A neonfényekbe burkolt drámának és a mogorva karaktereknek kevés olyan hithű megszállottja van, mint a dán író-rendező, Nicolas Winding Refn, aki furcsa, elvont, művészfilmes stílusával 2011-ben mégis betört valahogy a mainstreambe. Oké, a Drive-nak Hollywood egyik szívtiprója, Ryan Gosling volt a főszereplője, és a néma, az alvilágnak dolgozó sofőr drámáját olyan arcok is közelebb hozták a tömegekhez, mint Oscar Isaac és Carey Mulligan, mégis bravúrnak számított, hogy egy ennyire depresszív akciódráma viszonylag hamar ismertté vált, és megkerülhetetlenül kultstátuszba került.

Tíz éve nem jelentkezett azonban újdonsággal Winding Refn, legutoljára 2016-ban láthattuk a szerzői filmestől a Neon Démont, melyben Elle Fanning alakított egy Los Angelesbe tartó modellt, akit a túl nagy csillogás és gyűlölettől villogó szemű konkurencia egyszerre egy kicsit túlságosan elvakított. A direktor azóta sok mindent megért, 2023-ban például azt, hogy huszonöt percre a klinikai halál állapotába került, ám álmunkban nem gondoltuk, hogy épp ez a meghökkentő fordulat lesz az, ami ismét megszólalásra készteti az alkotót. Arra meg pláne nem lehetett számítani, hogy a művészfilmesből így szám szerint a tizenegyedik filmjére jön ki ellentmondást nem tűrően a benne szunnyadó David Lynch.

David Lynch, a furcsa filmek császára

A furcsa filmek mesterét, a Twin Peaks megálmodóját azért hozom be ebbe az egyenletbe, mert mint ismeretes, David Lynch 2006-ban (rém)álmodta meg nekünk az utolsó filmjét, az Inland Empire-t, melyben Laura Dern alakított egy olyan, élete szerepére készülő színésznőt, aki egy elátkozottnak mondott lengyel film remake-jében bizonyíthatta végre rátermettségét. Ám a főszereplő valahol félúton elveszett a valóság és az álom határmezsgyéjén, és egy ponton túl még mi sem tudhattuk, hogy az Inland Empire-ből mi a lázálom és mi a valóság.

David Lynch azt a filmet egy digitális kézikamerán forgatta, rendes forgatókönyv nélkül, napról-napra, jelenetről jelenetre találta ki a rendező a következő megmozdulásait, ennek megfelelően kohéziót nem igazán találhattunk az Inland Empire-ben. Össze lehetett ollózni bizonyos részleteket, a végtelenségig lehetett elemezni a filmet, de ahány agy, ahány szempár, annyi értelmezés született hozzá.

Naponta újjászülető forgatókönyv, igazi Neonpokol

Nicolas Winding Refn most leforgatta a saját Inland Empire-jét, a szeptember 10-e óta a hazai mozikban is elcsíphető, szélesebb körben szeptember 24-én debütáló Neonpokol hasonlóképpen nem kapott tradicionális szkriptet, ehelyett a munkálatok alatt a készítő naponta írta át a jeleneteket, sőt... félúton még a befejezést is megváltoztatta, mindenki tudta nélkül. Ezáltal egy olyan vizuális gondolatfolyamot alkotott, amely egyszerre rántja be magába a nézőt, vagy idegeníti el, attól függően, hogy a Neonpokol milyen kedélyállapotunkban talál meg bennünket.

A Neonpokol főszerepében egy Elle nevű fiatal nőt látunk, akit az eddig inkább sorozatsztár Sophie Thatcher (Yellowjackets) alakít, és aki egy fura, futurisztikus ködben álló, sokemeletes hotelhez érkezik a kezdőjelenetben. Itt fut össze az érte rajongó, fiatal influenszer Hunterrel (Kristine Froseth) és mostohaanyjával, Dominique-kel (Havana Rose Liu). A csillogó-villogó ruhákba öltözött, nagyon elegáns, szépen sminkelt hölgyemények azonban nem Gucci-reklám forgatására, hanem filmfelvételre készülnek, miközben a feszültség ki-kitör közöttük, főleg, hogy beteszi a lábát még Elle apja, Johnny (Dougray Scoot) is a színre, aki kriptikus beszólásaival borítja meg rendre a nőket.

A továbbiakban vélhetően a fiktív film forgatásába csöppenünk bele, lényegében Elle-lel együtt egy elvontabb Star Trekre hajazó, űrhajós drámában botladozunk, de a karakterek és az írók nem igazán engednek bennünket elmerülni a történetbe ágyazott történetben, öntik ránk a lore-t, egy titokzatos, világok között sétáló gyilkosról, akit Elle-ék egy hidegrázós jelenetben ők maguk is szemügyre vehetnek, ahogy futurisztikus Hasfelmetsző Jackként kinyír egy fiatal nőt.

Ahogy a már említett Inland Empire-ben, úgy itt is jelentős szerephez jut az idősíkok közötti ugrándozás, már ha nem Sophie Thatcher karakterének képzelődése az, amikor jó pár évtizedet visszaugrunk a múltba, és egy K nevű (Charles Melton), Japánban állomásozó katonához nem csatlakozunk, aki a lányát keresi, de a jakuzába, és számára felfoghatatlan erőkbe botlik.

Eközben, vagy jóval később, ki tudja ezt már követni, a neonfényben sütkérező nők egymást kínozzák idegileg, a Yellowjacketsban már láttuk, hogy Sophie Thatchertől a toxikus drámázás nem áll messze, ahogy az sem, hogy ebben a filmben a saját nevelőanyját próbálja piszkos bugyival megfojtani.

Persze csak jó nagy hatásszünetekkel, mert a film inkább egy hosszadalmas, lassú álmodozásnak, rémálomnak feleltethető meg, mintsem klasszikus audiovizuális történetmesélésnek.

Az ehhez hasonló experimentális filmekben az a legjobb, hogy ha valaki utálkozik felettük, simán azt lehet mondani neki, hogy hagyjad, csak nem érted, amit néztél. Jelen esetben azonban az első nézés nem is elegendő a teljes megértéshez, de szerencsére a lehetőség mindenki előtt adott az újrázásra, ha mélyebbre ásna, és nagyobb hal után merülne, ahogy Lynch szokta volt mondani. Mindenesetre, a műélvezethez az alkotóelemek ott vannak, helyenként vizuális orgiát és remek zenéket, elvont játékokat kapunk. Persze a Neonpokol messze van a rendező legjobbjaitól, ahhoz nem elég a szaggatott, kisujjeltartós szkript, pár fokkal komplexebb, katartikus üzenet se ártott volna.

7/10

A Neonpokol már most is elcsíphető elővetítéseken, a magyarországi premierje a miskolci CineFesten volt.