz és kínai nyomásra – felkérte az Egyesült Államokat a távozásra. 2009-ben a kirgiz parlament is az ottani amerikai bázis bezárásáról szavazott, bár ezt később egy amerikai-kirgiz megállapodás és egy magasabb bérleti díj fizetése átmenetileg még felülírta. 2013-ban azonban Kirgizisztán is végleg úgy döntött, hogy nem hosszabbítják meg az amerikai bérleti szerződést és az amerikaiaknak el kellett hagyniuk Kirgizisztánt is. Végül – 20 év háborúskodás után – 2021-ben az amerikaiak kénytelenek voltak Afganisztánból is kivonulni. Ezzel az amerikai jelenlét Eurázsia kulcsfontosságú központjában összeomlott. A közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok betagozódtak a kínai-orosz tengelybe. A Nyugatnak ezzel nem sikerült geopolitikailag megakadályoznia a központi eurázsiai területek egyesülését.
A kelet-európai pillérben a Nyugat 2022 óta valójában proxy háborút vív Ukrajnában Oroszországgal. A tét óriási. Ha Oroszország győz, és megszerzi Ukrajna egy jelentős részét, azzal kitör az 1991 óta elszenvedett elszigeteltségéből és újra globális nagyhatalommá válik. A Nyugat ezt minden erejével igyekszik megakadályozni. 2022 februárja óta a Nyugat Ukrajnának megítélt támogatása már meghaladta a 300 milliárd euró feletti összeget. A nyugati országok erőn felül – a saját katonai készleteik lassú kiürítésével – segítik az ukrán hadsereg ellátását. A felörlő háború csapdájából Ukrajna és Nyugat az elmúlt években többször próbált előre menekülni (2023-as nagyszabású nyári ukrán ellenoffenzíva kísérlete, 2024-es oroszországi betörés Szudzsánál), de eddig nem sikerült Oroszországot békére kényszeríteni. A tétek 2026 nyarára tovább nőttek. 2026 június végén az ukrán elnök 40 napos offenzívát hirdetett oroszországi célpontok ellen, hogy rákényszerítse Moszkvát a háború mielőbbi bejezesére. Az ukrán kampány során csaknem 100 orosz kereskedelmi és tanker hajó semmisült meg a Fekete-tengeren, átfogó drón támadás érte az orosz olajfinomítókat komoly üzemanyag hiányt okozva az orosz lakosság körében, illetve a háború során először az ukránok elkezdték megsemmisíteni az orosz kiskereskedelmi vállalatok raktárait is. Válaszul az oroszok leblokkolták az ukrán fekete-tengeri kikötőket, és elkezdték az ukrán gazdasági szereplők módszeres megsemmisítését.
A közel-keleti pillérben az Egyesült Államok 2026. február végén megtámadta Iránt. A gyors villámháború és rezsimváltás helyett azonban elhúzódó légiháború tört ki a felek között, ami felemésztette az Egyesült Államok nagy pontosságú csapásmérő fegyvereinek és légvédelmi rakétáinak nagy részét és tartósan a Közel-Kelethez szegezte az amerikai flotta és az amerikai gyors reagálású csapatok kapacitásait. A mostani közel-keleti helyzet ráadásul – a Hormuzi-szoros lezárása miatt – sokkal rosszabb, mint az eredeti háború előtti kiindulópont.
Közben a távol-keleti pillérben óriási ütemben zajlik a kínai hadseregnek a világ legmodernebb hadsereggé történő áttranszformálása. Nem utolsósorban Kína gazdasága vásárlóerő-paritáson már 37 százalékkal nagyobb, mint az Egyesült Államoké.
Az Eurázsiai Antant az elmúlt években tovább erősödött a globális dél meghatározó államaival. Mára a nemzetközi kapcsolatok bonyolult hálója jött létre a Földünkön a nyugati blokkon kívül, ahol még a nem SCO-ban és a BRICS-ben részt vevő harmadik országbeli államok is egyre szorosabban kötődnek a fenti két szervezethez vagy a benne részt vevő egyik nagyobb hatalomhoz. (Lásd például Vietnám egyre szorosabb együttműködése Oroszországgal.) Mára már szervezetileg is van alternatívája a Nyugat által kontrollált globális intézményeknek és politikai szövetségeknek.
A nyugati hadiipar jelentős részben Kínára van utalva. Az európai lőszerekbe kerülő lőpor alapanyagának, a nitrocellulóznak a gyártása jórészt Kínától függ: Mivel a kontinensen gyakorlatilag megszűnt a gyapottermesztés, az európai lőszergyártók a nitrocellulóz alapanyagául szolgáló pamutlinters pép több mint 70 százalékát Kínából szerzik be. A legmodernebb nyugati fegyverek gyártása szintén Kínától függ. Kína ellenőrzi ugyanis a globális ritkaföldfém-finomítás több mint 85-90 százalékát, és a kész hadiipari mágnesek piacát is uralja. A modern hadviselésben használt precíziós fegyverek nem működnek ezen anyagok nélkül, hiszen egyetlen modern vadászgép (mint az F-35-ös) vagy egy precíziós rakéta (például Tomahawk) előállításához több száz kiló ritkaföldfém szükséges. Zelenszkij hiába könyörög mindenhol több Patriot rakétákért, ha közben az orosz ballisztikus rakéták elfogásához használt PAC-3 célravezető rendszerei és a hajtóműveinek a speciális ötvözetei nagy mértékben a kínai ritkaföldfémektől függenek. Ez a külső függés szinte lehetetlenné teszi a nyugati hadiipari kapacitások további dinamikus felpörgetését.
Az első és második világháborúban, illetve a hidegháború 1.0-ban az a fél győzött, aki nagyobb erőforrásokkal (gazdasági potenciál, hadiipari kapacitás, népességszám, terület, ásványkincsek, energia) rendelkezett. Az I. világháborúban a központi hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Bulgária, Oszmán Birodalom) egyértelműen kisebb erőforrásokkal rendelkeztek, mint az Antant államai (Nagy-Britannia, Franciaország, Egyesült Államok, Oroszország, Japán, Olaszország és számtalan kisebb ország). A második világháborúban ez az egyensúlytalanság újra megismétlődött. A német-olasz-japán tengely erőforrásokban messze nem tudta felvenni a versenyt a Szovjetunió-Nagy Britannia-Egyesült Államok szövetségével. Legutóbb a hidegháború 1.0-ban a rendelkezésre álló erőforrások döntötték el megint a konfliktust. (A nyugati blokk országai együttesen messze nagyobb gazdasági teljesítménnyel rendelkeztek, mint a keleti blokk. A NATO ráadásul jelentősen nagyobb hadiipari kapacitással és fejlettebb technológiával rendelkezett, mint a Varsó Szerződés. A 1985-ben a NATO népessége 640 millió, a Varsói Szerződés népessége csak 390 millió volt.)
A hidegháború 2.0-ban viszont teljesen más a helyzet. Minden jelenlegi mutató a nyugati blokk komolyabb hátrányát mutatja.
A nyugati hatalmakat az elmúlt 15 évben elhúzódó gazdasági pangás, demográfiai válság, jelentős költségvetési és folyó fizetési mérleg hiány sújtja, miközben az államadósságaik szintje folyamatosan növekszik és ez a szint – Németország kivételével – már régen meghaladta a GDP kritikus 100 százalékát. A közelgő afrikai demográfiai boom (csak Nigériában évente már több gyerek születik, mint egész Európában) és a klímaváltozás által generált dél-északi népvándorlás legnagyobb része is a nyugati országokban (elsősorban Európában) fog a következő évtizedekben lecsapódni.
A Nyugat jelenlegi globális domináns szerepköre az erősen megváltozott bolygónkon fenntarthatatlan.
Washingtont a gazdasági helyzete – kamatkiadásokra már többet költ az amerikai költségvetés, mint a védelmi kiadásokra – már rövid távon a szuperhatalmi szerepének a jelentős megváltoztatására fogja kényszeríteni.
Valójában Washington 1991-ben teljesen tévesen ítélte meg a helyzetet, amikor nem emelte fel egyenrangú partnerként Moszkvát, hanem a befolyási övezetének a további egyoldalú kiterjesztése mellett döntött Kelet-Európa felé és a volt szovjet érdekszféra irányába. Ezzel az oroszokat sikerült komoly ellenséggé tenni és létrehoznia először a kínai-orosz tengelyt, utána pedig az Eurázsiai Antantot.
A világ mára már visszavonhatatlanul száguld az 1991 óta jellemző egy világpólusú rend felől a több pólusú világ felé. Már a közeljövőben a Földünkön egy multipoláris világrend fog létrejönni sok nagyhatalommal, ahol a Nyugat mellett sok további erőcentrum lesz a Földön.
A kelet-európai országok régiós versenyében ebben az új világrendben az lesz a győztes, aki az ipara számára az olcsó energiát az ázsiai tőke hatékony bevonásával tudja kombinálni. Ahogy az európai ipar egyre jobban versenyképtelenné válik a következő évtizedekben, a működőtőke legnagyobb része Ázsiából – elsősorban Kínából – fog érkezni Európába.
Ezzel szemben azok a kelet-európai országok lesznek a vesztesek, akik ideológiai alapon, szigorú blokk-gondolkodással politizálva alakítják a jövőben a saját kül- és gazdaságpolitikájukat.
Az Eurázsiai Antant jelenlegi szövetsége – ahogy az a történelemben már sokszor történt – nagyon nagy valószínűséggel nem fogja túlélni a hidegháború 2.0 végét. Lehet, hogy egy orosz-indiai tengely jön majd létre a szuperhatalmi babérokra törő Kína ellen. De ez már egy teljesen másik fejezet lesz az emberiség történelmében.
Napi