Húsz éve, 2006. szeptember 17-én szivárgott ki a szocialista Gyurcsány Ferenc akkori kormányfő  májusi, balatonőszödi beszéde, mely azonnal legendává ásta le magát a pöcébe, és égett bele a politikai aljanyelvezetbe. A káromkodásözön utóéletét azóta is egyfajta betyárromantika, illetve monstre hányinger lengi körül – attól függően, hol kerül szóba a trágáriáda, DK-híveknél vagy kultúremberek között.

Ráadásul máig meggyőződése, hogy szózata a magyar politikai retorika csimborasszója; amely előzi Kossuth ceglédi beszédét éppúgy, mint gróf Apponyi Albert három nyelven előadott trianoni jajkiáltását. Abban is biztos a rétor, hogy a nagyvilág általa, az ő legendássá lett beszéde által ismerte meg a parányi Balatonőszöd község nevét. (Hogy a település bennszülöttei hálával gondolnak-e a községüket halhatatlanságba röpítő trágár emberre, abban már nem vagyok biztos…) Gyurcsány pályájának csúcsaként élte meg szavalatát. Lumpenproli körökben ma is szellemi alapvetésként emlegetik az obszcén szózatot, sokan egyenesen Ciceróhoz hasonlítják kedvencüket. Szegényeket az sem zavarja, hogy vezérük nevezetes beszédétől számoljuk a baloldal válságát. (Persze el kell ismerni, voltak a beszédben támadhatatlan igazságok. Például amikor azt mondta: „Ennyi tehetségünk van, gyerekek”. Vagy: „Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”)

Közben persze rohan a világ. A mai Országgyűlés messiásvicsorgásai között föl se kapnánk a fejünket egy ilyen „őszödi beszéden”.  

Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: Mirkó István)