„Mindenkinek szüksége van az engedélyemre” – mondja Willem Dafoe hajómágnás karaktere, és ez nem pusztán egy nagyképű milliárdos önhitt gondolata, hanem a karakter tapasztalata, ebben él már évtizedek óta. A pénz számára nemcsak hatalom, hanem univerzális nyelv: minden ember megvehető, minden kapcsolat irányítható, és minden konfliktus megoldható, csak az ára kérdéses. Az ünnepelt világa javarészt vissza is igazolja ezt a világképet, de nem mindig, és ez főhősünk nagy baja, aki minden történés ütőerén rajta tartja a hüvelykujját, és kíméletlenül elfojtja, elvágja, ha a helyzet úgí kívánja– zseniális manipulátor, nem a semmiből vált görög milliárdossá azokban a politikai, ideológiai csatározásokban, melyeket a film finoman felvázol.

Willem Dafoe a lánya méhében turkálna

Marcos épp egy újabb játszmában keveri a lapokat, egy szülinapi partynak álcázott pszichológiai hadműveletben kívánja rábírni a lányát, Sofiát (Vic Carmen Sonne), hogy hagyjon fel abbéli álmaival, hogy a maga feje után mehet. Marcos kétségtelenül szörnyeteg, de nem valamiféle egyszerű képregény-gonosz: a film inkább egy olyan férfiként mutatja meg, aki a szeretetet is pusztán birtoklási formaként képes értelmezni, és talán ezért is szenved annyira a fia halálától. Willem Dafoe teljes fizikai valójával belakja a öregedő milliárdos szerepét, meztelenül nyújtózik, whiskyt iszik, ordít, énekel, grimaszol, figyel, fenyeget. 

Nem tartozik igazán senkihez, de talán éppen ezért akar mindenkit maga köré szervezni. A film legjobb pillanatai rendszerint ebből a fajta kiszámíthatatlan Dafoe-jelenlétből születnek, de a sziget vendégei is mind érdekes figurák: Marcos felesége, a testőre és az orvosa, egy spanyol tábornok és a félszemű partnere, épp csak Sofia és az újságíró szerelme tűnik kissé súlytalannak ebben a gazdag karakter-kavalkádban. Mert azok is, súlytalan fiatalokként próbálnának kitörni a szülői önkény alól. A film gyönyörűen fényképezett (Gris Jordana kamerája lenyűgözően bánik a görög tájjal és a 70-es évek díszleteivel), és Jiménez jó érzékkel engedi, hogy a képek időnként önmagukban is elmeséljenek valamit a szereplőkről, akik mind akarnak valamit Marcostól, aki viszont mindig pár lépéssel előrébb jár. A sziget így fokozatosan egyetlen hatalmas társasjátékká változik, amelyben mindenki bábu – egészen addig, amíg Sofia ki nem lép a számára kijelölt mezőről.

Viszont mire a film eljut apa és lánya végzetes összeütközéshez, az ember valamivel nagyobb katarzist, vagy egy váratlan csavart várna, de Az ünnepelt nem a katarzisok, hanem a kiábrándultság filmje. Marcos – ez a súlyosan amorális, mindenkit manipuláló, ördögi férfi –  olyasmivel találkozik, amit nem tud pénzzel vagy hatalommal helyrehozni: nem egyszerűen csalódik a lányában, hanem sokkal nagyobbat csalódik benne, mint amire számított. 

Az ünnepelt néha túl sokat akar, időnként elkalandozik, a dramaturgia pedig a végére nem váltja be teljesen azt a feszültséget, amelyet másfél órán keresztül épített, de bőven van mivel kárpótolnia. Mert végső soron ez egy Willem Dafoe-film. Egy különös, gyönyörűen fényképezett, enyhén giccses, igazi görög tragédia.