GazdaságSzerző: portfolio 2 órával ezelőtt 12 percnyi olvasás
A Magyar-kormány egy olyan költségvetési rendszert örökölt meg, amelyben a korábbi kormányzat intézkedései egyszerre nehezítik a bevételek növelését, illetve a kiadások visszafogását. Cikkemben 12 ilyen intézkedésre, rejtett taposóaknára mutatok rá, amelyek közül hat a költségvetés bevételi oldalát érinti (kétharmados adótörvények, egykulcsos szja, 9%-os társasági adó, többgyermekes anyák és a 25 év alattiak szja-mentessége, vállalati különadók), míg hat a kiadási oldalt (a 13. és 14. havi nyugdíj, nyugdíjprémium, támogatott hitelek, rezsicsökkentés, ársapkák) terheli.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Azt állítom, hogy az Orbán-rendszer a hatalom fenntartása érdekében folyamatosan olyan intézkedéseket fogadott el, amelyek rejtett taposóaknaként működnek. Ezen intézkedések ürügyeként a gazdasági növekedés gyorsítását, a munkapiaci aktivitás fokozását, a termelékenység emelkedéshez elengedhetetlen vállalati beruházásokhoz szükséges bővülő vállalati jövedelmeket említették. Ezen célok közül azonban egyetlen egy sem teljesült, vagy ezen intézkedések és a bekövetkezett változások közötti összefüggés gyenge. Amit az államháztartás kiadási oldalának felborítását eredményező intézkedésekről elmondhatunk az is hasonló, mert nem tompították, hanem fokozták a jövedelemegyenlőtlenséget, nem fékezték, hanem fenntartották a nyugdíjak bérből és fizetésből élők jövedelmeitől való elmaradását, így ideologikus frázisokon kívül
egyetlen tartós hatásuk az államháztartás tartós és növekvő hiányának az előidézése lett.
Ha ezeknek az intézkedéseknek a valóságos természetét nem ismerik fel, mert „jó és hasznos” intézkedések, és ezért békén hagyják őket, akkor egymás hatását megsokszorozva egyszerre robbannak, ha pedig egyenként távolítják el őket, akkor az eltávolító kerül (legalábbis politikailag) közvetlen veszélybe. Ráadásul ezekhez a taposóakna-intézkedésekhez a laikusok – az új miniszterelnök is – ragaszkodnak, mert elsőre kedvező hatásúaknak, „jónak és hasznosnak” tűnnek, ezért elketyegnek velünk a felrobbanásukig detonátor nélkül.
Még a szakértők sem látják kettős természetüket, azt hiszik, hogy csupán az volt a funkciójuk, hogy Orbán Viktor „lábon vegye meg” a választókat (értelmezés „elölről”), ám a második funkciójuk az igazi, mert folyamatos jelenlétükkel felemésztik az államháztartás bevételeit, így lehetetlenné teszik, hogy politikai versenytársak durva államháztartási hiány kockáztatása nélkül saját politikai céljaikat megvalósítva labdába rúghassanak (értelmezés „hátulról”).
Az általam összesített 12 taposóakna nem csak az államháztartás egyensúlyát verik szét, hanem megsemmisítik azt az erkölcsi talapzatot, amin minden, az államháztartás vitelének megvalósítására szolgáló tisztességes politikának alapulnia kell.
Más szóval a 12 taposóakna nem csak ráfizetéses, ésszerűtlen, ezért haszontalan és céltalan, de erkölcstelen is.
Ezt Orbán egyszer ki is mondta: „Egy ponton terjesztem ki a kétharmados törvények körét: a gazdasági törvények terén. És nem csinálok titkot abból, hogy ebben a vonatkozásban megkötöm a következő kormány kezét. És nemcsak a következőét, hanem a következő tízét is”. (Orbán interjúja az osztrák Kronen Zeitungnak; 2011. június 11.). A következő tíz kormány kezének megkötésével Orbán bevallottan „a hatalom kizárólagos megtartására törekszik” (amit az Alaptörvény a C) cikk (2) bekezdése amúgy tilt).
A következő tíz kormány – ha céljai megvalósításához vagy a pénzügyi egyensúly helyreállításához bevételre van szüksége – csak az árszínvonalat emelő áfa-emelést, vagy a versenysemlegességgel szembehelyezkedő „kipécézős” különadókat, vagy a költségvetési hiány növelését választhatja.
Ha a jelenlegi kormány nem kezd hozzá az Orbán által telepített taposóaknák felszedéséhez, akkor béna kacsaként viselkedik, hiányt, inflációt idéz elő saját, államháztartási bevételekkel alá nem támasztott intézkedéseivel.
Vegyük sorra a 12 taposóaknát:
Sarkalatos (kétharmados) törvény rögzíti 2011 óta, hogy a személyi jövedelemadó és a társasági adó kulcsa kötelezően egységes (gazdasági stabilitásról szóló törvény 36. és 38. §), Ugyanígy e sarkalatos törvény írja elő az ún. családi – gyermekszámhoz igazodó – gyermekkedvezmény mértékét. Ezek a kétharmados, nehezen módosítható, törvénybe foglalt szabályok látszólag a stabilitást szolgálják, ám a valóságban a legfontosabb céljuk az, hogy kicsavarják az egyik évszázadok óta alkalmazott fegyvert (az adómegállapítás jogát) a mindenkori kormány és a parlamenti többséget alkotó országgyűlési képviselők kezéből.
Ezzel
az adórendszer a gazdasági egyensúlyt alátámasztó bevételmegállapító eszköz helyett az Orbán-rendszer társadalmi arculatának megőrzőjévé vált.
Orbán a választóit zsoldosként kezeli, ezért az adóból származó „közpénz elveszti közpénz jellegét”, zsolddá válik. A „bebetonozott” adórendszer korlátozza a közteherviselésben való arányos és mindenkire kiterjedő részvételt, eleve törvényessé teszi, és kijelöli a jövedelem- és vagyoni egyenlőtlenség létrejöttének útját.
Az egykulcsos személyi jövedelemadó a rendszerváltó közép-kelet-európai országok vívmánya volt, főleg akkor, ha azokkal a követelményekkel is egybe kapcsolódott, hogy mindhárom ún. főadó (szja, profitadó, áfa) azonos kulcs szerint került megállapításra, és a korábban megszokott adókedvezmények, úgy az adóalap kimunkálását, mint a megállapított adómérték nagyságát illetően is megszűntek.
Erre kizárólag a Mikulas Dzurinda által vezetett szlovák kormány (Ivan Miklos pénzügyminiszterségével) tett kísérletet, ami elvezetett Szlovákia gyors felzárkózásához, sőt az euróövezethez történő gyors csatlakozásba torkollott. A lakosság még Szlovákiában is elviselte a kiáltó jövedelmi egyenlőtlenségek csillapításának mérséklődését, amikor az egységes kulcs bevezetését a gyors gazdasági növekedés kísérte, és a valóságban az egyetlen kulcshoz a legalacsonyabb jövedelműekre nézve – nem hangsúlyozottan – egy második, 0%-os kulcs is társult.
Az utánzás kényszere miatt valamennyi rendszerváltó ország, így Magyarország is kacérkodott ezzel, csakhogy az egyöntetű adókulcs alkalmazása és a kivételek megszüntetése elmaradt, így a „csodafegyver” hatásossága is gyenge volt. Magyarországon „egykulcsos adót” sajnos a világgazdasági dekonjunktúra és a gazdasági stabilizáció időszakában, azaz a jövedelmek bővülésének a mérséklődése idején vezették be, ráadásul kizárólag az szja-ra terjedt ki, nem társult hozzá az alacsony keresetűek jövedelmét nem érintő második 0%-os kulcs, és kezdettől hozzákapcsolódott a gyermekszámhoz igazodó családi adókedvezmény is.
A következmény a gazdasági növekedés hiányában még kirívóbbá váló, semmilyen módon nem csillapított jövedelemegyenlőtlenség, aminek a gyermekkedvezmény, illetve a családi pótlék befagyasztása kifejezetten rasszista jelleget kölcsönzött. Orbán szavazói a „középosztályosodás” eszközét látták és látják benne, ráadásul a gyermekkedvezmény (cigányellenessége) tovább torzítja hatását, ezért a jövedelmi statisztikákban is megjelent növekvő jövedelemegyenlőtlenség és a gazdasági aktivitás mérséklődése idején mindenképpen progresszív személyi jövedelemadóval illik és érdemes felváltani, beleértve a rasszista vonásoktól való megtisztítását.
Érdemes az adórendszert csupán a bevételszerzésre szorítani, a szociális és demográfiai politikát pedig önálló szociális támogatásokkal szolgálni.
Vissza kell térni a kiindulóponthoz, kedvezmények nélküli, legalább az alacsony jövedelmekre alkalmazott 0%-os kulcshoz, a gyermekkedvezmény helyett a családi pótlék emeléséhez.
Az általános társasági adó kulcsa (9%) az egyik legalacsonyabb egész Európában. Ez a rendkívül alacsony adókulcs 2017-ben váltotta fel az addig – kisebb változtatásokkal működő – kétkulcsos rendszert, amely az induló általános 19%-os adókulcs mellett 10%-os mértékkel kedvezményezte az alacsonyabb árbevétellel, így kisebb nyereségtömeggel működő, ezért értelemszerűen kisebb vállalatokat.
Ezt a lépcsőzetes rendszert váltotta fel 2017-től az egykulcsos rendszer, ami ráadásul éppen abban az időszakban tette a nagyobb méretű, nagy nyereségrátával dolgozó vállalatok számára is elérhetővé ezt a szuperalacsony 9%-os adókulcsot, amikor a globális minimumadó bevezetéséről megkezdődtek a nemzetközi tárgyalások. Üzenete nyilván az volt, hogy Magyarország nem tesz különbséget pusztán a vállalatok méretei miatt a cégek között, attól a várakozástól vezettetve, hogy a globális tőkeáramlás iránya a szuperalacsony adó miatt Magyarország felé fordul. Ebben ugyan nem volt számottevő változás, ám az államháztartás bevételei jelentős mértékben csökkentek.
Az alacsony adókulcs hatásosságának hiánya, másfelől az államháztartás bevételeinek növelése, végül a kisvállalatokkal szembeni hátrányos megkülönböztetés indokolja, hogy
a nagyobb méretű, évi 500 millió forint feletti adóalapot elérő cégek a globális minimáladó mértékével azonos, 15%-os kulccsal adózzanak.
A több gyermeket szült anyák „örök életre” történő mentesítése az szja megfizetése alól – azontúl, hogy az elvileg a gyermekvállalási kedv fokozását szolgáló intézkedés ismeretlen a fejlett világban, de legalábbis Nyugat-Európában – végképp szétveri a közteherviselés azonos arányú és súlyú, a jogegyenlőségen és az azonos kötelezettségvállaláson alapuló rendszerét.
Ráadásul azzal fenyeget, hogy a kisvállalkozások körében szinte teljesen eltűnik az adóalap. A mikro- és kisvállalkozások mintegy 850 ezerre rugó csoportja, amelyek együtt kb. 1,2 millió főt foglalkoztatnak (0 alkalmazott, egyetlen alkalmazott, és 2 alkalmazott együtt), esetében gyakori, hogy férj és feleség egyaránt jövedelmet szerez a családi vállalkozásból. Esetükben – ha valóban elég okosak – mindig a gyermekeket szült feleség „keres többet”, ő mutat ki magasabb adóalapot, mert ezzel az anyák örök életre szóló szja-mentessége (a férj adólapjának a feleséghez történő átcsoportosítás miatt) révén az egész vállalkozás adómentes lehet. Ennek okán nemcsak a hölgyek nyugdíjának, egészségügyi ellátásának, általuk használt utak karbantartásának a fedezete tűnik el, hanem akár a kisvállalkozásból élő személy a nyugdíjának, egészségügyi ellátásának se lesz fedezete. Érdemes arra a hatásra is felfigyelni, hogy emiatt nem csak a férfiak és nők közötti bérdifferencia mértéke nő, hanem a nők közötti is, hiszen „olcsóbbá” válnak a gyermekes anyák a munkapiacon.
A 25 év alattiak meghatározott adóalap elérése mértékéig szóló szja-mentessége alapján a fiatalok maximum havi 107 ezer forint összegű kedvezményre jogosultak. Lévén, hogy a munkáltatók vonják le adóelőleg formájában a befizetendő adót, ezért a kedvezmény a munkáltatók számára olcsóbbá teszi a fiatalok alkalmazását. Jóllehet ez az intézkedés nincs sarkalatos törvényben rögzítve, és a szavazatvásárlás mellett az is lehet, hogy adott időszakban tapasztalt elhelyezkedési nehézségek oldására szolgált, mégis úgy épül be az adófizetők tudatába, hogy ezt a kor szerinti megkülönböztetést – mint szerzett jogot – „örök időkre” kellene az adórendszert eltorzítva alkalmazni.
Ennek a munkapiacot torzító, a jövedelem- és bérrendszer aszimmetrikusságát fokozó intézkedésnek a hatása lokális járadékszedésre ad alkalmat a munkáltatók által.
Az általános, éppen ezért hatásában semleges adófajták mellett és helyett alkalmazott, a „fizessenek a gazdagok” jelszó jegyében demagógiával átitatott bűnbakképzéssel a célba vett vállalatokkal, vállalatcsoportokkal szemben bevetett különadók mindegyike azt a látszatot hordozza, hogy az adóterhet nem a háztartások, a laikusok, a magánszemélyek fizetik, hanem a közutálatra kiszemelt vállalatok. A valóság persze az, hogy a vállalatok képesek a különadókat az áraik megszabásával a fogyasztókra hárítani, ami miatt sem az nem igaz, hogy az Orbán-rendszer megvédi a „magyar embereket”, sem az, hogy a cégek extrajövedelmeit csapolja le, csupán az, hogy ezzel az eszközzel szeretné Orbán elérni, hogy az adott vállalatcsoport tulajdonosai az általa kiszemelt vazallusoknak adják át tulajdonukat.
Eddig a költségvetés bevételi oldalát romba döntő taposóaknákról esett szó, beszéljünk a kiadási oldalról: elsőként a 13. havi nyugdíjról. Ez az intézkedés – bár nem ismeretlen néhány nyugat-európai ország gyakorlatában sem – fogalmilag azért romboló hatású, mert az ún. felosztó-kirovó elven működő, biztosítási elvet megvalósító nyugdíjrendszerekben (amilyen a magyar is) csak a megfizetett járulék alapján válik jogosulttá a biztosított az időskori járadékra (a nyugdíjra).
Minthogy egy évben 12 hónap van és emiatt 12 alkalommal történik a kifizetett havi jövedelmek-bérek után nyugdíjjárulék-fizetés, így
a 13. havi nyugdíj szétveri a nyugdíjrendszer egyensúlyát, mert a 13. havi nyugdíjnak nincs meg a fedezete, kifejezetten hiányt termel a biztosítási alapú nyugdíjrendszerben.
Nem véletlen ezért az, hogy az Orbán-rendszer Alaptörvénye nem tartalmazza a társadalombiztosítás kifejezést, csupán nyugdíjrendszerről beszél, hogy az alkotmányos hivatkozási alap lehetőségének írmagját is kiirtsa. Helyesebb lett volna ezért a 13. havi „nyugdíjat” kegydíjnak nevezni, mert ezt a kormány kegye és nem a nyugdíjrendszer egyensúlyra törekvő jellege teszi lehetővé. Éppen emiatt ennek az intézkedésnek a megszüntetése még akkor is elengedhetetlen, ha ennek egy része célzottan az alacsony nyugdíjak emelése formájában beépülhetne a nyugdíjakba.
Minden gyerek tudja, még a legkisebb is – írhatnám Janikovszky Éva stílusában -, hogy a „tizennegyedik havi nyugdíjat” tipikus taposóaknaként, a „kiszorítósdi” keretében telepítette az Orbán-kormány. Az államháztartási hiány természetének avatott kutatói jól ismerik Alberto Alesina és Roberto Perotti nevét, akik harminc éve megjelent írásukban (The Political Economy of Budget Deficits) osztályozták a hiány típusait. Az általuk megkülönböztetett hatféle hiány egyike a „kiszorítósdi”, avagy stratégiai játszma a hiánnyal és az adóssággal, amelynek motivációja, hogy a hatalmon lévők megakadályozzák a politikai váltógazdaságot olyan többéves kötelezettségvállalásokkal, amelyek kritikátlan (politikai kockázatot kerülő) átvétele megakadályozza az ellenfelet, hogy a saját céljait megvalósíthassa.
Ha ráadásul a kiszorítósdit úgy játsszák, hogy bevételekkel alá nem támasztott kiadási kötelezettségeket vállalnak – ahogyan ez történt a 14. havi nyugdíjjal is –, akkor ez nemcsak politikai taktika, hanem a választókkal szembeni felelőtlenség és erkölcstelenség esete is.
Több évtizedes dilemma, hogyan lehet megakadályozni, de legalábbis mérsékelni, hogy a munkapiacon aktív foglalkoztatottként jelenlévők jövedelmeinek emelkedésétől ne maradjanak el a koruk, vagy megváltozott állapotuk miatt nyugdíjjáradékra szorultak jövedelmei. Ennek a kormány kegyosztását – éppen ezért úgy a nemzetközi szocialisták, mint a nemzeti szocialisták szívesen alkalmazott tenyérből etetési rendszerét – elkerülő mechanizmusa lenne a „svájci indexálás”, a nyugdíjak emelésének automatikus intézménye.
Az 50%-ban a nominálbérek emelkedésének ütemét, 50%-ban az árszínvonal emelkedését követő svájci indexálás elutálása utáni, kizárólag az árindexet követő nyugdíjemelést „színesítette” a választási években a GDP rendkívüli emelkedéséhez (3,5% feletti növekedés) kötődő nyugdíjprémium, ami egyben a GDP-statisztikák manipulálásának is a forrásává vált.
Annak ellenére, hogy ennek alkalmazása a gazdasági növekedés mértékétől függ, mégis „nem létező szerzett jogként” történő kezelése a korábbi kormányt váltó új kormány erőpróbája, ahelyett, hogy a svájci indexálás megbízható és kipróbált rendszerére cserélnék ezt a taposóaknát.
A piaci kamatszint alatti, fix kamatozású, az adófizetők pénzéből támogatott kölcsönök (így az Otthon Start 3%-os lakáshitel, a Széchenyi kártya kamattámogatott 3%-os vállalkozói hitel) a lakásvásárlás esetében kifejezetten a jómódúak (gyermekeik) lakásvásárlását támogatják, a vállalkozások esetében pedig kikapcsolják a bankpiac szűrőrendszerét. Mindkettő exponenciális mértékben emészt fel az adófizetői pénzből kamattámogatásra előirányzott összegeket, és olyan hitelkeresletet teremt, amelynek kielégítéséhez szükséges – elsősorban belföldi – megtakarítások a fokozódó kamattámogatási teher vállalásával sem állnak rendelkezésre. Mindamellett, hogy az elfogadott társadalmi célokkal ellentétben járadékjövedelemhez juttatják a kedvezményezetteket, ráadásul olyan piaci torzulásokkal járnak, amelyek elhárításához növekvő szanálási terhet kell az adófizetőknek vállalniuk.
A valamennyi háztartás által élvezett, a takarékoskodás helyett a pazarlásra ösztönző rezsicsökkentés a tájékozatlan választók becsapását szolgálta a háztartási gáz/áram/víz- és a csatornadíjak hatósági árrá történő átminősítése éppen abban a periódusban, amikor az energiahordozók piaci ára minden hatósági beavatkozás – ezért adófizetői pénzből vállalt támogatás – nélkül is alacsony volt. Az Orbán-kormány költségvetési áldozat nélkül a szolgáltatók „kényszerítésével” arathatta le a választási győzelem formájában a babérokat. A károk már akkor is jelentkeztek, mert a közönség, amelyik a szocializmus közel félévszázada alatt hozzászokott ahhoz, hogy az árakat nem a kereslet és a kínálat, azaz a piac alakítja, hanem a „jószívű” kormány, újra elfogadta ezt, és egy energiaszegény országban tovább folytatta a pazarló fogyasztást.
Amikor az energiahordozók árai a piaci fordulat miatt már nem lefelé, hanem ugrásszerűen felfelé tendáltak, és amikor éppen, hogy a takarékoskodás ösztönzése lett volna szükséges, az Orbán-rendszer az adófizetők megterhelésével (a GDP 2-3%-át elérő támogatási kiadás vállalásával) fenntartotta a rezsicsökkentést. Ez a teljesen ésszerűtlen rendszer némi újraszabályozással (hétszeresre ugró díjak a kedvezményezett mennyiség feletti fogyasztás esetében)
továbbra is megtakarítás helyett fogyasztásra ösztönöz, a karbantartási költségek fedezetét is elemészti, hatalmas költségvetési terhet jelent, végül értelmetlen jólét- és jövedelemkülönbségeket eredményez.
A megszüntetés több mint kívánatos, legfeljebb alacsony jövedelmű háztartások esetében jöhet szóba, hogy az árak manipulálása helyett – ellenőrzött, szabad árak mellett – szociális támogatás folyósítására kerüljön sor.
Ne keverjük a szezont a fazonnal, vagyis az „ársapkákat”, az árak hatósági manipulálását az alacsony jövedelműek számára indokolt szociális támogatással. Az ársapkák következménye, hogy a közlekedőedények jelenségét reprodukálva a kereslet-kínálat összefüggése alapján a piacon maradáshoz szükséges fedezet más, nem ellenőrzött áruk esetében képződik meg, és az általános drágulás nem kerülhető el, a fogyasztás eltorzul a „védett” áruk felé, a termelők-szolgáltatók versenye helyébe a hatalmat gyakorlók jóindulatának a megszerzésére irányuló versengés lép.
A tizenkét taposóakna bemutatásával kettős célom volt.
Az adórendszert arra kell használni, amire való: az államháztartás kiadásainak fedezéséhez szükséges bevételek egyszerű, olcsó és méltányos feltételek közötti beszedésére. Gazdasági növekedés önmagában az adórendszer módosításától még sehol a világon nem indult be; éppen ellenkezőleg az ésszerűtlen, részrehajló és kiszámíthatatlan adóztatás mérsékli a gazdasági aktivitást. Másfelől a szociálpolitikát nem érdemes összekeverni az adópolitikával, mert zavart kelt – világos és kiszámítható rendszereket kell építeni.
A kormányzáshoz és a telepített taposóaknák kezeléséhez világos fej, higgadtság, érvek és bátorság kell. Ahogy Mészáros Lőrinc tanácsolta: „Ne legyetek bátortalanok, bátorak legyetek!”
Címlapkép forrása: EU
Napi