A kormányváltás óta a tudományos élet ismét a politika fókuszába került, aminek az Eötvös Loránd Tudományegyetem évnyitóján tartott miniszterelnöki beszéd csak egy látványos megnyilvánulása volt. A választásokat követően a tudományos élet különböző szereplői egyebek mellett nyílt levelekben fejezték ki, hogyan kellene a tudományos intézményrendszert átalakítani, milyen kutatóintézeteket és doktori programokat kellene bezárni, mely politikai szereplőket nem szabadna visszaengedni az egyetemi és kutatóintézeti szférába, illetve döntéshozó pozíciókba.

Ezek a kezdeményezések rávilágítanak a tudományos élet és a politika kapcsolatának alapvető kérdéseire és ellentmondásaira: elég volna megszüntetni az állami beavatkozást a tudományos szabadság helyreállításához? Feltéve, hogy ennél mélyebb problémáról van szó, hogyan lehetne biztosítani a tudományos élet valódi szabadságát, ha egy évtizedek óta torzult állapot önfenntartóvá vált? Ezt a problémát olyan több évtizedes viták szegélyezik, mint egyes tudományterületek és tudományágak állítólagos ideológiai elfogultsága, a tudomány elszámoltathatóságának és hasznosságának kérdésköre, illetve a különféle politikai törekvések „szakértői” legitimációja.

Pontosan mit is kellene helyreállítani?

A különféle akadémiai szereplők, többek közt történészek, filozófusok és névtelenségbe burkolózó pályakezdő kutatók nyílt leveleiben a státuszküzdelmek és az ideológiai küzdelmek egyaránt megmutatkoznak. Az akadémiai szabadság helyreállítása nevében megfogalmazott követelések a tudományos pozíciók, erőforrások és intézményi legitimáció újraelosztásáért folyó küzdelem részét képezik, amelynek a 2010 előtti hegemónia teljes visszaállításával egyúttal konkrét szakmai csoportok korábbi státuszának visszaállítása is tétjét képezi.

Ezek a nyílt levelek helyesen mutatnak rá a tudományos életbe történő NER-es beavatkozásra. Üdvözlendő, hogy napfényre került például egy politikai alapon doktori fokozatot osztó lebuj problémája, ahogy fontos tematizálni a tudományos autonómia NER alatti sérülésének tágabb problémakörét. Közös eleme ugyanakkor ezen nyílt leveleknek, hogy kritikájukat kizárólag a NER időszakával kapcsolatban fogalmazzák meg, azt feltételezve, hogy 2010 után romlottak el a dolgok. (Természetesen ugyanez a retorika jelent meg Magyar Péter ELTE-s tanévnyitó beszédében is.)

Valójában a NER nem titkoltan egy ideológiai-politikai szempontból rendkívül torzult tudományos életben igyekezett saját tudástermelő intézményrendszert létrehozni – hogy milyen módszerekkel és milyen színvonalon, az egy másik kérdés. Azonban tény, hogy a tudományos intézményrendszer működése már jóval korábban alapvetően torzította a tudástermelés valódi szabadságát Magyarországon és nemzetközi szinten egyaránt, ennek nyomán pedig nem kizárólag a konzervatív, hanem a nem csak névleg kritikai megközelítések is háttérbe szorultak a fősodrú tudományosságban.

A progresszívek ezt hajlamosak úgy magyarázni, hogy ennek egész egyszerűen az az oka, hogy nekik van igazuk: azért vannak felülreprezentálva a tudományos életben, mert a progresszív megközelítések testesítik meg magát az igazságot. Valójában azonban a tudományos intézményrendszer progresszív elfoglalása több évtizedes küzdelem eredménye, amelyben az újbaloldali mozgalmak tudatos kooptálására törekvő „filantróp” alapítványok kiemelkedő szerepet játszottak.

A tudományos élet ideológiai elfogultságát sokan hajlamosak hamis szembeállítások mentén értelmezni. A kritikusok gyakran a társadalom- és bölcsészettudományok létjogosultságát is megkérdőjelezik, szembeállítva azokat az elfogultsággal szerintük nem vádolható természettudományokkal. Azonban a probléma nem a tudományos vizsgálódás témaválasztásában van, hanem az intézmények elfoglalásában; mindemellett a probléma egyre inkább érint olyan természettudományos területeket is, mint például a biológiai nem vagy az ún. neurodivergencia kérdése. A másik gyakran megidézett toposz az alkalmazott („hasznot hozó”) és az elméleti („haszontalan”, „köldöknézegető” stb.) tudományok (az előbb említett oppozíciótól sem független) szembeállítása, amely szerint a tudományt az általa hozott gazdasági haszon legitimálja. Erről a világnézetről elég annyit elmondani, hogy egyenesen vezetett el az utóbbi hat évben egyre sűrűsödő válságtünetekhez. A probléma nem az elméleti gondolkodásban és nem is a társadalom- és bölcsészettudományokban rejlik, hanem a tudományos intézményrendszer ellentmondásos működésében.

Autonómia és hálózati logika a tudományos életben

A tudománnyal kapcsolatban felmerülő problémák abból fakadnak, hogy a tudományos autonómia nem azonos a tudományos szabadsággal: miközben feltételezik egymást, konfliktusba is kerülhetnek egymással. Az autonómia lényege, hogy a tudományos közösség saját maga felügyeli saját magát (meghatározza a szakmai normákat, kiválasztja a legitim szereplőket, ellenőrzi a teljesítményt, elosztja az erőforrásokat stb.). Ez egyrészt garancia a külső beavatkozással szemben, másrészt viszont ebből következik az egyik legalapvetőbb probléma: hogyan működik ez az önellenőrzés?

A tudományos teljesítményt a tudományos mezőben a publikációk száma mellett elsősorban a hivatkozások száma határozza meg, ez pedig arra ösztönzi a tudományos szereplőket, hogy ne a saját kutatási területük fősodrától eltérő, akár újszerű vagy határfeszegető megközelítéseket és elméleti kereteket alkalmazzanak, hanem sok tanulmányt jelentessenek meg és egymást körbehivatkozó hálózatot alakítsanak ki. (És akkor ne is beszéljünk azokról a „trükkökről”, hogy például a magyar kutatók közt szép számmal akadnak, akik a tudományos művek gyűjtésére szolgáló MTMT-be nagy számmal jegyeznek be publicisztikákat és „ismeretterjesztő” populáris cikkeket.)

Különösen kisebb és zártabb tudományos intézményrendszerben eredményezhet a tudományos autonómia ilyen önreferenciális hálózatot, amely számára a hálózaton kívüli szereplők kiemelkedő teljesítménye és általában az újszerű megközelítések veszélyt jelentenek, hiszen leleplezhetik az ő érdemtelenségüket. Ezt a működésmódot nem feltétlenül tudatos összeesküvésként kell elképzelni, hanem alkalmazkodó stratégiaként, minthogy annak van nagyobb esélye az érvényesülésre, aki része az informális hálózatoknak és követi azok normáit.

Pontosan ezt tapasztalhatjuk a magyarországi társadalomtudományok területén is: a pályázatokat gyakran személyre szabottan írják ki a megfelelően lojális szereplőknek, és aki bekerült a hálózatba, annak sokkal nagyobb esélye lesz újabb pozíciókhoz, forrásokhoz és díjakhoz jutni (hiszen ezeket egymásnak osztják ki). Akinek viszont a tudományos tevékenységét akár személyi, akár ideológiai szinten nem a hálózathoz való lojalitás határozza meg, az nem kerül be a hálózatba, így sokkal nehezebben tud tudományos elismeréshez jutni.

A politikai és a tudományos mező közötti határ ráadásul egyáltalán nem olyan éles, mint ahogyan azt az autonómia fogalma sugallná: a két szféra közt személyi és intézményi átjárások és legitimációs tranzakciók alakulnak ki, amelyek nyomán a politika adatokat, „tudományos” legitimációt és utánpótlást, a tudományos szereplők pedig erőforrásokat és pozíciókat szerezhetnek. E sűrű kapcsolatok rendszere – a tudományos és politikai mezők határain átnyúló hálózat – jól megfigyelhető a magyar (és persze nem csak a magyar) társadalomtudományos életben: a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok államtitkára doktori programot vezet, a Datadat-botrány főszereplője továbbra is egyetemi oktató, az idei parlamenti választások előtti kampányban jelentős társadalomtudományos „szakértői” támogatást kapott a Tisza-párt, és persze a NVVH (Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal) elnöke is az ELTE Társadalomtudományi Karáról érkezett. És ez csak a jéghegy csúcsa.

A tudományos tudástermelést az állami beavatkozáson túl továbbá számos politikai és piaci szereplő is befolyásolhatja elsősorban finanszírozással. Ez nem új jelenség: a „filantróp” alapítványok már a 20. század elején fontos szerepet játszottak az amerikai társadalomtudományok intézményesítésében és alakításában, azonban mindez az újbaloldali mozgalmak tudatos kooptálásával vett erőteljesebb ideológiai fordulatot a 20. század második felében.

Magyarországon és a többi posztszocialista országban a rendszerváltás óta elsősorban amerikai és német alapítványok, valamint európai uniós szervek többek közt kutatási területek (így a „gender studies”) intézményesítésében és a politikai diskurzus alakításában (többek közt a „populizmuskutatás” a tágabb közbeszéd részévé való tételével) is kiemelkedő szerepet játszottak. A Volkswagen Alapítvány például a populizmus és a populáris zene kapcsolatáról szóló kutatásokra írt ki pályázatot, és az erre fogékony helyi kutatók le is gyártották a témafelvetésben eleve benne rejlő ideológiai beállítottságú „tanulmányokat”. A Soros-hálózat már a rendszerváltás előtti évektől fogva meghatározó alakítója a tudományos életnek, ami megkerülhetetlen kérdéseket vet fel annak ellenére is, hogy a NER Soros-ellenes kampánya miatt szinte tabuvá vált szóba hozni.

A politika hosszú játszmája

A tudományos tudástermelés a gyakorlatban a politika kiemelkedően fontos hátországaként működik az elméletileg különálló mezőket összekötő kapcsolatrendszer nyomán. A tudományos tudástermelés a politikai küzdelmek legitimálásának kiemelkedő hivatkozási alapja, ezért az intézmények elfoglalása és a kitartó tudástermelés idővel beérleli gyümölcsét. Mindez szélsőséges esetekben úgy is megnyilvánulhat, hogy minden, a hegemonikustól eltérő értelmezést tudománytalanságnak vagy akár összeesküvéselméletnek neveznek. (És ahogy láthattuk, a konteó bárminemű alátámasztást is mellőző vádja elég volt ahhoz, hogy Magyarországon a köztévé egyik népszerű műsorát is megszüntessék.)

Colin Wright evolúcióbiológus megfogalmazása szerint a tudományos tudástermelés uralása a progresszív politika hosszú játszmájaként működik. Wright a biológiai nem kérdéskörén keresztül mutatta be, hogy egy eredetileg szűkebb aktivista értelmezési keret fokozatosan bekerült a tudományos intézményrendszerbe, majd az ott megszerzett, tudományos(nak nevezett) legitimáció révén a jogi és politikai döntéshozatalba. Miközben az emberi faj esetében a kétféle ivarsejt (a petesejt és a hímivarsejt) két szaporodási osztályt hoz létre (azaz: két nem létezik, illetve nagyon csekély arányú anomália), az intézményi capture révén egymás után jelennek meg tanulmányok tudományos szaklapokban, amelyek szerint a biológiai nem „spektrum”, vagy változó tulajdonságok nem feltétlenül egy irányba mutató klaszterein alapul, esetleg nincs konszenzusos definíciója.

Ebben az esetben nem új tudományos felfedezés változtatta meg a korábbi fogalmak jelentését, hanem maguk a fogalmi keretek alakultak át: a biológiai nem kategóriájához kapcsolódó testi, hormonális, pszichológiai és társadalmi különbségek bekerültek a nem meghatározásába, így egy korábban egyértelműnek tekintett tudományos kategória körül mesterséges bizonytalanságot hoztak létre. (Később a neurodivergenciát ugyanezen modell alapján értelmezték át.) Montana államban a biológiai nem körül létrehozott bizonytalanság az alkotmányba is bekerült, és amikor az állam törvényhozása megpróbálta a nem jogi fogalmát ismét objektív biológiai kritériumokhoz kötni, a legfelsőbb bíróság ezt a megközelítést az alkotmányra hivatkozva diszkriminatívnak ítélte.

A szigorúan tudományos szempontból tarthatatlan zagyvaságok (mint például az, hogy a biológiai nem spektrumot alkotna) mainstreammé válását a tudományos diskurzusban jelentős mértékben a tudományos intézményrendszer normális működésmódja teszi lehetővé. A tudományos intézményrendszer relatív autonómiájánál fogva ellenálló a politikai hatalomváltásokkal szemben: probléma nélkül tudja reprodukálni saját kapcsolatrendszerét és ideológiai homogenitását sok évtizeden keresztül. A magyar társadalomtudományos mező is probléma nélkül maradt a tágabb progresszív hálózat része a NER bő másfél évtizede alatt még az időnkénti állami beavatkozások (például a „lex CEU” vagy a „gender studies” képzés akkreditációjának megvonása) mellett is, ezért is merülhettek fel cenzúragyanús esetek a konzervatív álláspontokkal szemben még a pszichiátriai tudományos diskurzusban is.

Éppen az önellenőrzés és elszámoltathatatlanság problematikája az oka annak, hogy a NER bizonyos mértékig igyekezett ellensúlyozni a pályát, vagy hogy az Egyesült Államokban Donald Trump is egyre erőteljesebben igyekszik beavatkozni a tudományos életbe. Mindez rávilágít egy alapvető ellentmondásra. A tudományba történő állami beavatkozás nem tudományos alapon történik (hiszen a tudományosság a tudományos közösség hatásköre), ezért a hasonló kísérletek valóban színvonalas tevékenységek ellehetetlenítésével is járhatnak, még akkor is, ha a tudományosság valóban létező problémáira reagálnak. Azonban a tudományos intézményrendszer maga sem képes a tudományos minőség biztosítására, sőt, egyre fokozódó kontraszelekciónak és ideológiai elfogultságnak lehetünk szemtanúi.

Hegemónia és kritika a tudományos életben

Hogy hová vezethet a tudományos élet túszul ejtése, azt remekül megmutatja Jason Arday esete. Mint ismeretes, az Egyesült Királyság fiatal fekete professzoráról nemrégiben kiderült, hogy nemcsak többszörös plágiumelkövető, hanem megrögzött hazudozó is, aki a munkásságával kapcsolatos kritikákat rasszizmusvádakkal és ártatlan emberek elleni rendőrségi feljelentéssel lehetetlenítette el. Évtizedeken át probléma nélkül szőtte maga körül valóságalap nélküli teljesítményekből és áldozatiság ból az egyébként teljesen átlátszó legendát, és saját egyeteme sem vonta felelősségre annak ellenére, hogy a botrány kirobbanása előtt jó ideje tudomást szereztek a plágiumairól. Idén nyáron azonban egy másik kutató kitartó munkája nyomán Arday lelepleződött, ennek következtében feltehetően öngyilkosságot követett el.

Az ügy kapcsán felmerülő rengeteg kérdés közül az egyik az ideológiai egyoldalúság színvonalra gyakorolt hatása a tudományos életben. Amint egy ideológiai irányzat egyre inkább meghatározza egy tudományterület működését, úgy ezen ideológiai alapvetést érintő tudományos kritika egyre nehezebbé válik, hiszen a kritika határait a tudományos közösség által legitimnek tekintett álláspontok határai jelölik ki. A kritika egy ponton túl szinte kizárólag a tudományos intézményrendszeren kívülről (jelen esetben elsősorban konzervatív vagy baloldali körökből) érkezik, hiszen a tudástermelés a tágabb hegemonikus törekvésekben is kiemelkedő szerepet játszik,

Ennek nyomán jönnek létre olyan „kutatási területek” instant politikai felhasználásra, amelyek funkciója a kritikák megbélyegzése: például a „genderellenes mozgósítás” kutatási területe (mintha csak a genderellenesség volna magyarázatra szoruló jelenség, míg az általa vitatott jelenségek nem) vagy az illiberalizmuskutatás és populizmuskutatás (amelyek problémafelvetésükben szintén eleve kijelölik, mi az, amit illegitimnek kell tartani). Az intézmények elfoglalásának problematikájára az Arday-éhoz hasonló extrém esetek hívják fel időnként a tágabb közvélemény figyelmét, ugyanakkor a progresszív társadalomtudományokban a hasonló színvonaltalanság nem hiba, nem túlkapás, hanem a progresszív hegemonikus blokkban betöltött funkcióból eredő szükségszerűség.

Az Arday-ügy utóélete is rendkívül ijesztő: a progresszív hálózat tagjai beismerés és felelősségvállalás helyett Arday halálát az őt ért kritikákra igyekeztek fogni, mintha egy tudományos pozícióval való igen súlyos visszaélést nem volna szabad kritizálni. Még tüntetést is szerveztek az Ardayt „támadó” „gonosz” média ellen, sőt, az Amnesty International az emberi jogok nevében a média cenzúráját követeli.

Az Arday-botrány utóélete arra mutat rá, hogy a tudományos elit szinte a kritizálhatatlanság státuszát nyerte el. Hiába teljesen fekete-fehér az eset, hiába egyértelmű, hogy ezt az érdemtelen karriert lehetővé tévő egyetemi hierarchiát, a tudományos intézményrendszer működésmódját, valamint a progresszív ideológiai alapvetéseket és a tágabb progresszív hálózatot magát is mély vizsgálatnak kellene alávetni, ez a hálózat most is az őket kritizálókra mutogat. A tudományos intézményrendszer olyan módon „ellenőrzi” önmagát, hogy a hasonló világraszóló botrányokat a szőnyeg alá söpri alapvető önvizsgálat és átalakulás helyett, miközben rengeteg esetben még a botrány kirobbanását is megelőzi, holott rengeteg hasonló, bár kevésbé extrém silányságból kellene óriási botránynak kerekednie.

A tudományos szabadság kérdése

Amennyiben a tudományos szabadság fogalma alatt nem csupán a tudományos intézményrendszer által legitimként elismert szereplők kutatási és oktatási szabadságát értjük, hanem a meritokratikus szelekciót is, vagyis azt, hogy a valóban arra érdemesek folytathassanak tudományos kutatást, akkor a tudományos intézményrendszer jelenlegi működésmódja egészen biztosan ne a tudományos szabadság helyreállításához m biztosítja a tudományos szabadság feltételeit. Ugyanis minden szélhámos és kókler, akikből nem keveset találunk a tudományos intézményekben Magyarországon és külföldön egyaránt, más kutatóktól veszi el a lehetőséget és erőforrásokat.

Mindenképpen szükség volna olyan mechanizmusok beépítésére a tudományos életben, amelyek megakadályozzák a tartós intézményi monopolizációt és a tudományos autonómia önreferenciális és önigazoló hálózattá történő silányítását. Ennek konkrét megvalósítása komoly és messzire vezető kérdéseket vet fel, az azonban bizonyos, hogy a tudományos szabadság helyreállításához nem elég, hogy az állam ne avatkozzon bele tudományos kérdésekbe.

A szerző szociológus, az ÖT munkatársa.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: A kép illusztráció! Fotó:  Patrick Pleul / picture alliance / Getty Images)