Történészeink aprócska mozaikdarabkákat illesztenek össze, amikor a magyar középkor felderítésén dolgoznak. Az oszmán török hódítás kétszáz évnyi háborús pusztítása elemésztette a középkori örökségünk jelentős részét, várakat, katedrálisokat, királyi és püspöki székvárosokat, művészeti alkotások, írott források tömkelegét. Még a korabeli Európa egyik legerősebb nagyhatalmát vezető uralkodóink sírjai is elvesztek a dúlásokban. Többségük a fehérvári koronázótemplomban nyugodott, mások apátsági templomokban országszerte, amíg el nem pusztultak az épületekkel együtt.

Különleges szerencse, hogy 1848-ban előkerült az egyik legkiemelkedőbb királyunk, III. Béla sírja, benne az uralkodó érintetlen csontjaival. Ő volt az első, és sokáig az egyetlen, akit megtaláltak a régészek az államalapító dinasztiából. A többiek maradványai vagy örökre elvesztek, vagy az egymás hegyén-hátán összedobált csontok között várják, hogy az archeogenetikusok és antropológusok azonosítsák őket. A Magyarságkutató Intézet kutatói nemrégiben megtalálták II. (Vak) Béla csontjait is, de így még mindig csak ketten vannak meg a 23 Turul nembéli királyunk közül.

Hol van IV. Béla király sírja?

A sors humora, hogy egy további névrokonuk, az országot a mongol pusztítás után talpra állító IV. Béla is előkerülhetne, de furcsa körülmények miatt ez még mindig nem sikerült. Nem a források szűkössége, nem az ismerethiány miatt, hanem inkább mintha a szándék hiányozna a király megtalálására – állítja a IV. Béla Rejtekben független kutatócsoport. A többek között filológust, építőmérnököt, tanárt, geofizikust, történészt, sőt ferences szerzetest is a soraiban tudó kutatócsoport meggyőződése, hogy meghatározta a legendás király nyughelyét, sőt a szarkofágjának rendkívül kalandos sorsát is felderítette.

A csoport vezetője, Gombkötő Csaba elmondja, hogy középkori és kora újkori írott források, képes ábrázolások, szakrális összefüggések alapján készített térképvetítések, bizonyos történeti munkák, az oral history forrásuk, továbbá a legkorszerűbb geofizikai mérések mind egy irányba mutatnak:

Nagyjából ott, ahol eredetileg is sejtették a történészek és régészek, de nem pont jó helyen keresték, így utóbb már abban is többen elbizonytalanodtak, hogy egyáltalán Esztergomban kell keresni az uralkodót, és nem Székesfehérváron.

Minden nyom egy irányba mutat

Hosszasan sorolják a regénybe illő történetet alátámasztó forrásokat és történeti munkákat, amelyek folyamatosan sokasodnak a kezükben. Immár lassan hét éve küzdenek azért, hogy a felbecsülhetetlen jelentőségű lelőhely napvilágra kerülhessen. A kutatás során előkerült írott és tárgyi bizonyítékok egytől-egyig erősítik a feltevésüket: jó nyomon járnak, Béla király valóban ott van, ahol kezdettől gyanítják. És, hogy miért regénybe illő a történet? Esztergom és benne a királysír is látott már ezt-azt a történelemből – csillogó nagyság, elképzelhetetlen pusztítás és szenvedés, német hatalmaskodás és ármánykodás a török kor utáni, kivérzett Magyarországon, majd egy korábban élő emlékezet feledésbe merülése. Nem különben izgalmas maga a kutatócsoport tevékenysége.

A bizonyítékok gyűlnek, ám közben intézményi hitegetések, üres ígéretek, különös gáncsoskodások, valamint az illetékes szakemberek furcsa, távolságtartó közönye övezik a kutatócsoport tevékenységét. Korábbi közadakozásokból fedezték az eddigi, drága műszeres vizsgálatokat, míg a kutatómunka összehangolását, a források állhatatos gyűjtését és értelmezését a csoport tagjai végezték szabadidejükben.

A történetet Horváth Csaba építőmérnök-közgazdász indította el – az ő nagyapja volt Harcsa Dániel csizmadiamester, aki megvásárolta Esztergomban a Jókai utca 7 alatti házat, majd 1920-ban, egy építkezés során a munkásai rábukkantak a hatalmas földalatti üregre, az alján három vörösmárvány szarkofággal. A háború után feldarabolt, létéért küzdő Magyarországon más logika érvényesült, mint amit ma gondolnánk, így az üreget feltöltötték törmelékkel, és visszafedték. De mi lehet ez az üreg?

A templomos lovagoktól a ferences szerzetesekig

Szinte biztos, hogy egy ősi templommaradvány. Az ősisége önmagában is érdekes kérdés – mondja Gombkötő Csaba, az általa összegyűjtött forrásokra és történettudományi munkákra hivatkozva. Török kori elpusztulásakor a minorita ferencesekhez tartozott a Boldogasszony templom, amelynek a földalatti romjai közt valószínűsítik Béla király sírját.

Kacifántosnak tűnhet, de hamar kibogozzuk. Esztergom, királyi központhoz méltó, európai mércével is nagyváros volt a középkorban, amelyben összesen 38 korabeli templomról tudunk. A mai Jókai utca 5-7 számú házak helyén állt Boldogasszony templomot II. András királytól kaphatták meg, és alakították át a ferences barátok valamikor 1228 előtt. Így kerültek feltehetően a templomos lovagok szomszédságába, akiknek a mai Jókai utca 1 szám alatti Sándor palota helyén állhatott a rendházuk, és talán ők használták addig a szóban forgó templomot is. Ez azért is észszerű következtetés, mert a templomosok kimondottan keresték a bizánci stílusú, ezért altemplommal rendelkező templomokat, márpedig itt akár az avar korból származó, ugyancsak Szűz Máriának szentelt bizánci stílusú kőtemplom állt ezt megelőzően. A templomos rend 1312-es bukása után az egész épületegyüttes a ferenceseké lett, akik között korábbi templomosok is meghúzódhattak.

A templomosok üldöztetését viszont megelőzte néhány fontos esemény. A ferencesek éppen csak megtelepedtek a környéken, máris nagy vállalkozásba kezdtek: az akkor fiatal király, IV. Béla támogatásával bazilikát építettek a Boldogasszony templom tőszomszédságába. A Segítő Szűz bazilikát 1242-ben felégették az Esztergomra törő mongolok, majd az újjáépítéssel éppen 1270-re készült el a rend, így oda temetkezett a ferenceseket kedvelő, akkor elhunyt IV. Béla király, az őt néhány héttel követő felesége, Laszkarisz Mária, valamint az előző évben 19 évesen elhunyt fiukat, Béla herceget is ott helyezték végső(nek szánt) nyugalomra. Ezt a három szarkofágot láthatták az 1920-ban felfedezett üregben. Csakhogy ez az üreg nem a Segítő Szűz bazilika, hanem a mellette állt, régebbi, Boldogasszony templom maradványa. Mi történt?

Ez is Mohácsnál veszett el

A királyi család földi maradványait rejtő bazilika az Árpád-ház kihalását követő évek trónharcai során ismét megsérült, de ez még nem volt végzetes. Anjou Károly uralkodása alatt – immár gótikus stílusban – újjáépítették, és még pompásabb lett. A mohácsi vereséget követő felfordulás viszont megpecsételte a királyi sírhely sorsát. A török megszállás előtti trónharcok során súlyosan megrongálódott az impozáns épület, de ezután már nem volt többé olyan király, illetve nemzeti erő az országban, akinek módjában vagy szándékában állt volna rendbe hozatni. A ferences barátok a beomlott bazilikából a szomszédos Nagyboldogasszony templomba menekítették át a szarkofágokat, amikor Szapolyai János seregei 1532-ben ostromolták a Habsburg Ferdinánd kezén lévő várost.

Az 1605–1683 közti, második török hódítás idején már csak a romokat és a hozzájuk kötődő hagyományt őrizte a szultáni engedéllyel Esztergomban maradó, maroknyi túlélő ferences szerzetes. A törökök végleges, 1683-as kiűzése után azonban Franz Kuckländer várparancsnok (vélhetően a bécsi udvar szándékaival egybevágva) sokkal inkább német, semmint magyar Esztergomot képzelt el a folytatásban. A helyiek által gyűlölt városparancsnok intézkedéseit erre a szálra lehet felfűzni, miközben természetesen a saját, gyors meggazdagodásáról sem feledkezett meg.

Így merült feledésbe a régi, nagy ferences templomok emléke Esztergomban, a királysír pontos helyével együtt. Azt persze a régészek és történészek is tudják, hogy ebben a városban kell keresni IV. Bélát, de a független kutatócsoport eddigi tapasztalatai szerint az a benyomásuk, mintha jó páran ma sem szeretnék, hogy kitisztuljon a nemzeti szempontból kiemelkedő jelentőségű történelmi rejtély…

A IV. Béla Rejtekben kutatócsoport korábbi közadakozásból végzett műszeres vizsgálatokkal olyan részeredményeket ért el, amelyek szintén megerősítették, hogy jó helyen keresik a királysírt. A csoportnak ezúttal a Magyarok Világszövetsége kínált segítséget, újabb közadakozást hirdetve, hogy végre kiderülhessen, igazuk van-e a hét éve állhatatosan végzett kutatómunkájukban. Ha igen, az óriási szenzáció lehetne, és nagyon fontos mérföldkő a magyar középkor megismerésében.