EgyébSzerző: index 2026. 07. 22. 3 percnyi olvasás
Ha valamikor megszűnhetett a demokrácia és a jogállam, az speciel a 2010-től sorjázó Orbán-kormányok alatt történhetett.
„Magyarországon megszűnt a demokrácia és a jogállam” – jelentette ki Orbán Viktor jelentékeny mikrofonerdő előtt, nem kis intenzitással a hangjában, és az ember hirtelen úgy érezhette magát, akárha maga lenne az örökzöld John Travolta-mém, amelyik az üres térbe toppanva, ballonkabátjával a karján, értetlen tekintettel néz jobbra-balra: hát én meg hova kerültem?
És ez csak egy volt a sok – mondjuk így – erős mondat közül.
Volt még az is, hogy „a Fidesz nem vesz részt az új rendszer legitimálásában, és minden békés eszközzel ellenállást hirdet”; „ahogy az önkény nő, úgy erősödik a Fidesz”; „a Fidesz mindenkit támogatni fog, aki felemeli a hangját és kiáll a szabadság mellett”. Megtudtuk azt is, hogy „az ellenállás nemzeti jellegű lesz”, és „azok fognak részt venni benne, akiknek fontos a szabadság.”
Nehéz ilyenkor bármit is mondani, tekintettel arra, hogy – a jelek szerint – az exkormányfő mintha folyamatosan a valóságérzékelési válság jeleit mutatná; láttuk ezt már a kampányban (győri szín), a Fidesz afterkongresszusán (küldötti reflexió), a bemondott médiafogyasztási szokáson (kedvenc újság), és tapasztaljuk most is: tudniillik olyasmit beszélt el frakcióvezetője, Bóka János társaságában, ami jelenlegi tudásunk szerint nincs.
Maga a nyitótétel sem stimmel: ha rendszerváltás utáni Magyarországon valamikor megszűnhetett a demokrácia és a jogállam, az a 2010-től sorjázó Orbán-kormányok alatt történhetett,
amikor a permanens kétharmados felhatalmazással, nem egyszer visszamenőleges törvényalkotással, einstandolt és saját cégekre kiírt közbeszerzésekkel, társadalmi csoportok vegzálásával, jogfosztásaival, hatalmi ágak állami ellenőrzés alá vonásával, spontán privatizációkkal (…) a Fidesz-hatalom azt csinált, amit akart (ugyanitt: az ország másik része pedig elnyomásként élte meg a pártállami térhódítást).
De ha eltekintünk ettől az apró tényhalmaztól, akkor is nehéz lenne megszűnt a demokráciáról és jogállamról értekezni, minthogy az úgynevezett társadalom túlnyomó többsége nem ezt érzékeli; mi több, három és fél hónapja a felszabadulásélményt kínáló erőre szavazott. Arról nem is beszélve, hogy – valós választási előrejelzéseire, eredményeire büszke közvéleménykutató cégek mérései nyomán – az a kép rajzolódik ki, amely szerint ez az állapot (vö. elküldött Fidesz, pajzsra emelt Tisza) nem változott. Sőt. A Fidesz inkább zuhan, Orbán emberei menekülnek (Szijjártó Péter régi barátaihoz igazolt, Gulyás Gergely lemondott a frakcióvezetésről, és még csak július 22-e van).
Ekként szabadság melletti kiállásról, önkényről, ellenállásról (és még) beszélni legalábbis súlyos tévedésnek tetszik: egyszerűen nincs tömeg, amely most – az exkormánypártok földbe állása is ezt mutatja – roppant ideges lenne, támadni meg visszaállítani akarna. Hányan írták alá a Sulyok Tamás melletti petíciót? Mennyien tüntettek az önkény ellen? Milyen képet mutatott a Fideszről, hogy a Parlamentet is hátrahagyó Orbán Viktor helyett a törődött Áder János igyekezett a színpadról keretet kínálni az önkény elleni harcnak?
Hovatovább a társadalom nem csupán elvárja, hanem ünnepli, hogy a nyomozó- és vádhatóságok akárha újra nyomozó- és vádhatóságokként kezdenének működni, s elégedetlenség nem azért van, mert például NKA-ügyben fideszes/pártállami potentátok kerültek előzetesbe, hanem azért, mert kevés NER-nagykutyát látni vezetőszáron elvezetve (MNB-förtelmek és más történetek).
Ettől még persze nem az a konklúzió, hogy minden rendben (sőt). Ugyanakkor abban konszenzus mutatkozik – exfideszesek erős támogatásával is –, hogy alkalmilag éppen a 2010-től megszűnt demokráciát és jogállamot kell visszabillenteni a helyére.
A Fidesz 2002-es választási vereségekor – feltételezhető, hogy az exminiszterelnök ebből az előképből indul ki – a társadalom maga se tudta igazán eldönteni, hogy a nem rosszul kormányzó Orbán Viktor-csapatnak vagy a „kommunista” szocialista-szabaddemokrata koalíciónak adjon-e esélyt (lásd még: a kétfordulós voksolás végén az MSZP–SZDSZ 198, a Fidesz–MDF 188 mandátumot szerzett).
Akkor még volt elméleti-gyakorlati alapja az ellenállásnak, a polgári erő Parlamenten kívüli megszervezésének, az ország „jó útra terelésének”. Na de most mi van?
Leginkább a semmi: az van.
(Borítókép: Orbán Viktor 2026. július 22-án. Fotó: Németh Kata / Index)