Napjaink egyik legnépszerűbb metalbandája, az iowai Des Moinesból indult Slipknot, már a kezdetektől szembement minden szabállyal. Kilenc (mára csak nyolc) maszkos figura, kaotikus színpadi jelenlét, több ütőhangszeres tag, egy DJ és egy olyan agresszív hangzás, ami a nu metalt, a death metalt és a hardcore energiáját gyúrta össze. Az 1999-es debütáló albumuk pillanatok alatt kultikussá vált, a 2001-es Iowa pedig sokak szerint minden idők egyik legbrutálisabb nu metal lemeze. Azóta világszerte több tízmillió albumot adtak el, Grammy-díjat nyertek, és egy komplett szcénát határoztak meg. Nyilván tömegek várták a visszatérésüket.

Veszteségek és visszatérés

A Slipknot története azonban legalább annyira szól a veszteségekről, mint a sikerekről. A basszusgitáros Paul Gray 2010-ben, a legendás dobos, Joey Jordison 2021-ben halt meg, később pedig sorra távoztak a meghatározó tagok, köztük Chris Fehn és Craig Jones. A legfrissebb fordulat idén nyáron érkezett, amikor csaknem három évtized után hivatalosan is megváltak Sid Wilson DJ-től. A zenekar rövid közleményben csak annyit írt, hogy „azonnali hatállyal” külön utakon folytatják, a döntés okát azonban nem részletezték.

Wilson 1998 óta volt a Slipknot tagja, és a jellegzetes scratching-hangzás egyik legfontosabb alakítója volt. Az eddigi utolsó albumuk 2022-ben jelent meg The End, So Far címmel, azóta nem érkezett teljesen új Slipknot-dal. Ezt a csendet törte meg váratlanul az Arsenal, amely a zenekar első friss szerzeménye lett azóta, hogy saját kiadójuk, a (sic)est Records alatt kezdtek új korszakot.

Jim Root gitáros közvetlenül reagált a kritikákra egy – azóta törölt – Instagram-bejegyzés kommentjeiben. Azt írta, hogy az Arsenal nem reprezentálja azt az irányt, ahova a készülő nyolcadik stúdióalbum tart, csupán ezt a dalt tudták a leggyorsabban befejezni, ezért adták ki elsőként. Azt is megerősítette, hogy a szám nem kerül fel a következő lemezre, de ez inkább hat tűzoltásnak, mintsem tényleges indoknak. De most akkor milyen is lett az Arsenal?

Kaotikus káosz

Az igazság az, hogy elég kaotikus. Azt kicsit túlzásnak érzem, hogy a dalhoz készült klip alatt szinte csak gyalázkodó kommentek szerepelnek, de a népharag nem alaptalan. Az Arsenal ugyanis egyszerre emlékeztet a banda kísérletezőbb szerzeményeire, ugyanakkor túl sokat markol bő három percben. Mintha Corey Taylorék azt akarták volna bemutatni, hogy itt nincsenek kóklerek, és mindenki tud valamilyen hangszeren játszani. Érdekes, hogy Sid Wilson kiválása után jelentkeznek egy olyan dallal, ami tömve van scratcheléssel. Nagy hangsúlyt kapnak az ütősök is, ami szerintem működik, ellenben a gitárok jóval súlytalanabbak a vártnál.

A tempóváltások többször természetellenesek, nincs meg az egyensúly és a káosz uralkodik. Lehet ez tudatos alkotói módszer, csak akkor csinálják jól. Persze a zúzósabb szegmens nem rossz, a szünet utáni breakdown kifejezetten erős, mégsem áll össze a dal, a refrénben elhangzó folyamatos „let's go”-zás pedig egyszerűen idétlen. Az Arsenallal egy igazi friss, ugrálós koncerthimnuszt akart kreálni a Slipknot, a nagy igyekezet azonban visszafelé sült el. Nem katasztrofális a végeredmény, de attól nem lesz automatikusan komplex egy dal, hogy beleszórunk egy rakás ötletet, mondván a közönség úgyis ráharap. Fel van adva a lecke Tayloréknak, de innen szép nyerni.