Ezzel a „nagy" bejelentéssel csak az a baj, hogy szinte szóról szóra megegyezett azzal az áprilisi ígérettel, amely szerint az Egyesült Államok „pénzügyi fojtófogást alkalmaz az iráni rezsimen”. De nem nagyon tér attól sem, amit már egyszer hallottunk 2018 májusában az első Trump-adminisztrációtól, amikor „optimális nyomásgyakorlással” fenyegette meg Teheránt, és amelyben Mike Pompeo a történelem legkeményebb szankcióit ígérte.

De idézhetjük Barack Obama 2012-es fogadkozását is a „még nyomorítóbb szankciókról”. A lényeg, hogy az iráni rendszert azóta sem sikerült megdönteni és jelenleg is egyre valószínűbb egy patthelyzet a február óta tartó háborúban. Illetve adódik a kérdés, hogy  ha Washington évtizedek óta a „legkeményebb” szankciókat dobja be, miért maradt még mindig talpon az Iszlám Köztársaság?

A mostani válság anatómiája: szankciók, légicsapások és blokád

Az egymást követő korlátozások hatásait természetesen megérezte az iráni gazdaság.  Donald Trump első elnöki ciklusa óta a közép-keleti országban elenyésző volt a növekedés, az infláció pedig az egekbe szökött.  Ennek következtében az iráni vállalatok jóval kevesebb infrastruktúrát építettek ki és kevesebb új technológiát alkalmaztak, mint más fejlődő gazdaságok szereplői.  A korábban gyarapodó iráni háztartások jelentős részét ma a szegénységi küszöb környékén tengődik.

Az ország azonban az elmúlt évtized nagy részében sikeresen állt ellen az amerikai fenyegetéseknek.  A legutóbbi tengeri zárlatig trükkös szankciókikerülési technikákkal tartotta fenn olajexportját fő vevője, Kína felé.  A nem olajipari szektor a hazai deviza leértékelődéséből profitált: az egyre olcsóbb iráni termékek versenyképesebbé váltak a regionális piacokon, ami lökést adott a kivitelnek . Így Teherán elkerülte a Szíriában vagy Venezuelában látott teljes gazdasági összeomlást.

Jelenleg azonban a háború olyan próbatétel elé állítja az iráni gazdaságot, amilyenre a szankciók önmagukban nem voltak képesek.  Sok amerikai és izraeli légicsapás ért kulcsfontosságú ipari létesítményeket, köztük az ország legjelentősebb acél- és petrolkémiai üzemeit, aminek eredményeként komoly termeléskiesések jelentkezett.  A Hormuzi-szoros tengeri forgalmának általános visszaesése, illetve az iráni kikötők amerikai tengeri blokádja nemcsak az exportot vetette vissza, hanem a tőke- és fogyasztási cikkek behozatalát is gyakorlatilag lenullázta.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslése szerint Irán GDP-je idén 5,4 százalékkal zsugorodik.  Az éves infláció a tavaly decemberi 52,6 százalékról 88,6 százalékra ugrott a nyár elejére, míg az ország fizetőeszköze történelmi mélypontra zuhant:

Az ellenálló gazdaság iráni modellje: Moszkva kontra Teherán

Bár a gazdasági mutatók drámaiak, Washington számára súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy az iráni rezsim az összeomlás szélén áll.  A teheráni vezetés ugyanis megtanulta, hogyan terhelje rá a szankciók és a háború teljes terhét a lakosságra, miközben a saját szükségleteit hibátlanul biztosítja.

Amikor egy komoly szankciókkal megsorozott ország fizetési mérlegválsággal néz szembe – mert kifogy az importra fordítható devizából –, akkor alapvetően két út áll a döntéshozók előtt:

1. Az orosz modell a kétoldalú stimuláció alkalmazta. Ez azt jelentette, hogy az ukrajnai invázió kezdete után Moszkva expanzív monetáris politikát és a költségvetési ösztönzést alkalmazta. Felpörgette az ipart és a hadiipari termelést, ami ugyan feszültséget teremtett a munkaerőpiacon, de a reálbérek emelésével tompította az infláció lakossági hatásait.
2. Az iráni modell a megszorításokat és az áthárítás politikáját követte. Amikor az Obama-adminisztráció lépései nyomán 2012-ben recesszióba került Irán, Ali Hámenei legfelsőbb vezető meghirdette a „rezisztens gazdaság” doktrínáját. Teherán azonban nem épített ki új jóléti rendszert, sem új iparpolitikát. Ehelyett eltűrte az inflációt, megszorító költségvetést fogadott el, és hagyta, hogy a bérek leértékelődése elszegényítse a háztartásokat.

Teherán elfogadta az inflációt mint szükséges rosszat saját kiadásai fenntartásához. Ahelyett, hogy árellenőrzést vezetett volna be – mint tette azt az 1980-as években az iraki–iráni háború idején –, a kormányzat még a készpénztámogatások és az energiatámogatások kivezetését is belengette. A kereslet lakossági visszaesése egyfajta „piaci fejadag-, vagy jegyrendszerként” működik, vagyis a vezetés így struktúráltan hárítja át a háború árát a társadalomra.

Óriási raktárkészletek és a belső elégedetlenség korlátai

A makrogazdasági adatok ellenére a mikrogazdasági valóság azt mutatja, hogy az iráni vállalkozások az elmúlt évtizedekben felkészültek a túlélésre.  A teheráni tőzsdén jegyzett cégek adatai szerint az átlagos készleten tartási idő eléri a három hónapot, míg a szankcióknak leginkább kitett elektrotechnikai ágazatban ez a 200 napot is meghaladja.  Ez a felhalmozott tartalék lehetővé tette, hogy a tengeri blokád ellenére a termelők – ha magasabb áron is, de – kiszolgálják a fizetőképes keresletet.

A politikai elitre nehezedő belső nyomás ellenére a rezsim nem aggódik a rendszer azonnali bukása miatt. Amikor Mohammad Bagher Galibaf házelnök augusztusban kijelentette, hogy „bármilyen erősek is vagyunk katonailag, ha az emberek éheznek... nem fogjuk kibírni”, vagy amikor Maszúd Pezeskiján elnök arról beszélt, hogy egyes politikusok felelőtlenül tagadják a szankciók pusztító hatásait, pont nem a gazdaság összeomlását jósolták meg. Mindez csupán a politikai elit belső vitáját mutatja amiatt, hogy a szankciók terheit eddig gátlástalanul a lakosságra hárították.

Donald Trump nemrégiben a közösségi médiában tette fel a kérdést:

Mikor fognak végre felkelni és harcolni az iráni emberek?”

A válasz nem ilyen egyszerű, mert ha az irániak az utcára vonulnának is a pénzügyi válság miatt, a rezsim brutális elnyomó gépezetével találnák szembe magukat . Az Iszlám Köztársaság vezetői meg vannak győződve arról, hogy a társadalom még több szenvedést is képes elviselni, ha arról van szó, hogy végsőkig ki kell tartani az Egyesült Államok katonai erejével szemben - összegezte gondolatait Esfandyar Batmanghelidj a Foreign Affairs szeptemberi számában megjelent cikkében.

Beindult a húszi úthenger is

Miközben az iráni katonai vezetés pontosan tisztában van vele, hogy a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés milyen erős adut ad a kezébe, csavarni akar a történeten. Jemeni szövetségesei, a lázadó síita húszik, hosszú évek patthelyzete után, felrúgva a polgárháborút lezáró rendezést, az általuk eddig ellenőrzött jemeni területeken túlra merészkedtek.

Meglepő és gyors támadást indítva ellenőrzésük alá vonták az ország észanyugati részének vörös-tengeri partvidékét. Ez pedig azt jelenti, hogy a korábban Irántól kapott nehézfegyverzettel, rakétákkal és drónokkal, sokkal könnyebben és hatékonyabban tudják elzárni a Vörös-tenger kijáratát az Indiai-óceán felé a Báb el-Mandeb, azaz a Könnyek kapuja szorosnál. Ugyancsak közelebb kerültek északi szomszédjuk, Szaúd-Arábia határához is.

Innen pedig gyerekjáték számukra elérni azokat a szaúdi olajvezetékeket, amelyeket a királyság a Hormuzi-szoros hajózási zárlata miatt az ország nyugati részének kikötői felé (Dzsidda, Janbu) irányította át a kitermelő helyekről, hogy a tankerek a Vörös-tengeren tudják elszállítani a szaúdi kőolajat. A húszik váratlan előrenyomulásával azonban ez a tervük - egyelőre úgy tűnik - hamvában holt. A Vörös-tenger déli kijárata helyett így kénytelenek lesznek a Szuezi-csatornát használni, azonban azon keresztül jóval hosszabbak a szállítási útvonalak Ázsiába, mint a Bab el-Mandeb szoroson.

Tehát a húszik aktív csatasorba állításával Teherán újabb erős ütőkártyát kapott a kezébe, amelyet nyomós érvként vethetnek majd be, ha egyszer tényleg elkezdődnek a komoly tűzszüneti tárgyalások az amerikaiakkal.

(Borítókép: Hajók a Hormuzi-szorosnál, Bandar-Abbász közelében, Iránban 2026. szeptember 5-én. Fotó: Majid Asgaripour / Reuters)