Egy évtizedek tapasztalataira épülő tanácsadó, támogató program vagy egy újra és újra felhasználható mikrofinanszírozási forrás ezerszer hasznosabb egy vidéki térség fejlesztését tekintve, nemzetpolitikai célokat szolgálva, mint egy pénzértékben annak sokszorosát kitevő, nagy látványprojekt. 

Nemzetpolitikai intézkedések

Miért mondjuk mindezt? A magyar kormányzat előző évtizedének határon túli nemzetpolitikai intézkedései tipikus példáját mutatták be a gyakorlatban ennek. Az észszerűség, a célszerűség és az építkezés helyett egyre inkább teret nyert a „nagyprojektek” (pl. repülőtér) delíriuma, a piaci feltételekhez nem igazodó ipari kapacitások fejlesztése, épített nemzeti értékeink gazdasági háttér nélküli felvásárlása. Nemzeti építkezés logója alá felsorakoztatott privát üzleti érdekek. És mindezt a nemzet pénztárcája (bár nem végtelen beltartalommal) finanszírozta. A minisztériumi szakfelelős alapítványi keretekben az elmúlt 5 évben tízmilliárdokat költött felvidéki, erdélyi, délvidéki egykori kastélyok, paloták és jellegzetes közintézményi épületek felvásárlására. Úgy, hogy a megvásárolt 41 épületből egy lett felújítva, döntő többségénél nincs működtetési funkció, nincs üzemeltető, s végképp nincs pénzügyi forrásháttér felújításra és fenntartásra. Érzelmeink az épületek sorsához kötnek, de „hűvös fejjel” mindig a pénzügyi realitásokra kell gondolni. Pláne, ha pl. az erdélyi egyházak az ingatlanok visszaszerzése után szintén hasonló problémákkal küzdöttek, küzdenek. Akkor miért is vásároltunk? 

Nem haszontalan idéznünk gróf Teleki Pál, egykori magyar miniszterelnök gondolatait: „Mindent az államtól várunk, közéletben és magánéletben egyaránt. Az egyes emberek is az államtól várnak kezdeményezést az irányításra, és sokszor külső erőktől várjuk a nemzet olyan gyarapodását is, amelyet erős és önérzetes nemzet mindig csak önmaga hajt végre.” (Magyar Politikai Gondolatok) Ma már látjuk, hogy a „nemzeti történelmi épületvásárlási program” átgondolatlan, drága és pazarló (lett volna a jövőben is).

Nem véletlen, ha a hivatalba lépett új kormány annak nem hatékony, pazarló volta miatt felülvizsgálja a hasonló ügyeket, visszavezetve a még menthető pénzt, és új kezdeményezéseket indít. El kell vágni az államon élősködő dzsentri szellem újra szárba szökkent gyökereit. 

Mindig található jó alternatíva: ilyen például egy több mint három évtizedes civil kezdeményezés Erdélyben, amelynek irányítója a LAM Alapítvány. 

1. Az alapítvány mezőgazdasági képzési programokat szervez. 
2. Mikrohiteleket nyújt romániai hitelintézeti regisztrációval és komoly prudenciális mutatók mellett. 
3. Több ezer jelenlegi és korábbi kliensük van, tevékenységüket pedig tíz hitelezési ponton – nevezzük őket fiókoknak – végzik. 

Mindezt civil irányítással, egyházi részvétellel és komoly szakmai háttérrel, következetesen a mikrovállalkozások fejlődését segítve. Forrásaik kiegészítése érdekében több éven át kerestek magyar partnert és új szponzort, de a „nemzetpolitikai startégiába” egymilliárd forinttal sem illeszkedtek bele, szemben a 30-40 milliárd forintos ingatlanvásárlással. Úgy tűnik, a szolid, ellenőrzött pénzgazdálkodás kevésbé bizonyult vonzónak, mint a folyamatos pénzpumpálás, a túlárazás és a hangzatos nemzeti lózungok propagálása. Ha a kormány változtat a nemzetpolitikai támogatások rendszerén, ne a nemzet életerejét elszívó szereplőkre, korrupt közvetítőkre támaszkodjon, hanem emelje újra partnerei sorába, kiemelt helyre az elmúlt évtizedekben bizonyított civil kezdeményezéseket, szervezeteket.

A megalomán nagyprojektek és vásárlások „gombócként fennakadva” súlyosbították a hazai költségvetés állapotát. Megakadtak – operáljuk hát ki őket.