„Dióskál, magyar falu, Zala vármegyében, 580 katholikus lakossal, paroch. templommal, bortermesztéssel” – írja Fényes Elek Magyarország geographiai szótárában. Az 1851-es rövid jellemzés 175 évvel később is megállja a helyét, a lakosságszám mára ugyan nem éri el az ötszázat, a borkultúra napjainkban is meghatározó a zalai faluban. Az említett templomban augusztus 20-án Szent István-napi ünnepi szentmisét tartottak, ezzel kezdődött a Hátsó füves futballmentő túra helyi állomásának falunappal összekötött programja.

A község a múlt század második felében élte fénykorát, akkoriban a lakosságszám a másfélezret is meghaladta, szeszgyár, téglagyár, pamuttextil-üzem és termelőszövetkezet működött. Virágzott a futball is, a hetvenes évek második felében új sporttelep épült a Petőfi Sándor utcában, erről a kilencvenedik életéve felé közelítő, kiváló szellemi állapotú Deli Alfréd mesélt a hajdani pálya szélén. A gépésztechnikus végzettségű Alfi bácsi akkoriban üzemvezetőként és sportköri elnökként karolta fel a helyi labdarúgást.

„1976-ban összeültünk a tanácselnökkel, a titkárával, a helyi téglagyár és szeszgyár vezetőjével – a pamuttextil-üzemet akkoriban én vezettem – és eldöntöttük, hogy a falu szélén fekvő szántóföld helyére kialakítunk egy sportkomplexumot. El sem tudom mondani, milyen széleskörű összefogással vágtunk neki a munkának, mindenki nyakig benne volt. Az öltöző épülete két évvel később készült el, én terveztem. Történt ugyanis, hogy a közeli Pacsa feljutott a megyei I. osztályba, és épült ott egy új sportpálya, az avatóra a Fradi első csapatát hívták meg. Elmentem én is és leskicceltem gyorsan az öltözőt, otthon pedig elkészítettem egy rendes rajzot. Akkoriban mellékállásban már a sportköri tisztséget is betöltöttem, ragyogó futballcsapatunk volt, a felnőtt és az ifi is a járási első osztályban szerepelt. Sőt, egyszer bajnokok is lettünk, bekerültünk a megyei II-be, de akkor én már átadtam a vezetést egy régebbi kollégámnak, Egyed Lászlónak.”

Az ötven évvel ezelőtti avatáskor Alfi bácsiék egy naplót nyitottak, amelybe nem sokkal később egy vendégségbe érkező sportvezető beírta, a létesítményt harmincnégy millió forintra értékeli fel. Ez reálértéken számítva manapság meghaladná a 2.3 milliárd forintot…

„Lombfákat ültettünk és a játéktér körül még futópályát is kialakítottunk, arra gondoltunk, hogy a közeli iskola tanulói megfelelően sportolhassanak. Az aranykor a nyolcvanas évek végéig tartott, a pamuttextil-műveket felszámolták, Heves megyébe kellett mennem tanítani, így kiléptem a helyi sportéletből.”

Ekkoriban a dióskáli csapat a Keszthelyi városkörnyéki ligában szerepelt, hasonlóan többek között a Hátsó füves futballmentő túra keretében már érintett Rezivel és Zalavárral. Alfi bácsival a borús jelen is szóba kerül.

„A kilencvenedik évemben járok, óriási emlék nekem, hogy itt lehetek ezen az ünnepen. Ha belegondolok, hány korábbi futballistám halt már meg, akik nálam is fiatalabbak voltak… Ma már nincs ilyen széleskörű összefogás, amivel ez a pálya felépült, vagy ha mégis, azt nagyítóval kell keresni. Hogy miért múlt ez el? A falu lakossága olyan nagy mértékben csökkent, régen teljes munkaellátottság volt, azóta ezeket az üzemeket felszámolták, a dolgozók máshol találtak munkát. A lakosság csúcslétszáma 1650 fő körül alakult, mára ez a negyedére esett vissza. A pálya menti növényzetet nem gondozták, erdőnek látszik.”

Közben a háttérben a Kispál és a Borz egyik száma szól a hangszóróból, Lovasi András stílszerűen arról énekel, hogy egy kicsit szomorkás a hangulata máma.

„Egyébként rettenetes visszagondolni ezekre az évekre – érzékenyül el az idős úr. – Tudja, engem ma is a futball éltet, alig várom, hogy jöjjenek a hétvégék és a meccsek. Ha kikap a ZTE, én abba belebetegedek. Visszatérve a múltra: régen három csapatom volt, legalább tíz-tizenegy játékos arra várt, hogy mikor kerülhet be egyáltalán. Ma meg? Öt faluból nem bírunk összeszedni egy futballcsapatot. A fiatalok másfelé orientálódnak…”

Sípszó szakítja félbe a beszélgetést, kezdődik ugyanis a Dióskál–Zalai Főnix mérkőzés, a göröngyös, helyenként homokkal felszórt, az aszálytól kiszáradt „gyepre” másfél évtized után fut ki a helyi csapat. A magyarfutball.hu adatai alapján a 2011–2012-es idény volt az utolsó, amelyet befejezett a Zala megyei III. osztály, Közép csoportjában az együttes, ám most Kiss Bence szervezőmunkájának köszönhetően „pacsai légiósokkal” megerősítve újra összeállt a csapat. Az ünnepélyes kezdőrúgást Alfi bácsi végzi el, az együttesek baráti csoportképén feltűnik egy korábbi válogatott csatár is.

„Nagyon büszkék vagyunk a Miklósra, nekem ő díszpolgár” – mutatta be Deli Alfréd a kiváló támadót, Herczeg Miklóst, akinek innen, Dióskálról indult a pályafutása.

„A felső, kisebbik pályán kezdődött minden – emlékezett vissza Herczeg. – Ötödik osztályos koromig jártam az itteni iskolába, itt fedeztek fel 1985-ben a Zalaegerszegi TE edzői, így kerültem a pacsai sportiskolába. A nyolc éve elhunyt nagymamám élete végéig Dióskálon lakott, gyakran jártam ide, és azóta is évente legalább egy-két alkalommal megfordulok a faluban.”

Közben a pályán javában zajlik a meccs, kézgyanús helyzetből szerzi meg a vezető gólt a Dióskál. A hamisítatlan „megyei futballos” hangulatról a nézői beszólások gondoskodnak, szisszennek a dobozos sörök, gyűlik a kupac a tökmag és szotyola héjából – mi sem jelzi jobban, hogy kétszer 35 perc erejéig visszatért a labdarúgás a faluba. Két védés után harmadjára már tehetetlen a dióskáli kapus, még a „hidratációs szünet” előtt kiegyenlítenek a vendégek. Szabó Zoltán, a Zalai Főnix közösségi kezdeményezés alapítója közben a félidei tizenegyesrúgó versenyre érkező gyerekek jelentkezését fogadja, ő és Hegedüs Enikő is sokat tett azért, hogy megvalósuljon ez az esemény. 

„Dióskáli kisgyerekként hatalmas szerelmem volt a futball, minden második vasárnap itt ültem a pálya mellett és figyeltem a meccseket. Idegenbe is elkísértem a csapatot, már egész kicsiként szálltam fel én is a buszra a csapattal. A szüleim elváltak, az édesapám Győrben élt már ekkoriban, egyszer-egyszer meglátogattam, akkoriban élte aranykorát a Verebes József-féle Rába ETO, hatalmas győri szurkoló lettem, mindenkit ismertem az újságon keresztül. Hannich Péter, Hajszán Gyula páros volt a nagy kedvencem, és Szentes Lázár is. Az Isten megadta, hogy Hannich az edzőm lett, később meccseltem ellene vezetőedzőként, Hajszánnal fociztam együtt, Szentesnél mutatkoztam be az élvonalban és nála játszottam utoljára is a legmagasabb osztályban. Róla is csak pozitívan tudok beszélni, nagyon nagy tudású szakember” – meséli tovább Herczeg Miklós, aki házi gólkirálya volt a legutóbbi újpesti bajnokcsapatnak, és az olimpiai válogatott tagjaként pályára lépett az 1996-os atlantai játékokon. 

„Hogy mire vagyok a legbüszkébb? Ha összességében tekintek a pályafutásomra, megélhettem, hogy győri szurkolóból a csapat élvonalbeli játékosa lettem. Ott nőttem fel, később vezetőedzőként is dolgozhattam. A karrierem Újpesten ért a csúcsra, a Megyeri úton elért sikerek toronymagasan viszik a pálmát” – teszi hozzá a napjainkban utánpótlás-edzőként dolgozó Herczeg, aki kijelentette: az Újpest mindig különleges helyet foglal el a szívében és ha tehetné még mindig ott játszana…

Beszélgetésünk alatt befejeződött a mérkőzés, nagy csatában igazságos, 2–2-es döntetlen született. A labdarúgás ünnepe a régi sporttelep helyére épült közösségi házban folytatódik, a zalai sportkrónikás, Bóbics László társaságában korábbi dióskáli focilegendák elevenítik fel az aranykorszakot, Alfi bácsi mellett Szabó József, Czigány Sándor és Gigler László is megosztja emlékeit.

„Játszottam a hetvenes évek sikercsapatában, némelyik meccsünkre öt-hatszáz néző látogatott ki, fenn ültek még a traktorokon is, kijött a falu apraja, nagyja – meséli Szabó József, a dióskáliak akkori balhátvédje, aki később edzőként is irányította a csapatot. – Az még a régi pályán volt, a közösségi ház helyén. A kilencvenes évek elejéig nagyon jó kis közösségünk volt, mintha testvérek lettünk volna. Külföldre is túráztunk, sportbálokat rendeztünk. Hogy lesz-e itt valaha még foci? Nem hiszem… A mai fiatalokat a számítógép már jobban érdekli, megszűnt a régi meghittség.”

A közeli Alsópáhok polgármestere, Czigány Sándor a hetvenes években futballozott Dióskálon. „Azokban az években ez volt Zala megye legiparosodottabb faluja, 180 fős iskola és vágóhíd is működött az üzemek mellett – tekint vissza a településvezető. – Ez a csodálatos község sajnos azóta visszafejlődött. A futball nemcsak játék, hanem kultúra is, formál bennünket és közösséget épít. Dióskálon példaértékű összefogás jellemezte a labdarúgást, vittük mindenfelé a falu jó hírét. Ahol nincs közösség, nincs kultúra, azok a települések elpunnyadnak.”

Dióskálon próbálnak tenni a „punnyadás ellen”, Györkös Tünde polgármester még a kapuba is beállt a Sárkányok–Szüzek összecsapáson. A magyar falusi futballhagyomány szerves részét képezi a házas és hajadon lányok mérkőzése, számos településünkön rendeztek ilyen, különleges hangulatú rangadót a múlt században. Dióskálon is van múltja – és jelenje is, a kispályás ütközeten végül a Sárkányok nyertek 2–1-re.

„A Szüzek elleni mérkőzés nagyon baráti jellegű volt, örültünk, ha egyáltalán el tudtuk találni a labdát – értékelt a lefújást követően a polgármester. – A búcsú idején gyakran tartottak futballmérkőzéseket, tavaly az öregfiúk és a fiatalok játszottak egymás ellen. Rengetegen kijöttek arra a meccsre, ennek nyomán határoztam el, felújítjuk a régi öltözőt itt a pálya mellett.”

A polgármester-asszony kollégájához hasonlóan hangsúlyozta a sportra érdemes odafigyelni, mert közösségépítő ereje van. 

„Takarékoskodtunk, pályáztunk, most ott tartunk, hogy kész az új tető és a nyílászárók, már csak a belső munkálatok maradtak hátra. Tornaszoba és konditerem lesz benne, ami talán megmozdítja a fiatalokat. Remélem, a srácok végre kimozdulnak a számítógép mögül, és eljönnek egyet gyúrni. Elöregedő település vagyunk, de hála Istennek, költöztek be fiatalabbak és születnek gyerekek, most már kétcsoportos a tagóvodánk. Próbálunk nagy hangsúlyt fektetni a sportra, mert összekovácsolja a közösséget, annak például kifejezetten örültem, hogy a gyerekfocira mennyire sokan jelentkeztek.”

Dióskálon tehát akad némi remény, hogy a lakosságszám-apadást sikerül megállítani. A régi öltöző új formában él tovább, jótékonyan hatva a közösségi életre. Már csak egy focicsapat kéne, hogy ne csak évente egyszer éledjen újra a labdarúgás a zalai dombok között. A követendő példa a közelből érkezik, Zalai Főnix bázisát jelentő Zalaváron sikerült a csoda, helyiek egy év után újra neveztek a megyei bajnokságba.

Az ötvenéves napló titkai

A futballünnephez kapcsolódva a dióskáli közösségi házban a futballcsapat emléktárgyaiból nyílt kiállítás. Régi mezek és megsárgult képek mellett az Alfi bácsi által említett napló is megtekinthető, benne ötvenéves, magyar és orosz nyelvű bejegyzésekkel az avatásról és az idős úr történeti összegzésével a csapatról.

„1945 után már rendszeresen jártam a labdarúgó mérkőzésekre, a pálya akkor a legelő közepén volt… 1975-ben már én vezettem a labdarúgó szakosztályt, és olyan sok fiatallal rendelkeztünk, hogy kitellett egy harmadik csapatra is. Toronymagasan nyerték a járási bajnokságokat. Felnőtt csapatunk a ’70-es évek végén járási bajnokságot nyert és feljutott a megyei II. osztályba” – derül ki a bejegyzésből. A sporttelepen női kézilabdacsapat is játszott, valamint asztaliteniszezők is szerepeltek, évenként egyszer járási spartakiádokat rendeztek.

Hátsó füves-oldal

Hátsó füves Facebook