A magyar társadalompolitika egyik legbiztosabb fundamentuma nem a nemzeti összetartozás, nem a keresztényi könyörület, és még csak nem is a gazdasági racionalitás, hanem a strukturális szegényellenesség. Ez az a biztos morális, adminisztratív és térrendészeti iránytű, amely évtizedek óta tévedhetetlenül vezérli a mindenkori hatalmat, legyen az éppen nemzetiszínbe öltözött, polkeresztény oligarchia vagy technokrata, piacimádó, neoliberális elit. A képlet roppant egyszerű: a szegénység ebben a szomorú roncstársadalomban nem orvosolandó strukturális probléma, hanem egyéni bűn, morális defektus, amit a törvény és az erőszak, vagy éppen a köztéri dizájn erejével kell megtorolni.

Ebben a logikában a nincstelenség nem a kapitalista erőforrás-koncentráció vagy a felbomlott szociális háló egyenes következménye. Lószart, mama! A szegény ember azért szegény, mert lusta, mert rossz döntéseket hozott, mert képtelen integrálódni a mindenkori kormány által oly nagyra becsült, valójában a totális kiszolgáltatottságra épülő „munkaalapú társadalomba”. A mindenkori hatalom pedig, miközben módszeresen szervezi át a vagyont a felső középosztály és a saját aktuális kliensrendszere felé, létrehoz egy olyan morális és esztétikai narratívát, amelyben a nyomor nem humanitárius katasztrófa, hanem pusztán köztisztasági és rendészeti zavar. A szegényellenesség így válik a legolcsóbb, de leginkább megtérülő politikai termékké – egy olyan áruvá, amit a választópolgár két pofára zabál, miközben az ő zsebéből is épp lopják ki a cincogó húszforintosokat. „A rendőrség, mely harcol a szegénnyel/ Hogy ne lepjenek el a nyomor szennyei/ Túlterhelt./ Ha megvéd a lopástól/ Utolsó ingem is elviheti” – dalolja a rendes állampolgár Brecht balladáját a világ helyesléséről (Eörsi István fordítása).

Rezsimek jönnek és mennek, a szegényellenesség marad

Ez a cinikus és embertelen attitűd korántsem modern találmány; mélyen gyökerezik a jogtörténetben és a hatalomgyakorlás történelmi reflexeiben. Amikor a mai politikusok a „rend” és a „tisztesség” nevében hergelnek a nincstelenek ellen, valójában egy évszázados, sötét hagyományt folytatnak. Az állam – legyen az feudális, tekintélyelvű vagy éppen államszocialista – mindig is előszeretettel használta a büntetőjogot és a kényszert a szegénység strukturális elfedésére.

A vidéki nyomor és a városi munkanélküliség kezelésére a magyar állam már a késő dualizmus idején durva rendészeti eszközökhöz nyúlt. Az 1913. évi XXI. törvénycikk (amelyet még a Tisza-kormányzat alatt fogadtak el, de a későbbi Horthy-rendszer úri Magyarországa változtatás nélkül, kéjes örömmel működtetett tovább) intézményesítette a dologházak már évtizedek óta fennálló rendszerét. Ide zárták a „munkakerülőket”, koldusokat és csavargókat. A dologház nem segített, hanem büntetett: a puszta nincstelenséget szabadságvesztéssel és kényszermunkával torolta meg, miközben a hivatalos propaganda a morál nevében tisztogatta meg az utcákat a nemkívánatos, rongyos elemektől. Az úri passzióhoz nem illett a kéregető tenyér látványa (legfeljebb az ingyenkonyhák előtt, ahol a társasági dámák néha beálltak levest osztani).

A „szocialista rendszer” – amely elméletileg, legalábbis (senki által el nem hitt) öndefiníciója szerint a munkásosztály állama lett volna – ugyanezt a logikát vitte tovább, csak ideológiailag más színűre pingálva. Mivel a szocialista dogmatika szerint a munkanélküliséget pártutasításra felszámolták, akinek mégsem volt bejelentett munkahelye, az automatikusan a rendszer és a dolgozó nép ellenségének minősült. A Kádár-korban a KMK (közveszélyes munkakerülés) bűncselekmény volt. Ha valakinek nem volt pecsét a munkakönyvében és beírt munkahely a személyi igazolványában, azt a rendőrség rendszeresen vegzálta, akár bíróság elé is állíthatták, sőt javító-nevelő munkára vagy börtönre ítélhették. A rendszer büszkén fordította el a fejét arról a valóságról, hogy a társadalom legalsóbb rétegei sokszor egyszerűen kiszorultak a formális és legális munkaerőpiacról.

Persze a szegénység és a hajléktalanság kriminalizációja nem magyar sajátosság, hanem egyidős a modern államszervezetek kialakulásával. Amikor a társadalmi-gazdasági átalakulások tömegeket löknek ki a létbiztonságból, a hatalom legelső, zsigeri reflexe szinte mindig a büntetőjog és a fizikai kirekesztés.

A 15–16. századi Angliában a gyapjúkereskedelem fellendülése miatt a földesurak elkezdték kisajátítani és lekeríteni a közös legelőket. Parasztok százezrei veszítették el a megélhetésüket és váltak földönfutóvá szinte hónapok alatt. Mivel a korai kapitalizmus még nem tudta felszívni ezt a hatalmas munkaerőt, a városok felé áramló, kéregető tömegektől a brit korona igencsak megrettent.

VIII. Henrik és I. Erzsébet koldustörvényeiben (Vagrancy Acts) szigorúan elválasztották az „érdemes szegényt” (aki idős vagy beteg, így engedéllyel koldulhatott) az „érdemtelen, lusta csavargótól” (aki munkaképes volt, de nem talált munkát). Ha egy munkaképes embert kolduláson vagy kóborláson kaptak, az első alkalommal meztelenre vetkőztették, egy szekér után kötötték, és addig korbácsolták, amíg vérezni nem kezdett a háta. Másodszori tettenérés esetén a korbácsolás mellé levágták a felső fülporcának felét. Harmadszorra a nincstelent visszaeső bűnözőként (felkelőként) kezelték, amiért akasztás járt. Az 1601-es szegénytörvény már intézményesítette a szegények elzárását. A dologházak célja az volt, hogy a bentlakást szándékosan annyira megalázóvá, embertelenné és elviselhetetlenné tegyék (kényszermunka, a családok szétválasztása, éheztetés), hogy a „csavargók” inkább a legméltatlanabb, legkizsákmányolóbb gyári munkát is önként elvállalják a szabadpiacon, csak hogy a dologházat elkerülhessék. (Ennek megfelelően a munkájuk sem volt túl értékes: a dologházak a törvények szerint nem gyárthattak olyasmit, amivel a „tisztességes” piac pozícióit veszélyeztethették volna, az oda kényszerített emberek pedig ritkán voltak igazán munkaképesek. Bár a dologházak üzemeltetői – az egyházközségek, magánbefektetők, vagy az állam – a munkásokon igyekeztek spórolni, de igazi profitot még a dickensi időkben is csak ritkán értek el – ezért, és nem emberiességi okokból számolták fel őket végleg a 20. század elején.)

A 17. századi abszolutista Franciaországban – különösen XIV. Lajos napkirályi fényében – a szegénység kezelése esztétikai és közigazgatási kérdéssé vált. Michel Foucault ezt a korszakot nevezte a nyomor történetében a „nagy bezárásnak” (le grand renfermement). 1656-ban királyi rendelettel megalapították a Hôpital Général-t Párizsban. Ez a közhiedelemmel ellentétben nem orvosi intézmény volt, hanem egy lényegében katonai felügyelet alatt álló, zárt kényszermunkatábor-hálózat.

A királyi fegyveres őrség válogatás nélkül szedte össze az utcákról a koldusokat, az elmebetegeket, a munkanélkülieket és a prostituáltakat. Mindenkit egyetlen kategóriába soroltak: a társadalmi rendet megzavaró „feleslegnek” tekintették őket. Bírói ítélet, tárgyalás vagy jogorvoslati lehetőség nélkül zárták be őket évekre. Az intézményen belül kényszermunkát végeztettek velük (textilszövés, kötélverés), a legkisebb engedetlenséget pedig sötétzárkával, láncra veréssel vagy éheztetéssel torolták meg. A hatalom célja a köztér megtisztítása volt az abszolutizmus monumentális esztétikájának és (illuzórikus) steril rendjének védelmében.

Az USA történetében a szegénység kriminalizálása szorosan összenőtt a strukturális rasszizmussal és a kapitalista kizsákmányolással (jókora tévedés lenne, ha az előbbit csak a Dél, az utóbbit csak az Észak jellemzőjének tekintenénk). Az 1865-ös rabszolga-felszabadítás után a déli ültetvényes elitnek azonnal ingyenmunkaerőre volt szüksége. A déli államok rendkívül szigorú csavargótörvényeket hoztak. Ha egy frissen felszabadított fekete nem rendelkezett fehér ember által aláírt, érvényes munkaszerződéssel, „csavargásért és dologtalanságért” azonnal letartóztatták. Mivel a kiszabott csillagászati bírságot nem tudta kifizetni, az állam „bérbe adta” őt magánültetvényeknek, szénbányáknak vagy vasúttársaságoknak (Convict Leasing). Ez a szegénységre épülő jogi kiskapu gyakorlatilag évtizedekre konzerválta a rabszolgaságot, amivel már az északi progresszív kapitalistáknak is alig akadtak morális problémái.

Jóval később, az 1990-es évek New Yorkjában (Rudolph Giuliani polgármestersége alatt) vezették be azt a rendészeti doktrínát, amely szerint a legkisebb köztéri szabálysértések (ablakmosás a lámpáknál álló kocsiknál, kéregetés, padon alvás, bliccelés, graffitizés stb.) azonnali és kíméletlen hatósági fellépést igényelnek, mert ezek „vonzzák a súlyos bűnözést”. Ez a gyakorlatban totális hajtóvadásszá vált a hajléktalanok és mindenféle „deviánsok” ellen. „A betört ablak elmélet felváltotta azt az elképzelést, miszerint túl elfoglaltak vagyunk hozzá, hogy az utcai prostitúcióval, a kéregetéssel vagy a graffitivel foglalkozzunk. Nos, az ember nem lehet túl elfoglalt ahhoz, hogy figyelmet fordítson ezekre a dolgokra, mert pontosan ezek alkotják azokat az alapokat, amelyekből a társadalomban jelen lévő bűnözési problémák gyökereznek” – summázta Giuliani, aki szerint egy betört ablaktól egyenes út vezet odáig, hogy az ember korrupt polgármester legyen... (nem, természetesen nem ezt a példát használta).

Az egyik legbrutálisabb modern kori szegényellenes populizmus és állami terror iskolapéldája Rodrigo Duterte elnöksége (2016–2022) a Fülöp-szigeteken. Duterte azzal az ígérettel nyert választást, hogy százezer bűnözőt fog kivégeztetni, és a holttestükön hizlalja fel a Manilai-öböl halait. Az általa meghirdetett rendőrségi és félkatonai tisztogató akciók célpontjai papíron a drogkartellek és -terjesztők voltak. A valóságban azonban a halálosztagok szinte kizárólag a manilai nyomornegyedek lakóit, a nincstelen alkalmi munkásokat, guberálókat és egyszerű függőket mészárolták le. A rendőrség listák alapján, éjszaka tört be a bádogvárosok házaiba, és fegyvertelen, szegény embereket lőttek agyon azzal az indoklással, hogy azok, úgymond, „visszalőttek” a rendőrökre. Becslések szerint több mint 20-30 ezer embert gyilkoltak meg bírói ítélet nélkül. Miközben a gazdag, kokainfogyasztó elit zárt negyedeivel a rendőrség természetesen nem foglalkozott, a nyomort szó szerint fizikai megsemmisítéssel büntették. A helyi középosztály jelentős része pedig – a média és a politikusok által felhergelt félelem és a propaganda hatására – ujjongva ünnepelte a mészárlást, mert úgy érezték, az utcák végre „megtisztulnak a csőcseléktől”. Simán el tudom őket képzelni magyar Facebook-kommentelőnek egy-egy szegénységgel foglalkozó poszt alatt.

A polgári jogegyenlőség csendes felszámolása

Sokkal többről van itt szó, mint állami önkényről, netán (ahogy sokan gondolnák) egyszerű rendészeti túlkapásokról. Ami a szemünk előtt zajlik, az a polgári jogegyenlőség formális felszámolása – sőt tulajdonképpen a társadalom eliminálása. A felvilágosodás és a polgári forradalmak nagy, emancipációs ígérete az volt, hogy a törvény előtt minden egyén egyenlő, függetlenül osztályhelyzetétől vagy vagyonától. Ezt az illúziót a késői kapitalista állam ma már fenntartani sem próbálja. Maga a jogrendszer is kettészakadt: létrejött a tulajdonosok privilégiumjog-rendszere és a nincstelenek törvényektől sújtott állapota.

Amikor a jogalkotó alkotmányos szinten kriminalizálja az „életvitelszerű köztéri tartózkodást” – „Az Alaptörvény értékrendje szerint a nincstelenségre, a hajléktalanságra senkinek nincs joga, ez az állapot nem az emberi méltósághoz való jog része”, mondta ki az Alkotmánybíróság 2019 júniusában – valójában egy olyan cselekményt – pontosabban: állapotot – tesz büntetendővé, amely csak a szegények számára elkerülhetetlen. Egy tisztes polgár vagy egy vidám turista gond nélkül ülhet a parkban, ihat vagy alhat a fűben; őt a hatóság nem zaklatja, mert mögötte ott áll a magántulajdon láthatatlan, de szent pajzsa. A hajléktalan embert nem azért büntetik meg, amit tesz, hanem azért, mert ő teszi, pontosabban azért, ami ő maga. Azért, mert szegény.

Ez a klasszikus jogállamiság alapjainak felmondása: a büntetőjog már nem tetteket mér, hanem státuszt és osztályhelyzetet. A szegény ember elveszíti absztrakt jogalanyiságát; kikerül a polgári szerződés kereteiből. Az állam szemében ő már nem állampolgár, akinek joga van a védelemre, hanem puszta igazgatási probléma, egy biopolitikai hulladék, akit deportálni, elzárni kell, vagy legalábbis láthatatlanná tenni.

A cinizmus betétdíja: amikor a szemét értékesebb az embernél

Erre a rendszerszintű cinizmusra mutat rá a közelmúlt egyik leglátványosabb, legbizarrabb története (bár a mezőny erős): a REpont üvegvisszaváltási rendszer bevezetése és annak azonnali, hisztérikus politikai pályafutása. Mi történt valójában? Az állam – a globális tőkés logikának és az uniós irányelveknek megfelelve – kiszervezte a hulladékgazdálkodást egy monopolhelyzetben lévő magáncégnek, majd bevezetett egy ötvenforintos betétdíjat.

A szemét terhes hulladékból immár értékes tulajdonná vált (valójában persze mindig is az volt), és precíz jogi meghatározások születtek arról, hogy hogyan vált tulajdonost abban a pillanatban, hogy a köztérre kerül: a magántulajdonos birtokából az állam és/vagy önkormányzat, illetve az általuk meghatalmazott cég vagyonává alakul át. A kuka kihelyezése így már nem pusztán hulladékkezelési ügy és közszolgáltatás, hanem egyben üzleti aktus. Egy dolog bizonyos: a szemét igenis folyamatosan, mindenféle szünet nélkül tulajdon, a guberálás és a lomizás így lopásnak számít.

Külön bomló bukét ad a dolognak, hogy a szemétszállítás igen gyakran akadozik, akár Budapesten, akár vidéken (emlékezetes a 2018-as nagy szemétszállítási krízis, mikor az ország számos településén hosszú hetekig nem sikerült elszállítani a szemetet). Átmenetileg gazdátlan szemét az egyik oldalon, leláncolt kukatárolók a másikon. A végleg okafogyottá váló rémállam lényege egyként tetten érhető mindkettőben. A hiányban – ahogy a szemétszállítás perisztaltikus rendszere elsorvad, eltömődik, mint egy gigászi székrekedés –, és abban, hogy mások magánszorgalommal igyekeznek megvédeni priváti szemetüket azoktól, akik netán abból igyekeznének savanykás életvitelszerűséget teremteni.

Megejtő kép. Egyfelől az államilag érdektelenné vált közszemét, a pórias állampolgári hulladék, másfelől a nemzeti újsztálinizmus Láncos Kukája, a kukatulajdon, mint kakas a saját, privát szemétdombján.

Ha Lenin ma élt volna, élne és élni fogna, akkor megírhatná az „Exkrementalizmus, mint a rablókapitalizmus legfelsőbb foka” című irányadó munkáját. Követelhetné benne a kukák társadalmi tulajdonba vételét és a társadalmi szemét kategóriájának bevezetését. „Minden eddigi társadalom a szemét felhalmozásának társadalmiasulása volt. A kapitalizmus a szemét olyan mérvű felhalmozódásnak rendszere, ahol az már ideológiává alakul, így a szemét kezelésének partikuláris kérdései magának a társadalomnak alapkérdéseivé válnak. A szemét – spektákulum, olyan szinten akkumulálódva, hogy az már valóságos tőkévé változik” – írná egy mai Guy Debord. „A szemét szemetet fial” – vélné egy kortárs Marx. Szürke, szagos szelek szárnyán száll a szociális széthullás.

A REpont-rendszer perverz bája abban rejlik, hogy ez az ötven forint hirtelen láthatóvá tette azt a láthatatlan, földalatti gazdaságot, amely eddig is a puszta túlélésért küzdött. A kukázás eddig a teljes marginalizálódás szimbóluma volt; az emberi méltóság alsó határa, ahonnan már nincs lejjebb. Ám amint a kidobott pillepalack és az alumíniumdoboz stabil, kézzelfogható valutává – áruvá – vált, a politikai és a jómódú (vagy magát annak tekintő) osztály azonnal megrettent. Nem a szegénység tényétől ijedtek meg – hiszen azzal eddig is elboldogultak –, hanem attól, hogy a szegénység hirtelen szervezettséggel, rendszerességgel és legfőképpen tömegesen jelent meg az utcákon. Lappangó háttértudásból szembeötlő látvánnyá változott.

A korábban fennen hirdetett zöld átállás és a környezettudatosság mítosza azonnal szertefoszlott, amint kiderült, hogy az új rendszer legaktívabb ágensei nem a tudatos, környezetvédő, kézműves kávét szürcsölő középosztálybeli polgárok, hanem azok a nincstelenek, akiknek ez az ötven forint a napi betevő falatot vagy a téli túlélést jelenti. A reakció tipikusan és mélyen szegényellenes: ahelyett, hogy a társadalom elgondolkodna azon, milyen nyomorult ország az, ahol emberek tömegei kényszerülnek órákon át palackokat vadászni a túlélésért, a diskurzus azonnal a „közbiztonság”, a „köztisztaság” és a „zaklatás” tengelyére terelődött. A palack lett az érték, a palackot gyűjtő ember pedig a zavaró tényező, a rendszer hibája, aki elrontja a steril, fogyasztói városképet. A szemét értékesebb lett, mint az elvileg polgártárs másik ember, aki most manifeszt módon kívül került az aszociális tudat pengekerítésén.

A valóság sötét tónusai: a „guberálómaffia” és a „kristályapokalipszis”

Persze, a populista uszítás mérnökeinek van egy óriási előnyük, ha úgy tetszik, szerencséjük: a valóság bőven elegendő alapot ad nekik. A REpont automaták környékén zajló jelenetek korántsem egy idilli szociodráma fekete-fehér filmkockái. Ott, az aluljárók vibráló neonfényében és a hipermarketek parkolóiban, a guberálómaffia birtokain a kőkemény, brutális és véres valóság az úr, a totális társadalmi felbomlás és regresszió drámája. A dolog végtelenül logikus: ahol adómentes, készpénzes, lenyomozhatatlan profit keletkezik – még ha ötvenforintos adagokban is –, ott azonnal megjelenik a szervezett alvilág. A kiszolgáltatottságukban atomizált, szerencsétlen flakonozókat szervezett bandák fogták be, akik fegyverrel, késsel, ököllel osztják fel a városi kukák és az automaták felségterületeit. A leggyengébbeket egyszerűen elzavarják, vagy védelmi pénzt szednek tőlük a „saját” szemetesük használatáért. Mondhatni, ugyanazt csinálják kisebb léptékben, amit a kapitalizmus globális és totális szinten. Mindent a csereérték és a profit logikája irányít, furcsa lenne, ha ez alól éppen a szemétszedés lenne a kivétel.

És hogy mire megy el ez a koszos aprópénz? Itt érünk el a legsötétebb bugyorba: a kristály és a különböző olcsó, dizájner pszichoaktív szerek piacára. A magyar mélyperiféria nem prémium minőségű kábítószerekkel lövi be magát, még csak nem is az egyre drágább „olcsó” alkohollal méri magát; itt a patkányméreggel, csavarlazítóval és vegyi hulladékkal felütött, párszáz forintos szintetikus szemét uralkodik. Ezek a szerek nem simán bódítanak, hanem azonnal és módszeresen rágják szét az agyat és az emberi méltóságot. Az automaták előtt üvöltöző, sokszor önkívületi állapotban lévő, agresszív alakok nem a szegénység esztétikájának részei – ők egy teljesen magára hagyott világ zombijai, akiket a hatalom, a véleményformálók és a formált közvélemény valóban élőhalottakként is kezel.

A populista politikusnak és a hergelő médiának ez a tökéletes bónusz. Rámutatnak a megvadult drogfutárra, a késsel hadonászó guberáló-diktátorra, és azt mondják: „Látjátok? Ilyenek ezek! Rend kell ide, bilincs, börtön és gumibot!”

A hatalom úgy tesz, mintha ez a bűnözési hullám a szegények valamiféle genetikai kódjából, egyfajta belső helytelenségből fakadna (és persze mindent és mindenkit összemosnak, magányos csövest és rabszolgává tett begyűjtőt, alkalmi piást és füvezőt és kristálydílert, satöbbi, satöbbi). Elfelejtik hozzátenni, hogy a guberálómaffia éppen azért jött létre, mert az állam egy nyomorult, működésképtelen, monopolizált hulladékmonstrumot szabadít az országra, ahelyett, hogy alapvető szociális ellátást biztosítana – vagyis államként okafogyottá vált. A kristály pedig azért tarolja le az aluljárókat, mert a pszichiátriai ellátást, a drogprevenciót és a szociális rehabilitációt az elmúlt évtizedekben sikeresen felszámolták, és a helyükre a már-már dutertei hangvételű „zérótolerancia” került, hogy a permanens lakhatási válságról már ne is beszéljünk. A maffia és a drog nem cáfolata az intézményes szegényellenesség vádjának, hanem a legfőbb bizonyítéka: ez történik, amikor egy állam kivonul a szociális szférából, és a rendfenntartást az erőszakszervezetekre, a piacra meg a dílerekre bízza. A maffia és a drog a magára hagyott társadalom széthullásának csikorgása. Üzemi zaj.

A köztér halála: ellenséges építészet és kommodifikáció

A jogszabályok azonban önmagukban nem elég gyorsak, nem állhat rendőr minden visszaváltó-automata mellett, ezért a hatalom a mérnököket, a várostervezőket, a szociológusokat és a pszichológusokat, és az úgynevezett ellenséges építészetet (hostile architecture) híja segítségül. Ez a szegényellenesség fizikai formája, a tárgyiasított, betonba és vasba öntött el- és kiutasítás, amely a közösségi terek totális áruvá válását (kommodifikációját) szolgálja. A kirekesztés ornamentikája.

A kapitalizmus belső logikája megköveteli, hogy ne maradjon egyetlen négyzetcentiméter sem, amely kivonja magát a profitrealizálás alól. A modern városban a köztér megszűnt „közösnek” lenni; a köztér ma már nem a polgárok szabad interakciójának és politikai önkifejezésének a színtere, hanem a tőkefelhalmozás és a fogyasztás sterilizált felségterülete. Város mivolta csak árutest, ami a csereértéket hordozza. Ebben a neoliberális várostervezési logikában minden térnek funkciója van: vásárolni, fogyasztani, áthaladni a következő fogyasztási pontig, dolgozni és a munkaerőt újratermelni, tanulással készülni a munkára és a fogyasztásra, vagy lehetőleg kevés vizet zavarva távozni, ha már nem dolgozunk és alig fogyasztunk, béke porainkra. Aki nem dolgozik és fogyaszt, az megcsúfolja a tér kapitalista racionalitását, visszaél a tér (és a kvázitársadalom) lehetőségeivel. A nincstelen ember, aki puszta létével belakja az utcát anélkül, hogy fizetne érte, radikális provokáció a tőke számára.

A város nem közösségi tér többé, és főleg nem a mi terünk, akik benne élünk, hanem a hatalom és a tőke önreprezentációja, metafizikai magánya, ürességének szimbóluma. Gépezet, nem organizmus. Nem tűri meg a fákat, nem szereti az embereket, kiveti magából a zsivajt és a céltalan mozgást. Közterein, parkjaiban sem nyüzsgő, ücsörgő-ácsorgó, magoló vagy éppen spanglizó és gördeszkázó fiatalokat, diákokat akar látni, hanem külön-külön kockázott leendő közszolgákat, ahogy felkészülnek a szolgálatra. És főleg: nem akar szegényeket, még kevésbé hajléktalanokat látni. Erre különösen háklis. Mindenki annyira látszódjon, amennyit ér. Úgyhogy a legtöbben lehetőleg ne látszódjanak egyáltalán, mint ingatlanvagyon egy képviselői vagyonbevallásban. Nem sikkesek a nem sikeresek az örökös jobbanteljesítés tündérországában.

Gyalogoljunk csak végig a felújított terekkel büszkélkedő városközpontokon, és figyeljük meg a részleteket. Látjuk azokat a dizájnos, modern padokat, amelyeknek a közepére teljesen felesleges, hideg fém kartámaszokat csavaroztak? Azok nem a kényelmet szolgálják. Egyetlen, jól megfontolt céllal kerültek oda: hogy egy megfáradt, netán otthontalan ember ne tudjon a padon ledőlni. Látjuk a buszmegállókban azokat a keskeny, furcsán megdöntött fémlapokat, amelyekre leülni nem lehet, csak félig-meddig nekitámaszkodni, miközben a telefonunkat böködjük? Látjuk a hidak alatti zugokba, a kirakatok elé elhelyezett dekoratív, de hegyes sziklákat, virágágyásokat vagy fémtüskéket? Hajléktalan, vigyázz, nehogy itt érjen az éjszaka!

Ez a dizájn nem esztétika, hanem hadviselés; az ellenséges építészet, a kommodifikáció vasbeton rendezőelve és formanyelve. Üzenete végtelenül egyszerű: „Ha nincs pénzed fogyasztani, ha nem vagy hasznos csavarja a tőkefelhalmozásnak, akkor nem vagy kívánatos ebben a térben. Még csak le se ülhetsz, pláne ne aludj itt, tűnj el a szemünk elől!” Az állam és az önkormányzatok nem a hajléktalanságot vagy a drogkrízist számolják fel, hanem a padokat és az embereket. Mert, ha nincs pad, nincs hajléktalan sem a köztéren – a probléma le van tudva, a polgár lelkiismerete tiszta marad, bevesz két Xanaxot, és mehet szépen aludni. Ez a legmagasabb szintű építészeti cinizmus: a humanitárius krízist utcabútoralapú dizájnproblémává silányítani.

A média manipulációs arzenálja és az inverz Robin Hoodok

A média manipulációs apparátusa pedig készségesen asszisztál ehhez a dehumanizációhoz. A TikTok-videók, a bulvársajtó és a felháborodott (vagy felháborodást mímelő) Facebook-posztok tudatosan fosztják meg a kontextusától és virtualizálják a valós tragédiát. Nem a kilakoltatásokat, nem a szociális bérlakásrendszer teljes hiányát, nem a betegséget vagy a reménytelenséget mutatják, hanem az automata előtt kristálytól bezombult, artikulálatlanul üvöltő, szerencsétlen függőt. Nyelvezetük a kártevőirtás szemantikáját idézi: a szegény embert „letakarítani”, „fertőtleníteni”, „vegyszerrel lemosni” és „eltávolítani” kell, mint a csótányokat a pincéből, vagy a poloskákat az ágymatracból.

Ezzel a középosztály (amúgy teljesen jogos) egzisztenciális szorongását és dühét sikeresen csatornázzák lefelé, a nincstelenek irányába. A kisember nem a bankárra dühös (vagy ha igen, másképpen), nem a korrupt politikusra (vagy ha igen, lecseréli egy ugyanolyanra), nem az erőforrásokat gátlástalanul kisajátító elitre (arra inkább irigykedik), hanem a nála is nyomorultabbakra. Rúgj bele az alattad lévőbe, akkor addig sem érzed, hogy téged is taposnak fentről. A kapitalizmus így biztosítja be önmagát: a kizsákmányoltak osztályharca helyett a kizsákmányoltak egymás elleni gladiátorküzdelmét, az éhezők viadalát rendezi meg az egykorvolt köztér penészes romjain.

A mai populista politikus már nem csak jogi eszközökkel és fémtüskékkel harcol, hanem leginkább médiával. A cél nem a probléma felszámolása, hanem a valóság virtuális eltorzítása. A propaganda és a bulvársajtó korában a szegényellenes uszítás professzionális szintre lépett; a mainstream média szinte soha nem mutatja be a hajléktalansághoz vagy a drogfüggőséghez vezető utat – a devizahitelt, a családon belüli erőszakot, az állami gondozásból való kikerülés kilátástalanságát, a szociális bérlakásrendszer teljes hiányát vagy a pszichiátriai háló teljes összeomlását. Ehelyett a kamera ráközelít egy koszos matracra, egy köztéren elszórt flakonra, egy utcán alvóra, vagy egy dülöngélő drogosra. A strukturális problémát esztétikai borzalommá redukálják.

A politikus, amikor beáll a kamerák elé a frissen lemosott, padoktól megfosztott aluljáróban, vagy közterületfenntartókkal, rendészekkel pózol, utcai vizelőket hajkurász, védtelen szegényeknek osztja az észt, „tolvajokat” kerget, koldusokkal keménykedik, egy nagyon sikeres, de velejéig rohadt színházat játszik. Azt a látszatot kelti, mintha cselekedne, mintha megvédené a „tisztességes adófizetőket”. Valójában azonban csak a saját tehetetlenségét, gyávaságát és a rendszer strukturális igazságtalanságát leplezi. Ez a funkciója: inverz Robin Hood egy abszolút roncsfilmszínházban.

A giccses megváltás: romanticizálás, jóemberkedés és a morális szirup

A szegényellenességnek létezik egy másik, látszólag finomabb, valójában ugyanolyan kirekesztő és dehumanizáló arca is: a haladó középosztály szegénység-romanticizálása és fennen hirdetett, dölyfös jóemberkedése. Ez a fajta morális giccs nem rúg bele nyíltan a rászorulóba, hanem a nincstelenek nyomorából tákol glóriát a saját feje fölé. A „jóember” számára a szegény (a hajléktalan, neadjisten a drogos) nem hús-vér személy, nem valamiféle gazdasági igazságtalanság és politikai elnyomás áldozata, hanem puszta kellék a saját morális felsőbbrendűségének demonstrálására. Tárgy, nem alany.

Ez a diskurzus előszeretettel emlegeti a „szegények tiszta lelkét”, a „nincstelenség bölcsességét”, az „egyszerűséget” magasztalja, és úgy tesz, mintha az automata előtt ötven forintért megnyomorodó kisember egyfajta modern, népmesei hős lenne, aki büszkén dacol sorsával. Ez a legveszélyesebb hazugság: a nyomorban semmi felemelő nincs. A nyomor nem tesz nemessé; a nyomor megaláz, elbutít, megbetegít és szétmarja a lelket. Válság, nem megváltás.

Amikor a jómódú polgár karácsonykor leereszkedik az aluljáróba, hogy meleg teát osszon a kamerák kereszttüzében, vagy amikor a közösségi médiában könnyes posztokban lamentál a „palackgyűjtő néni szomorú sorsán”, valójában privatizálja és áruvá teszi az empátiát. Nem strukturális változást követel, nem a lakhatási jogért vagy a szociális háló újjáépítéséért harcol – hiszen az az ő adójának és privilégiumainak átrendezésével járna –, hanem a saját lelkiismeretét váltja meg egy tál meleg levessel vagy egy lájkvadász Facebook-bejegyzéssel. A jóemberkedés a neoliberális státusz része: a szegénységből fogyasztható morális árucikket csinál, miközben a rendszert magát érintetlenül hagyja. A szegény ember itt nem emancipálandó polgár, hanem a középosztálybeli bűntudat örökös, passzív áldozati tárgya, akivel – úgymond – emberként azonosulni illik, de ez az azonosulás szinte mindig üres és pusztán szimbolikus.

„Divatossá vált megbecsülni a szegényeket. New York és Chicago palotáiban szegénybálokat rendeztek. A vendégek rongyokban érkeztek, pléhtányérról ettek, és csorba csuporból ittak. A báltermeket gerendákkal, sínekkel, bányászlámpákkal díszítették, mintha bányák lennének. Díszletező cégeket alkalmaztak, hogy a díszkerteket parasztgazdasággá, az ebédlőtermeket pamutszövödévé alakítsák át. A vendégek szivarvégeket szívtak, amit ezüsttálcán kínáltak elébük. Az énekesek feketére mázolták a képüket. Egy úrihölgy vágóhídi bálra invitálta a vendégeit. A vendégek hosszú kötényt kötöttek, fejükre fehér csuklyát borítottak. Véres marhatetemek közt táncoltak és vacsoráztak, amelyek csigasorra függesztve vándoroltak körbe a fal mellett. Belsőrészek omlottak ki a padlóra. Mindezt jótékony célra” – írta Doctorow a Ragtime-ban az 1910-es évek Amerikájáról (Göncz Árpád fordítása).

Ez a giccses sopánkodás azonban azonnal átvált a legsötétebb, acsargó dührohamba, amint a rászoruló nem hajlandó beállni a „hálás, csendes szegény” szerepébe. Itt lép be a képbe a hajléktalan-ellenességgel operáló politikai osztály. A populista politikus pontosan tudja, hogyan kell a kispolgári frusztrációkat, a maffiaháborúktól való valós félelmet és a betört ablakoktól való rettegést szavazatokra, hatalomra váltani. A hajléktalanság a szegényellenes politika abszolút csúcsterméke. A hajléktalan ember a tökéletes bűnbak. Nincs lobbiereje, nincsenek médiakapcsolatai, nem perel, nem szavaz, és a létezése önmagában irritálja a rendpárti polgárt, aki viszont több lehetősége van érvényesíteni az érdekeit.

Digitális lincshangulat: az önmagát hergelő közvélemény

Ez a politikai bulvár azonban hatástalan maradna, ha nem alapozhatna a közösségi média felháborodás-kultúrájára, és arra a virtuális lincshangulatra, amely ma az online teret uralja. A TikTok-videók, a Facebook-csoportok és a helyi lakossági fórumok a legrémesebb frusztrációk keltetőivé váltak.

Az algoritmusok pontosan tudják, hogy a düh és a félelem generálja a legnagyobb elérést és a legtöbb kattintást. Elég egy homályos, telefonnal rögzített videó az automata előtt dülöngélő vagy egymással kiabáló nincstelenekről, és a digitális csodamalom azonnal pörögni kezd. Megjelennek a helyi „hangadók” – a megkeseredett, lecsúszástól rettegő, magukat tisztes polgárnak gondoló fotel-aktivisták –, akik azonnal ítéletet hirdetnek. A kommentszekciók pillanatok alatt változnak át verbális mészárszékké: „Máglyára velük!”, „Mindet lelőném!”, „Vigye őket a rendőr a bányába dolgozni!”

Ez a fajta önhergelő közvélemény nem pusztán reagál a hírekre; maga követeli ki az elnyomást (amint azt világosan láthattuk a Covid idején). A lakossági csoportok tagjai egymás gyűlöletéből merítenek legitimációt. Nem veszik észre, hogy miközben a szerencsétlen palackgyűjtőkre vagy a padon alvókra okádják a tüzet, a saját egzisztenciális szorongásukat vetítik ki.

A szolidaritás halála

A szolidaritás halála nem egy hirtelen bekövetkező társadalmi szélütés, hanem módszeresen, évtizedek alatt végrehajtott morális amputáció. A késői kapitalista társadalomban a szolidaritás már nem egyetemes emberi minimum, hanem egy felesleges, sőt kifejezetten káros, nem megtérülő, piacellenes érzelem, amelyet a hatalmi diskurzus és a digitális nyilvánosság sikeresen felszámolt, vagy maradványaiban felszámolni igyekszik.

Alapja az a neoliberális dogma, amely szerint (Margaret Thatchert idézve) társadalom mint organikus közösség nem létezik – kizárólag egyének és családok vannak, akik a piacon versenyeznek egymással. Ebben a logikában a sorsodért, az egészségedért, a lakhatásodért és a szegénységedért kizárólag te magad vagy a felelős, az állam (vagyis közösség) csupán a kereteket biztosítja és szabja meg.

Ez a szemlélet felszabadítja az egyént a kollektív társadalmi felelősségérzet alól. Ha a köztéren egy megnyomorodott embert lát, vagy ha a REpont automata előtt szembesül a „guberálómaffiával” és a „kristályapokalipszis zombijaival” (mindkét kifejezést a mai magyar sajtóból vettem át), a tisztes polgárnak már nem kell feltennie a kérdést: „Milyen közösség, milyen ország az, amelyik hagyja, hogy ez kialakuljon?” A válasz készen várja a fejében: „Ők tehetnek róla. Nem tanultak, nem dolgoztak, drogoznak, lusták.”

A szolidaritás azért hal meg, mert a nyomor látványa már nem együttérzést vált ki, hanem a nyomorgókkal szembeni morális felháborodást. A szegény ember puszta létezése sértéssé válik a „tisztességes adófizető” szemében, mert a nincstelen nem hajlandó láthatatlanul elpusztulni, hanem jelenlétével rontja a steril fogyasztói panorámát.

A szolidaritás helyét átveszi a szimbolikus „jóemberkedés” és a rendészet perverz szövetsége. A társadalom elfogadja, hogy a szegénység kezelése nem strukturális állami feladat (bérlakásprogram, addiktológia, pszichiátriai hálózat), hanem egyrészt magánjótékonysági hobbi, másrészt köztisztasági kérdés.

A szolidaritás halála azt jelenti, hogy elveszítettük a képességünket a kollektív önvédelemre. Amikor tapsolunk a hajléktalanok kriminalizációjának, amikor jogosnak érezzük a REpont automaták előtti vegzálást, valójában saját magunk felett mondunk ítéletet. Legitimáljuk azt a logikát, hogy az ember értéke kizárólag a piaci hasznosságával mérhető.

A szolidaritás halála ez a legvégső morális csőd. Egy olyan társadalomtalan társadalomban élünk, amely képtelen szembenézni a saját strukturális igazságtalanságaival, ezért inkább kriminalizálja a nyomort, felszámolja a polgári jogegyenlőséget, áruvá teszi az embereket, a természetet, a közös tereket, elűzi a hajléktalant, és fémtüskékkel szórja tele a városokat. Vagyis – sajátos homeopátia! – az ellentmondásaira még több ellentmondással reagál, a kapitalizmus visszásságaira orvosságként még több, még brutálisabb és még zsigeribb kapitalizmust javasol. De ne áltassuk magunkat: amíg csak bűnbakokat gyártunk az áldozatokból, gumibotokkal akarjuk megállítani a nyomort, építészekkel vívunk háborút a kényelmes, barátságos padok ellen, és médiacirkuszt rendezünk ahelyett, hogy rendszerszintű válaszokat keresnénk, nem hogy a meglévő problémákra nem fogunk megoldásokat találni, de tovább súlyosbítjuk azokat. Végül ott fogunk állni egy lélektelen, ridegen racionális automata előtt, hogy emberi mivoltunkat némi aprópénzre váltsuk – kifosztva, magányosan, és nem lesz egyetlen pad sem, ahová leülhetnénk megsiratni egy tál lencséért eltékozolt kollektív önmagunkat.

A szerző újságíró, publicista, az ÖT munkatársa.

Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Shutterstock)