Nem bíztak semmit a véletlenre Sebes Gusztáv leváltása után a magyar sport hatalmasai, Bukovi Márton úgy lett szövetségi kapitány, hogy visszatérően „bizottságot” emlegettek. Annyiban joggal, hogy a közlemény szerint az OTSB a futballválogatottakat „öttagú bizottságra bízza, amelynek tagjai: szövetségi kapitányi minőségben Bukovi Márton, bizottsági tagokként Sós Károly az A-válogatott csapat mellett, Baróti Lajos a B-válogatott csapat mellett, Lakat Károly az utánpótlás-válogatott csapat mellett, Vincze Jenő az ifjúsági válogatott csapat mellett edzői teendőket lát el”.

Bukovi úgy érezte, ellenszélben kell nekivágnia munkának, mint mondta, „sok a kárörvendő” külföldi hang, itthon pedig „egyesek gáncsoskodnak, szeretnék, ha a bizottság csődöt mondana”. Ugyanakkor – teszi hozzá magabiztosan – a legtöbben „tisztában vannak azzal: ha a magyar labdarúgás nem tud a nehézségeken úrrá lenni, ez káros hatású lehet az egész világ labdarúgására”. Ne feledjük, ez akkor volt, amikor világbajnokságot veszítettünk (1954). Bukovi úgy látta, hogy elsősorban az erőnlétet kell növelni, mert kondíció híján nem érvényesülhetnek a magyar erények, a gyorsaság, a mozgékonyság, a technika és a taktika. Hozzátette még, hogy a feladat nem könnyű, hiszen még a legjobbak is azzal érvelnek, hogy nem akarnak maratoni futók lenni, s a sprintszámokban sincsenek céljaik.

A kerethirdetést szokás szerint némi felzúdulás fogadta, Bukovi ugyanis a legjobb, és nem a legjobb formában lévő futballistákat válogatta be. Egyértelműen a bizalom jegyében, remélve, hogy amikorra kell, készen lesznek a legjobbjukat nyújtani. „Valamennyien tisztában vannak vele, hogy miben és hogyan kell erősíteniük. Czibor, Kocsis, Bozsik, Hidegkuti egymás után jelentette: tudja, hogy még fokozni kell az erőnlétét”. Puskás „Öcsiről” nem esett szó, mert ugyan már edzett, csak óvatosan. A nyári műtét (csontleválás) után még érzékeny volt a csonthártyája.

A válogatott Belgrádban kezdte meg őszi sorozatát, előtte három edzőmeccset játszott a csapat. Érdekesség, hogy a vidék utánpótlás-válogatottja elleni és az egymás közötti játékban Bukovi már együtt szerepeltette azokat, akiket a csapatban akart látni a jugoszlávok ellen, magyarán komoly kételyei nem voltak. Az edzéseken érdekes játékkal gyakoroltak a futballisták, tudván, hogy az ellenfelek szoros(abb) emberfogással élnek ellenük. „Mindenki állandó ellenféllel szemben játszott. Puskásnak például Bozsik, Hidegkutinak Börzsei, Sándornak a pécsi Hegyi volt az ellenfele, a támadók gyors mozgással próbáltak szabadulni őrzőiktől és megfelelő támadó összjátékot kialakítani”.

Az utolsó edzőmeccsen az Oroszlány ellen (13:1) már látszott a közös edzések hatása. „A még hátralevő időben különösen Puskásnál kell némi súlyfölösleget ledolgozni” – mondta Bukovi, aki meglepetésre Kotász Antalt jelölte balhátvédnek, s helyet kapott Puskás is, „mert mindazok, akik szóba jöhettek volna a balösszekötő helyén, nem voltak nála jobbak”. Bekerült a csapatba Börzsei János is, aki ezt megelőzően 1953 áprilisában (Ausztria: 1:1) volt válogatott.

Meglehetősen sokan kísérték el a társaságot, a Népsport beszámolója szerint „több ezer magyar szurkoló eljött Belgrádba, hogy tanúja legyen a mérkőzésnek. Igen nagy gondot okozott az elszállásolásuk. Többen a szállodák előcsarnokában, hajón, vasúti kocsikban és a parkok padjain ütöttek tanyát”. Hatalmas volt az érdeklődés, már jóval a mérkőzés kezdete előtt zsúfolásig megtelt a stadion. „Szeretnénk úgy játszani, ahogyan már régen láttak bennünket” – mondta még a kötelezőt Puskás, „akinek van pótolnivalója és »leadnivalója« egyaránt”.

Ami a meccset illeti, tulajdonképpen alig fél óra alatt eldőlt minden. Az 5. percben Bozsik József jó labdával szöktette Sándor „Csikart”, aki két védőt kicselezett, középre gurított, Vladimir Beara vetődve Hidegkuti felé tolta a labdát, ő Czibor Zoltán elé adta, és Czibor mintegy 10 méterről az üres kapu közepébe helyezte. Csak két percig vezettünk, ugyanis Branko Zebec kiugratta Alekszandar Petakovicsot, Grosics Gyula kifutással próbált tisztázni, vesztére, mert Petakovics gyorsabb volt, túljutott Kotászon is, és négy méterről egyenlített. Aztán a 26. percben Puskás cselezgetett, elveszítette a labdát, de visszaszerezte, Hidegkuti Nándorhoz játszott, ő Kocsis Sándor elé adott, akinek 14 méteres, ballábas lövése után a labda a bal kapufa alsó éléről a hálóba vágódott.

Vezettünk tehát, ami megnyugtatta a csapatot, önbizalommal töltötte el a játékosokat.  A jugoszlávok keményen küzdöttek az egyenlítésért, de a magyar ellentámadások mindig veszélyesek voltak. Rendszerint Sándor kapta meg az előrevágott labdát, akit a védők csak nehezen tudtak tartani. A 66. percben bebiztosította győzelmét Magyarország. A kitörő Sándort Muhamed Mujics a jugoszláv kaputól mintegy 35 méterre buktatta. A szabadrúgást Bozsik a jugoszláv sorfal mellé helyezkedő Puskás elé csúsztatta, aki beugorva, 8 méterről ballal nyesett labdát küldött félmagasan a kapu bal oldalába. Ezt követően végig a magyar csapat támadott, de maradt a 3:1.

A játékosok közül a Népsport értékelése szerint Grosics a legjobb napjaira emlékeztetett, Fekete Pál szerint „a kifutásai is rendre sikerültek”, a tudósító mintha nem látta volna a jugoszláv gólt. Bozsik 75. válogatottsága alkalmával egészen nagyvonalúan futballozott. „Csillogtatta nagy technikáját, jó támadásokat indított, s gondot fordított összekötője őrzésére is. Emellett volt néhány jó kapura lövése.” A csatársorban Sándor gyorsabb volt mindenkinél, Kocsis „nagy formajavuláson ment át, belőle azonban még hiányzott a lendület, az átütőerő”. Hidegkuti remek volt hátravont középcsatárként, „a támadások befejezésében azonban ritkán vett részt, nem lőtt eleget kapura”. Puskás „fokozatosan lendült játékba, önzetlenül, mindig a legjobb helyzetben lévő társához továbbította a labdát, sokat dolgozott”. A tudósítás külön megemlékezik Kotászról, aki – nem lévén igazi hátvéd – nem rúgta el a labdákat, megcsinálta a cselt, ha kellett, és pontosan passzolt.

A jugoszlávokat lesújtotta a vereség, Alekszandar Tirnanics szövetségi kapitány eltűnt a lefújás után, a bankettre sem ment el, megviselte, hogy a közönség kifütyülte. De Blagoje Marjanovics állami edző is így nyilatkozott: „Nem szólok egy szót sem.”

Az értékelés szerint a mérkőzést azzal nyerte meg a magyar válogatott, hogy küzdeni is tudott. „Ez a kulcsa a magyar sikernek. A formákon, az erőnléten persze itt-ott javítani kell, Puskás testsúlyából is még »lefaraghat« az edző.” De „eljutottunk odáig, hogy latolgathatunk, összehasonlításokat tehetünk a mai válogatott és a vb előtti válogatott csapatunk között”.

Bukovi is elégedett volt: „A fiúk igazolták a jugoszláv újságírók előtt tett nyilatkozatomat. Szombaton azt kérdezték tőlem, hogy miért az öregeket vettem elő? Hát most láthatták, hogy a legjobb formában levő játékosokból állítottuk össze a csapatot. Már otthon is éreztük, hogy bízhatunk a fiúk felelősségérzetében, mert ígéretet tettek arra, hogy tudásuk legjavát fogják adni.”

Nem mellesleg Európa-kupa-meccs (1955–1960) volt a belgrádi. A sorozat végül Gerő-kupa néven ért véget négy évvel később, mert közben kiírták a Nemzetek Európa-kupáját (NEK), az Európa-bajnokság elődjét. Az utolsó kiírást Csehszlovákia nyerte meg, egy ponttal megelőzve Magyarországot.