A repülés a vágyak netovábbját testesíti meg. A főemlős levegőbe jutás érdekében tett emberfeletti erőfeszítéseit, aki azért mászott le a fák ágairól, hogy később többtonnás masinákkal sikerüljön a lombkoronák fölé emelkednie. A repülés a valószínűtlen és a megvalósíthatatlan metaforája, és annak kifejezője is, hogy sosem tudhatjuk, merre és meddig repít bennünket a technológia. Csoda-e, ha a repülést hívja játékba egy friss budapesti galéria föld alatti kiállítóterében berendezett nyitótárlata? Nem csoda. De mi köze mindennek az MI-hez és hogy jönnek képbe a vészhelyzeti protokollok, a bársonyos fekete lyuk és a megszokottól elütő színek? Miközben egy-egy felettünk elhaladó futóbicikli okozott olykor turbulenciát, megnéztük a K2 első kiállításait.

Leo Castelli köpönyege

A budapesti Falk Miksa utcában nyílt K2 profilját tekintve kortárs kereskedelmi galéria. Abban azonban mégis markánsan különbözik a hazai színtér hasonló intézményeitől, hogy nem követi az elmúlt évtizedek galériás világát világszerte meghatározó Castelli-féle modellt. A 20. század legelején Triesztben, magyar apa és olasz anya fiaként született, a második világháború idején New Yorkba költöző Leo Castelli olyan szupersztárokkal dolgozott, mint Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Willem de Kooning, Robert Rauschenberg, Cy Twombly vagy Dan Flavin.

Annak érdekében, hogy az általa üzemeltetett intézmény holdudvarában tartsa ezeket a zseniket, Castelli a művészekkel való együttműködés radikálisan új modelljét dolgozta ki. Míg azelőtt a galériák egyszerűen eladták az általuk közönség elé tárt alkotásokat, a nyereséget pedig megosztották az azokat készítő művésszel, a Castelli-modell nem ritkán élethosszig tartó kölcsönös hűséget feltételezett.

Hogy mi járt érte cserébe? Először is az, hogy az általa képviselt művész számára a kereskedő műtermet és a remekművek elkészítéséhez szükséges alapanyagokat biztosít. A galerista figyelemmel kíséri továbbá pártfogoltja piacon elfoglalt helyzetét, emellett gondosan ápolja az alkotó márkáját, kezeli a sajtómegjelenéseit és természetesen rendszeres kiállítási lehetőséget biztosít neki. Mindezeken felül Castellinek volt egy olyan juttatása is, amit kevés követője vett tőle át: függetlenül attól, hogy népszerűek voltak-e a munkái vagy hogy dolgozott-e egyáltalán, a New York-i galerista minden művészének havi juttatást adott. Ez tehát a Castelli-modell, amit a K2 programja borít.

Kölcsönadott képzőművészek a kis Kunsthalle kiállítótereiben

A Rieder Gábor művészeti igazgatása alatt induló galéria leszerződött művészgárda nélkül bontott zászlót ugyanis. Rieder azt mondta a Telexnek, természetesen ők is szeretnék eladni a náluk látható műveket, viszont emellett ő egy kisebb méretű kortárs képzőművészeti intézethez, a Kunsthalléhoz vagy olyan kiállítótérhez gondolja hasonlónak a K2-t, ahol „mindig minden friss lesz, hiszen nincs reprezentált művészkörünk, emiatt pedig nincs mihez viszonyítani”.

Az általános magyar gyakorlattal szemben, amely jellemzően a hatvanas–hetvenes évektől érti a kortárs fogalmát, K2 a létező legtágabban értelmezett contemporary terminussal dolgozik, 1945-öt és a ma induló művészek alkotásait határozva meg a kortárs két végpontjaként. „Bár Magyarországon a szocreál miatt a háború utáni művészet »széttört« ugyan valamelyest, de meggyőződésem szerint az utóbbi nyolcvan év története egyben is el-, illetve újramesélhető” – hangsúlyozta Rieder. Olyan tematikákra fókuszáló, vagy életművek belső logikáját bemutató kiállításokat terveznek ezért, amelyek nemcsak a műkereskedelemben és a műtárgyak vásárlásában érdekelt keveseket érik el, hanem ingyen látogatható kulturális teret is kínálnak a kortárs képzőművészet szerelmeseinek.

A K2 elnevezés elsődleges feloldásaként az alapító-nagy testvér galériára utaló Kieselbach Kortárs kínálkozik. Ott jártunkkor Rieder a Kooperatív Kortárs szókapcsolatot említette még, amit arra alapoz, hogy a működésmódjukból reményei szerint az is következik, hogy a hagyományos modell szerint dolgozó intézményeket nem járja át talán a félelem, hogy az általuk piacra vezetett alkotókat Riederék átcsábítják ide. A „kölcsönadott képzőművészek”, a kis Kunsthalle, de főleg: két kiállítótér is jó megoldás lehet, hiszen a Falk Miksa utcában egy régebben a Kieselbach Galéria tulajdonában lévő pince, valamint egy félemeleti frissebb szerzemény egyaránt kínál ezentúl tárlatokat. Mi a föld alattit néztük meg előbb.

Pizzafülek és a gépek poszthumán humora

Ahogy a könyvpiacon, a filmiparban vagy a zenemegosztó platformokon, a mesterséges intelligencia az utóbbi időben megkerülhetetlen téma lett a képzőművészetben is. „Bármit gondolunk a szerzői jogokról, az vitathatatlan, hogy az elmúlt három évben bemasíroztak a színtérre olyan programok, amelyek kreatívan, újszerűen képesek képeket gyártani. Nagyon hasonlóan tehát ahhoz a működésmódhoz, ami hosszú-hosszú időn át a képzőművészek privilégiuma volt” – fejtette ki Rieder Gábor. Szerinte ehhez képest a hazai alkotók közül viszonylag kevesen reagálnak az MI kihívásaira. Pedig alsó hangon a Photoshop piacra dobásához hasonló a szemünk előtt zajló forradalom, de az sem kizárt, hogy a fotográfia megjelenéséhez mérhető hatást gyakorol majd a képzőművészet klasszikus műfajaira a mesterséges intelligencia. A kurátor nem hisz benne, hogy a festészet halálát hoznák el a világ minden képével megetetett szoftverek, azt viszont elismeri, hogy az MI térfoglalása az alkotók számára nem kis kihívást jelent.

A digitális képkészítés és a technológia iránt régóta érdeklődő Batykó Róbert Cabin Crew című, a K2 pinceterében látható, az acb Galériával együttműködve készült tárlata épp ezt a furcsa, konkuráló pillanatot ragadja meg. „A kortárs képzőművészekre jellemző, hogy elemzik a jelen vizualitását, annak változásait” – mondja a pilótának öltözött Rieder a tárlat Fillér Máté kollégánk által rendezett trailerében. Nem véletlen, hogy a repülőtematikára épít a kisfilm. Batykó tavaly és idén festett Safety Card című sorozatának képei ugyanis a légitársaságok által gyártott és a repülőkön elhelyezett matricák vagy laminált lapok vizualitását gondolják tovább, amelyek vészhelyzetek esetére adnak az utasok számára tájékoztatást. A lekapart képfelület pedig a művész interpretációjában a képernyő vibrálását, virtualitását hivatott megjeleníteni. (Csak ha valaki megzavarodna: a Safety Card a sorozat címe, ebből válogatott a K2, ahol a tárlat a Cabin Crew nevet kapta.)

Batykó a Midjourney nevű képgeneráló program korai változatába táplálta be a jobbára sematikus grafikai megoldásokkal élő információs panelek egyes képeit, és szöveges parancsok megadása nélkül figyelte, hogy a program milyen jeleneteket kreál belőlük, majd pedig nagy méretű vásznakra festette ezeket. Megnyúlt testrészeket látunk, kifacsart testhelyzeteket, hat ujjban végződő végtagokat. Egy fül helyére valami oknál fogva pizzaszeletet képzelt a mesterséges intelligencia, amely máskor a körömcipős, kesztyűt vagy éppen üllőszerű álarcot viselő utasokhoz ragaszkodik, az Until We Meet Again című kép pedig megfolyt Hamlet-nagymonológot báboz el. Az elbábozás egyfelől arra utal, hogy bármennyire bizarr is az eredmény, amire a Midjourney Batykó iránymutatása alapján jutott, ezek a képek a hibáik, ügyetlenségük okán a vészhelyzetbe jutott embereken kacagó gép poszthumán humorát sem nélkülözik.

A nyolcvanas, kilencvenes években és az új évezred kezdetén fénymásolókat, szkennereket és grafikai szoftvereket hívtak alkotótársukul a képzőművészek. A mából nézve különösnek hatnak ezek a technológia belakására tett kísérletek, ám épp emiatt lesz izgalmas két-három évtized múlva újranézni Batykó 2025–2026-os sorozatát, elvégre élesen mutatja majd, mennyire volt a képzőművészetnek komoly kihívója a mesterséges intelligencia. Rieder szerint a Safety Card-sorozat az ős-MI gyerekbetegségeit tárja elénk, és úgy működik, mint a jó sci-fi. Az intellektuális izgalmakat tartogató tudományos-fantasztikus művek elvégre egy, a mienktől eltérően működő világot tárnak elénk, hogy a saját életünkről segítsenek feltenni fontos kérdéseket. Ennek analógiájára a mesterséges intelligencia megmosolyogtató-borzongató-torz képalkotásai az emberi látást segítenek jobban érteni.

Az együtt repülés örömét és kényszerét egyaránt játékba hozó Cabin Crew emellett a képzőművészek számára a paradigmaváltó időben nyíló új utakról is gondolkozik. A vészhelyzeti protokoll mestermetaforaként íródik rá a tárlatra, de jó húzása a kiállításnak az is, hogy a befogadóra bízza: az MI-szoftverek a jövő képzőművészetének potyautasai lesznek-e, esetleg a mainál is erősebben ragadják meg a kormányrudat. A Cabin Crew egy érzelmileg turbulens élethelyzetet dolgoz fel az érzelemmentes gép gondolkodásmódja felől, a civilizációnk törékenységére is rámutat, továbbá szórakoztatóan érvel amellett, hogy a robotpilóta-üzemmódnál a művész és a kurátor által hozzáadott érték jóval izgalmasabb.

Aha-színélmények és csapdába ejtett fény

A Cabin Crew a felszállás szimbólumát mozgatja be, ami egy új intézmény esetében kétségkívül megkerülhetetlen motívum. Jól eltalált a félemeleti csoportos tárlat címe is. Az Új színfolt nemcsak a galéria szándéknyilatkozatát foglalja magába, hanem az ígéretet is, hogy a kamarakiállítás az elmúlt hetven év friss színélményeinek nyomába ered.

Az Új színfolt leszakítható-hazavihető kísérőszövegei színes történeteket kínálnak az utóbbi hetven év színekre bukkanásainak epizódjaiból. Nehéz lenne spoilermentesen elmesélni ezeket, de kétségkívül érdekesek. Az első szoba például azt a pimasz, punk gesztust tárja elénk, hogy Kondor Béla az ateista államhatalommal dacolva szakrális ikonok aranyfüstjével vonta be az ötvenes évek végén a festményeit. Micisapkás szentjei, illetve Barcsay Jenő ugyancsak aranytól csillogó művei más megvilágításba helyezik a sötétnek tételezett évtizedet.

A Bak Imre, Fajó János, Horváth Gideon, Keserü Ilona, Koós Gábor, Kristóf Gábor, Nádler István, Mengyán András és Sztojánovits Andrea műveit felvonultató tárlat a francia korallpirostól a nyugatnémet Lufthansa Felszab teret beragyogó fényreklámjának villódzó sötétkékjéig, a fluoreszcens anyagok ultraviola tartományától a barackvirág-sivár infravörös tájakig kísér. Mindezen felül, mintha csak a kiállításba komponálták volna, a bérház folyosójáról bekukkantó lámpa derengő fénye Csontváry villanyvilágította jajcai fáit idézi meg. Egy fényinstalláció a napba nézés nem veszélytelen mutatványát segít elképzelni (én ettől szédültem azért hazafelé egy kicsit), az utolsó terem pedig a fény 99,4 százalékát elnyelő vízbázisú akrilfesték ragyogását tárja elénk.

A bársonyos fekete lyukként működő felületet vizsgálva eszünkbe jutnak az odalent látott Safety Cardok is. Vajon a jelen képzőművészei is úgy lesznek az MI túszai, ahogy az ultrafekete csapdába ejti a fényt?

Batykó Róbert: Cabin Crew
K2 Galéria (földalatti kiállítótér)
Kurátor: Rieder Gábor
Látogatható: 2026. szeptember 6. – október 31.

Új színfolt
K2 Galéria (félemeleti lakásgaléria)
Kurátor: Rieder Gábor
Látogatható: 2026. szeptember 6. – október 31.