Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Mostohagyerekből kiskedvenc

Nem is olyan rég az EU-ban a védelempolitikát még tabuként kezelték. A gazdasági tevékenységek uniós rangsorában a hadiipar a szerencsejátékkal és a dohányiparral egy kategóriában, „káros” szektorként szerepelt; a katonai egyenruhákat egyenesen kitiltották a Tanács folyosóiról; a nyilvánvalóan katonai használatra is alkalmas programoknál (mint a Galileo, azaz a GPS navigációs rendszer európai megfelelője, vagy a Copernicus megfigyelőműhold-hálózat) pedig csakis civil alkalmazásokról lehetett beszélni. Az európai integráció „békeprojekt” önképébe semmi harcias dolog nem fért bele. Ráadásul a semleges tagállamok (mint Írország vagy Ausztria) számára elfogadhatatlan lett volna komolyabb katonai vetület, az atlantista kötődésű NATO-országok pedig attól tartottak, hogy Washington levenné a kezét a kontinensről, ha az EU egyfajta vetélytársként jelenne meg a Szövetség mellett.

Mindez azonban az elmúlt pár évben száznyolcvan fokos fordulatot vett.

Az Oroszország felől érzékelt fenyegetés, illetve az amerikai védelmi garanciákat övező bizonytalanság kettős hatása alatt korábban elképzelhetetlen lendületet kapott az uniós védelempolitika. A Putyin-Trump-effektusnak hála, ma már dől a pénz a fegyveriparba, a Bizottságnak lett külön védelmi biztosa, az Európai Parlamentnek teljes jogú Biztonsági és Védelmi Bizottsága, a tagállamok védelmi miniszterei is rendszeresen tanácskoznak. S úgy általában: az Unióban jelenleg szinte mindenre a biztonság/védelem címkét kell akasztani, legyen az közlekedés, digitális fejlesztés, versenyképesség vagy energia. A geopolitikai és katonai megfontolások előtérbe kerülése egyértelműen üdvözlendő fejlemény. A korábbi szélsőségesen pacifista hozzáállás tarthatatlan volt az immár nyíltan erőalapú nemzetközi átrendeződés kellős közepén. Az eszmélés azonban önmagában még kevés. Cselekedni is kell, és főleg: jól kell megválasztani a cselekvés keretét.

Előtörő belső feszültségek

Ahogy egyre inkább az EU tevékenységének fókuszába kerül a védelempolitika, úgy éleződik a Bizottság és a tagállamok közötti hatásköri huzavona. A brüsszeli testület ugyanis – háborúra, hatékonyságra, európai autonómiára hivatkozva – minden lehetséges szögből utat törne magának a nemzeti szuverenitás szívét képező fegyverzeti-védelmi területhez. Pedig az uniós szerződések nem véletlenül tartották ezt kívül a közösségi politikák hatósugarán. Az egyes nemzetek saját maguk védelméért viselt felelősségének a közösbe dobása ugyanis az erőfeszítések elmismásolásához vezethet. Ez óhatatlanul kollektív gyengülést eredményezne. Ám a Bizottság a maga szemszögéből ezt pont fordítva látja: számára a nemzeti kivétel pusztán akadály. Így hát minden elképzelhető módot megragadna – az ellátási láncok feltérképezésétől a közbeszerzési szabályokon, hadiipari támogatásokon és bürokratikus leegyszerűsítésen keresztül a vészhelyzeti beavatkozásig –, hogy átvegye az irányítást.

Ezeket a kezdeményezéseket a tagállamok némiképp meghasonulva fogadják. A plusz pénzt és segítséget örömmel látják, de lehetőleg anélkül, hogy a kontrollt átadnák. A kormányközi Tanács tehát válaszként saját döntéshozatali hatékonyságát növelné, amire az egyhangúság követelményének eltörlése jelenthetne kézenfekvő megoldást. De nem az. A vétójog nem kedvtelésből lett kitalálva, hanem mert hosszú távon az összetartást gyengítené, ha a tagállamoknak attól kellene tartaniuk, hogy egy számukra létfontosságú kérdésben bármikor leszavazhatják őket, kisebbségben maradhatnak. A megkerülési mechanizmusok (konstruktív tartózkodás vagy szűkebb körű együttműködések) is csak addig elfogadhatók, amíg senkinek nem taposnak a tyúkszemére valami igazán kritikus ponton. Annál is inkább, mert a tagállamok továbbra is ütköznek és rivalizálnak egymás között.

A mostani fegyverkezési lázban például Berlin és Párizs nem annyira Putyint, mint inkább egymást figyeli…

Amilyen az adjonisten

Akármennyi legyen is a realitása az EU nagyratörő terveinek, a katonai nagyhatalmiság célként hirdetése már önmagában megváltoztatja viszonyát a világpolitika többi szereplőjéhez. Nem feltétlenül előnyére. Oroszország például mindeddig a NATO-ra fókuszált mint ellenséges katonai blokkra, ezért Ukrajna kapcsán is a NATO-csatlakozást tekintette „vörös vonalnak”. Putyin elnök 2022 júniusában még ragaszkodott a különbségtételhez, miszerint Kijev EU-felvételét nem ellenezné, hiszen „az EU nem egy katonai tömörülés, ellentétben a NATO-val”. Akár pózolás volt részéről, akár igaz – mindenesetre ez volt Moszkva hivatalos politikája. Az EU katonai célkitűzéseivel és programjaival párhuzamosan azonban fordult a moszkvai retorika. Medvegyev volt elnök, az orosz Biztonsági Tanács elnökhelyettese, tavaly nyáron már azt mondta:

A fegyverekkel teletömött EU közvetlen fenyegetés Oroszország számára.

Idén pedig Putyin elnök és Lavrov külügyminiszter az Unió „militarizálódását” ostorozták felváltva.

Az orosz reakció annál is inkább aggasztó lehet, mert közben félő, hogy Washington is komolyan veszi az európai terveket és lépéseket – különösen azokat, melyek a felfegyverkezést-megerősödést az USA-ról leszakadva képzelik el. Európa sokat emlegetett stratégiai autonómiája amerikai szemmel ugyanis két dolgot jelentene. Egyrészt fenntarthatatlanná válna az amerikai védelmi garancia: Washington nem vinné vásárra a bőrét egy olyan blokkért, aminek fegyverzeti-katonai ügyködéseibe már nem lenne beleszólása. Másrészt az európai önállóság úton-útfélen hangoztatása az USA-t megelőző intézkedésekre késztetheti. A grönlandi hajcihőnek van tudniillik egy amerikai olvasata is. Ha az európai szövetségesek tényleg Amerikáról leválva, vele időnként akár szemben állva képzelik el ezentúl a biztonságukat, akkor nem veheti többé készpénznek az USA, hogy a területvédelme szempontjából létfontosságú grönlandi bázisok a jövőben is mindig rendelkezésére állnak majd.

Ráadásul a katonai dimenzió felfuttatása mindenhol megváltoztatná az EU-ról kialakult képet. Vége lenne az ártatlan-ártalmatlan, jószándékú civil behemót szerepének. Ázsiai, latin-amerikai partnerei szemében hagyományosan az EU egyik komoly előnye, hogy a vele kötött üzletek mögött nincs ott a diplomáciai-katonai nyomásgyakorlás, kényszerítés veszélye. Lehet persze azt gondolni, hogy a váltás hasznos: végre mindenki teljesértékű geopolitikai szereplőként kezeli majd az EU-t. Csakhogy nem lesz az. Mint láttuk: a diplomáciai-katonai-fegyveripari ambíciók a jelen keretek közt sokkal inkább ellentéteket gerjesztenek, semmint megacélozott közös fellépést hoznak. Az európaiak viszont addig harsogják, hogy ők bizony végre önálló nagyhatalom, amíg Oroszország felhergelődik, Amerika ejti őket, a többiek is gyanakvóbban figyelnek – pedig közben nem erősebbek lesznek, hanem kifejezetten gyengülnek. Fokozódó hatásköri harcok, tagállami rivalizálás, öncélú „európaizálás”; mind a legrosszabbkor ássák alá Európa biztonságát. Lehetne máshogy is, de ahhoz pont ellenkező – nemzetekfeletti helyett kormányközi, közösködő helyett együttműködő, összeurópai helyett változó geometriájú – irányba kellene terelni az integrációs logikát.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Portfolio