Révész Tamás fotográfiai életművének középpontjában az ember áll. Munkáit a lírai dokumentarizmus szemlélete hatja át: képein a hétköznapi élet múlékony, gyakran észrevétlen pillanatai válnak időtállóvá. Fotográfiái – André Kertész örökségéhez is kapcsolódva – érzékenyen és empátiával fordulnak az emberi sorsok felé, miközben a valóságot költői erővel jelenítik meg.

– Nagyon fontosnak tartom a napi hírképeket, és mindent elkövetek azért, hogy ami a világban történik, eljusson az emberekhez. 

Az, ami mindannyiunkat érint, minden egyes nap. Főként azok a képek érdekelnek, amelyek valamit sugároznak, gondolatot ébresztenek. Szerintem nem az én érzelmeimről szólnak, hanem arról, hogy a nézőben megszülessen egy gondolat vagy egy érzés – mondta el a Magyar Nemzetnek Révész Tamás fotóművész, fotóriporter, egyetemi tanár, akit Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója így mutatott be a művész életművéről kiadott könyvben: „Révész Tamás fotóművész 1968 és 1989 között tizenegyszer nyerte el a Best Pictorial Report of the Year and Picture of the Year díjat, 1997-ben pedig Pulitzer-kitüntetést kapott. Autonóm fotóművész, emellett a nemzetközi fotós szféra igen tevékeny részese. A World Press Photo 1955-ben Amszterdamban alapított független szervezet, Révész pedig 35 éve a World Press Photo pályázat kiállítássorozatának hűséges szervezője.”

Révész Tamás: A csendből születnek a képek

– Az apám már gyerekkoromban vett nekem egy komoly fényképezőgépet. Imádtam drámákat olvasni, elsősorban amerikaiakat. Felfigyelt arra, amikor meséltem róluk, annyira plasztikusan írtam le a jeleneteket, mintha magam előtt látnám őket. Úgy képzeltem el mindent, mint egy filmrendező. Azt gondolta, van bennem vizuális érzék. Úgy látszik, igaza volt – mondta a művész a kiállítás megnyitóján. 

Az eseményen Szegő György művészeti igazgató bevezetőjét követően a művész és Tulipán Zsuzsa kurátor közösen tartott tárlatvezetést. Révész Tamás humanisztikus ábrázolásmódját és gondolkodását introvertált személyisége igazolja. Mindig a belső világára, megéléseire összpontosít, alkotói energiáját a csendes, egyedül töltött időből nyeri. 

– Olykor már feszélyez, talán meg kellene szólalnom, de a történetekből, amelyeket csendben meghallok, születnek később a képeim. Az is lehet, hogy egy gyermekkori sérülés következménye. Azt mesélték, egy-két éves lehettem, amikor otthon hagytak egy fiatal lánnyal, aki vigyázott rám. Valószínűleg hosszasan sírtam, ő pedig nem tudott megnyugtatni. Végül a negyedik emeleti lakás ablakán a lábamnál fogva kilógatott, hogy végre elhallgassak. Állítólag hároméves koromig nem is beszéltem. Érdekes módon viszont mindig szerettem a magasságot, mindenhová felmásztam. Lehet, hogy ez valamilyen lelki kompenzáció, nem tudom 

– fogalmazott a művész, majd elmondta, annak tulajdonítja látásmódját és sikereit, hogy már gyerekkora óta alkothatott. – Később a feleségem gyakran mondta: 

– Fiatalkoromban a vidék nekem a Balatont jelentette. Egy vidéki útról hazafelé megláttam azt a jelenetet, ahol egy mezítlábas kisfiú állt a szalmabálák tetején. Ez a kép hihetetlenül meghatározó élmény lett számomra. Addig nem ismertem ezt a világot. Akkor éreztem először igazán, hogy a fontos társadalmi témákat kell megmutatnom. Mintha az igazság bajnoka akartam volna lenni. Azt éreztem: ezt másoknak is látniuk kell. Hátha lehet valamit változtatni – tette hozzá a művész.

Révész Tamás azt mondja, elsősorban a mások iránti kíváncsiság vezeti. Talán éppen hatnak ma is a felvételei, mert nem csupán egy korszak lenyomatai, hanem emberi sorsok és történetek őrzői. A Műcsarnok kiállítása ezt a sajátos figyelmet és látásmódot követi végig.