Az adatok szerint két tendencia határozza meg leginkább a helyzetet: egyre idősebb emberek jelennek meg az ellátórendszerben, és az elszegényedés mértéke is drámai méreteket ölt. A válaszadók csaknem fele az 50 év feletti csoportba tartozik, ugyanakkor emelkedik a 60 évnél idősebb, beteg, munkaképtelen emberek aránya is, akik közül sokan időskorukban veszítették el otthonukat – számolt be a Dívány.

Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani vezetője, a munkacsoport tagja szerint a hajléktalanszállásoknak ma már rendszeresen olyan embereket kell ellátniuk, akiknek valójában jövedelempótlásra vagy idősgondozásra lenne szükségük – noha az ellátórendszer erre nincs felkészülve.

Nem lakáshiány, hanem megfizethetetlenség

A szakember szerint a helyzet gyökere abban keresendő, hogy míg a kilencvenes években, a hajléktalanellátó-rendszer létrejöttekor a problémát elsősorban a lakáshiány okozta, mára a lakhatás megfizethetősége és hozzáférhetősége jelenti a fő nehézséget. Gurály Zoltán szerint semmi nem indokolja, hogy idős, beteg emberek tömegszállásokon éljenek, hiszen egyrészt megfelelő lakhatási programokkal elegendő lakás állna rendelkezésre, másrészt az időskori egészségügyi problémák speciális, jelenleg nem létező ápolási ellátást igényelnének. Mint mondta,

A kutatás másik súlyos megállapítása a hajléktalan emberek rendkívül alacsony jövedelmi helyzete. A válaszadók mintegy fele havi 50 ezer forintnál kevesebb bevételből él, hasonló arányuknak pedig hitel-, lakbér-, rezsi- vagy közlekedési tartozása is van, ami a hivatalos munkavállalást is nehezíti. A hajléktalanok mintegy ötöde nyugdíjszerű jövedelemből tartja fenn magát, ez az összeg azonban gyakran a legalapvetőbb megélhetésre sem elegendő.

Gurály Zoltán szerint ez a rendszerváltás idején induló folyamatok következménye: sokan veszítették el akkor munkájukat, kényszerültek bizonytalan vállalkozási formákba, és emiatt nem szereztek elegendő nyugdíjjogosultságot.

Az alacsony iskolai végzettség is tartósan meghatározza a hajléktalanság fennmaradását: az aktív korú érintettek többsége, a 30 év alattiak kétharmada legfeljebb nyolc általánost végzett, ami jelentősen korlátozza munkaerőpiaci esélyeiket. A hajléktalanellátó szervezetek szerint az oktatás, az egészségügy, a lakáspolitika és a szociális ellátás hiányosságai leginkább a legkiszolgáltatottabb emberek életében halmozódnak fel, a gyermekkori hátrányok, traumák, az egészségromlás és a lakhatás elvesztése pedig gyakran egymást erősítő folyamatként jelentkezik.

A szakemberek szerint a hajléktalanná válás útjai összetettek. Az egyik a hátrányos társadalmi helyzetből fakadó lecsúszás, amely alacsony iskolai végzettséggel, bizonytalan családi háttérrel és instabil munkaerőpiaci kapcsolódással jár – ebben a sérülékeny helyzetben egy újabb krízis, például szenvedélybetegség megjelenése már a lakhatás elvesztéséhez vezethet. A második tényező a súlyos pszichiátriai betegségek, például a skizofrénia jelenléte, amelyek gyakran fiatal felnőttkorban kezdődnek és erős családi háttér hiányában társadalmi kirekesztődéshez vezetnek. A harmadik út traumákon – hozzátartozó elvesztésén, családon belüli erőszakon vagy gyermekvédelmi sérüléseken – keresztül vezet a hajléktalansághoz, amennyiben az érintettek nem kapnak időben megfelelő segítséget.

Mire beérkeznek az ellátásba, már túl késő

Gurály Zoltán szerint az ellátórendszer ma jellemzően már csak akkor találkozik az érintettekkel, amikor helyzetük rendkívül összetetté és súlyossá vált, a lecsúszás pedig gyakran adósságokkal, szerhasználattal és társadalmi elszigetelődéssel is párosul. Mire valaki bekerül a hajléktalanellátásba, a problémák egymásra rakódnak, így az ellátórendszer mozgástere rendkívül szűk: leginkább a lakhatás minimális stabilizálására és a további romlás megakadályozására van lehetőség, miközben a legfontosabb társadalmi feladat a megelőzés lenne.

A Február Harmadika Munkacsoport szerint a hajléktalanság problémája nem kezelhető rendészeti vagy városüzemeltetési kérdésként. Gurály Zoltán szerint elsőként a jogszabályi környezetet kellene rendezni, ideértve az Alaptörvénynek az életvitelszerű közterületi tartózkodást tiltó rendelkezését is. A kriminalizáció helyett a szakember szerint a lakhatási biztonságot erősítő rendszerek fejlesztésére, az ápolási és terápiás szolgáltatások bővítésére, speciális foglalkoztatási és felzárkóztató képzési programokra, valamint a gyermekvédelmi, egészségügyi és büntetés-végrehajtási intézményekből kikerülők hatékony utógondozására lenne szükség – emellett újra kellene indítani az állam, a minisztérium és a szakmai szervezetek közötti egyeztetéseket is.