BulvárSzerző: index 2 órával ezelőtt 9 percnyi olvasás
Göncz Dalma, a Royal College of Art hallgatója bejutott a Liberty Art Award döntőjébe.
Ha valaki egymás mellé tenné Göncz Dalma néhány évvel ezelőtti és mai munkáit, elsőre talán két különböző művész alkotásait látná.
Korábbi műveiben ipari nyersanyagok, betonból épített struktúrák, grafikák és szobrászati kísérletek jelentek meg. Később a festészet felé fordult, és gesztusokból felépülő, szürreális tájakat kezdett festeni, amelyekben a természet formái, az ornamentika és az emlékezet keveredett.
A festményekből aztán lassan valami más alakult ki: megjelent rajtuk a gyöngy, majd egyre több lett belőle. A festett vonalakat és organikus formákat kézzel kezdte továbbépíteni, kihímezni, gyöngyökkel követni. A sík felület fokozatosan térbelivé vált, a két dimenzióból három lett.
Ma már újrahasznosított papírból is létrehoz hasonló, hálózatszerű struktúrákat. A technika folyamatosan változik, a mögötte álló gondolat – a környezettudatosság – azonban állandó.
„Sokáig azt hittem, mindig valami újat keresek. Most már inkább úgy érzem, ugyanazt próbálom megfogalmazni különböző anyagokon, stílusokon keresztül” – vallja.
A beton, a festék, a gyöngy és az újrahasznosított papír első látásra kevés rokonságot mutat egymással. Göncz Dalma számára azonban mindegyikben ott van ugyanaz: valamit kézzel, lassan, rétegről rétegre felépíteni, megvalósítani.
Ebben fontos szerepe van annak is, hogy honnan érkezett. Somogyban nőtt fel, ahol a varrás, a hímzés, a horgolás és a gyöngyözés hagyományosan a hétköznapok része volt a népművészetben. Évtizedekkel később, tavaly és idén, a londoni Royal College of Art – a világ legbefolyásosabb képző- és iparművészeti posztgraduális intézete – hallgatójaként kezdett újra másként gondolni ezekre az emlékekre.
Az egyetemen az anyagról, a kéz szerepéről, a fenntarthatóságról és a festészet, a szobrászat, valamint a kézművesség – esetében el-elmosódó – határairól beszélgettek. Közben egy személyesebb kérdés is egyre fontosabbá vált számára:
minek ez az őrült pörgés, miért akarunk mindent folyton gyorsabban csinálni?
A fiatal művész munkái ennek szinte a szöges ellentétét képviselik. Egy gyöngyhímzett felület elkészítése rendkívül lassú folyamat, amely mögött több ezer ismétlődő kézmozdulat áll.
Nem napjaink technológiáját utasítja el – hiszen nem idegen tőle a mesterséges intelligencia alkalmazása sem –, hanem azt tartja fontosnak, hogy bizonyos dolgokban látható maradjon az esendő ember: a kéz esetleges hibája, a türelem, az ismétlés és az idő.
Ezt „láthatatlan időként” értelmezi: olyan munkaként, amelyet a néző nem lát, nem tud számon tartani, érzékelni, de ami fizikailag benne marad a tárgyban, a műalkotásban, mint végtermékben.
A visszanyúlás a hagyományos kézműves technikákhoz ezért nem nosztalgia, hanem egy régi tudás modern, kortárs újraértelmezése. A hímzés találkozik a festészettel, a papír szoborrá válik, a gyöngy rajzvonallá, a festmény pedig kilép a fal síkjából.
Az anyaghoz fűződő viszonya korábbi és jelenlegi munkáit is összeköti. Betonból készült műveiben az ipari környezet és a természet közötti feszültség jelent meg, manapság pedig újrahasznosított gyöngyökkel és papírral dolgozik. A fenntarthatóságot nem külön üzenetként társítja a művekhez, hanem az elkészítés módjába építi. Mihez kezdünk azzal, amit már valamilyen okból feleslegesnek tartunk? Mennyi érték maradhat egy kidobásra ítélt anyagban, ha időt és kézi munkát fordítunk rá?
Munkáiban ezért újra és újra visszatér ugyanaz a gondolat: minden mindennel összefügg.
Művészete átalakulásával párhuzamosan karrierje is lassan mozgásba lendült. Az alkotó mögött évek munkája áll, pályázatokkal, visszautasításokkal, sikerekkel és kudarcokkal, kiállításokkal, műtermi kísérletekkel, megnyitott majd bezárt saját belvárosi galériával, és persze újrakezdésekkel. A nemzetközi művészeti szcénában ugyanis nem elég jó munkákat készíteni: folyamatosan jelen kell lenni, pályázni, kapcsolatokat építeni és elviselni, hogy a legtöbb megkeresésből nem lesz azonnal eredmény, vagy talán sohasem. Mintha csak Barabási Albert László bestsellere, a Behálózva című könyv lapjai kelnének életre:
a képzőművész sikere vagy kudarca – mindenütt, de Londonban kiváltképp – alapvetően azon múlik, hogy milyen polcra tud felkapaszkodni a galériák, múzeumok, szalonok bonyolult hálózatként működő világában.
Idén aztán ezekből az apró lépésekből látványosan kezdett összeállni valami.
Nyáron részt vett a „Beneath the Rift”, a Hypha Studios és az Eastern City Studios együttműködésében. A Divyam Raghunath indiai kurátor által összeállított tárlaton már festészetének újabb iránya jelent meg: a Last Tree at the County Border (Az utolsó fa a vidék határában) című, gyöngyhímzett szürreális tájkép.
A mű egyszerre tájkép és tárgy: nem létező helyet ábrázol, miközben a több ezer, kézzel felvarrt gyöngy miatt térbeli jelenléte is van.
Szeptemberben Göncz Dalma egyszerre két, a London Design Festivalhoz kapcsolódó kiállításon szerepel. Az Enchanted Matter: On Resonant Objects and the Life of Materials című tárlat az anyagok átalakulásával, a kézműves tudással és a fenntarthatósággal foglalkozik. A Qloud által, a SustainLab RCA együttműködésével létrejött, Giada Holland és Dana Goh kurátori munkájával megvalósuló kiállítás szeptember 12. és 20. között látható a londoni OX Space-ben, a London Design Festival részeként. Itt szerepel Suspended Ornamentcímű, újrahasznosított papírból felépített térbeli munkája, amely a festői gesztusból kiindulva már egyértelműen a szobrászat felé tesz egy lépést.
A másik tárlat, az In-Between Thresholds (Küszöbök között) az építész Daksh Goel által alapított OSA Studio kezdeményezésében, a University of Westminster londoni helyszínén valósul meg aLondon Design Festival keretében. A kiállítás különböző művészeti és designterületek találkozásán keresztül vizsgálja a megszokott kategóriák közötti átjárásokat. Festészet vagy szobrászat? Képzőművészet vagy kézműves mesterség? Kép vagy tárgy? Alkotásai éppen ezekben a határhelyzetekben működnek, ahol az anyag, a kézi gesztus és a képzőművészeti gondolkodás egymásba kapcsolódik.
Közben a művek más nemzetközi irányokba is elindultak. A tajvani megjelenés új kulturális közegben mutatja meg azt a vizuális nyelvet, amelynek kiindulópontjai között ott van a somogyi táj és a gyerekkori kézműves emlékezet.
Az év egyik legfontosabb szakmai visszajelzése a Liberty Art Award volt. Göncz Dalma több mint 2300 jelentkező közül került a program tizenöt kiválasztott művésze közé. A Liberty Specialty Markets által létrehozott, a Parker Harris szakmai közreműködésével megvalósuló program két éven keresztül támogatja a művészek szakmai fejlődését és londoni jelenlétét.
A kiválasztott alkotások 2026 szeptemberétől 2028 augusztusáig Londonban lesznek láthatók, miközben a művészek mentorálásban, szakmai programokon és személyes konzultációkon vesznek részt. Göncz Dalma mentora Penny Harris, a Parker Harris társalapítója és projektigazgatója.
A kiválasztás számára nemcsak fontos szakmai elismerés, hanem egy hosszabb távú londoni jelenlét kezdete is: lehetőség arra, hogy munkái új közönséghez jussanak el, miközben tovább építi kapcsolatait a brit és nemzetközi művészeti közegben.
Ebben fontos szerepe volt a Royal College of Artnak is. Az egyetem nem kész válaszokat adott, hanem inkább kérdéseket tett fel: miért ezt az anyagot használja a művész, miért maradjon meg egy kép a síkban, hol ér véget a festészet, és miért tekintünk egy hímzett felületet craftnak, azaz kézműves munkának, egy festett vásznat pedig fine artnak, azaz képzőművészeti alkotásnak?
Ezek a kérdések nem egyik napról a másikra változtatták meg Dalma művészetét, inkább lehetővé tették, hogy ne kelljen választania a kategóriák között. A beton, a festészet, a gyöngyhímzés és az újrahasznosított papírból létrehozott térbeli munkák ugyanannak a praxisnak különböző fejezetei lehetnek.
Göncz Dalma három gyermek – egy tízéves kisfiú és egy nyolcéves ikerpár (két kislány) – édesanyja, Budapesten él a családjával, miközben pályájának egyre több és több fontos állomása Londonhoz és más országokhoz köti. Amikor ezt az interjút felvettük, akkor is Londonban tartózkodott, az egyik kiállítása úgynevezett artist talk-ján, egy szakmai beszélgetésen.
Egy kiállítás mögött hónapok munkája állhat: a mű elkészítése, a pályázat, a dokumentáció, a szállítás, az installálás és az utazás. Mindezt össze kell egyeztetni a családi élettel. Talán ezért is beszél annyit a folyamatosságról. Hiszen az élet egy folyamat. Nem egyetlen nagy pillanatban hisz, amely után minden megváltozik, hanem abban, hogy nap nap után újra be kell menni a műterembe – akkor is, ha egy pályázat eredményes volt, és akkor is, ha tíz másik nem.
Az idei év kívülről sikersorozatnak tűnhet: Bachelor of Arts diploma a Royal College of Art egyetemén, londoni kiállítások, meghívás a London Design Festivalra, a Hypha Studios tárlatára, tajvani megjelenés és a Liberty Art Award döntője. Micsoda év!
Belülről azonban mindez inkább egy hosszú, olykor buktatókkal és csalódásokkal tarkított folyamat eredménye.
„Most kezdem igazán érteni, hogy ezek nem különálló korszakok. Mindegyikben ugyanazok a kérdések térnek vissza: az ember és a természet kapcsolata, az anyag, az idő, a kéz jelenléte és hogy miként kapcsolódnak egymáshoz a dolgok.”
A nemzetközi figyelem akkor kezdett felerősödni, amikor Dalma egyre kevésbé próbált megfelelni egyetlen művészeti kategóriának. Festő, szobrász, textillel vagy újrahasznosított anyagokkal dolgozó művész?
Göncz Dalma ma már nem feltétlenül akar választani.
Mára olyan önálló művészeti nyelvet alakított ki, amelyben a somogyi gyerekkor vizuális emlékezete, az ipari anyagok nyersessége, a szürreális táj, a kéz tudása és a népi kézműves hagyomány éppúgy helyet kap, mint az újrahasznosított anyagokkal való kísérletezés. Festészet, szobrászat és kézműves technikák határai nála nem elválasztanak, hanem összekapcsolódnak. Ez a sajátos vizuális nyelv ma már egyre határozottabban van jelen a londoni és a nemzetközi kortárs művészeti közegben.
(Borítókép: Göncz Dalma kiállítása. Fotó: Göncz Dalma)
Napi