Azt írta egyszer Gunnar Gunnarsson izlandi író: „Senki ne ossza meg az aggodalmát másokkal! Mindenkinek elég a maga baja…” De Enikőnek olykor mégiscsak beszélnie kell. Kibeszélni magából mindazt a fájdalmat és reménykedést, amelyet a sors ráosztott: évek óta ápolja szeretettel, lelkiismeretesen a súlyos betegségeken átesett párját. Enikő végig fogta a kezét, s akkor sem engedte el, amikor másfél évvel ezelőtt a halál újra bekopogott hozzájuk.

Pedig már úgy tűnt, túl vannak a nehezén. Még úgy is, hogy a súlyos betegségek bezárták őket az otthonuk falai közé, kiszolgáltatva az egykori zenészt a folyamatos kezeléseknek és a sorsnak. De elfogadták ezt az állapotot.

– Mi ketten olykor nagyokat nevetünk. István élni akarása egyszerűen lenyűgöző. Néztük együtt az olimpiát, és láttam a szemén, megkönnyezte a magyar himnuszt, megkönnyezte a győzteseinket… – emlékezett vissza Enikő.

Ám a szeretetpróba 2024 karácsonyán minden eddiginél súlyosabbá vált, a zenész kórházba került.

– Cipelem magamban annak a 49 napnak szinte minden rezdülését. Eddig nem beszéltem róla, de ami most bennem van, azt mondatja velem, hogy beszéljek róla, mert rémülettel tölt el, hogy ha István újra kórházba kerül, onnan már nem jön ki élve – mondta a Blikknek Enikő, Lerch István felesége. – 2024 karácsonyán történt, hogy újra rosszul lett. Hiába kapta a gyógyszereket, ijesztő rohamok törtek rá. Mentőt hívtam, ami közel egy óra múlva jött ki. December 23-án az ügyeletes kórházban azt mondták: nincs szükség kezelésre, menjünk haza. Karácsony másnapján már olyan rosszul volt, hogy megint visszakerültünk. Szinte könyörögnöm kellett, hogy foglalkozzanak vele.

Akkor István már nem volt magánál, 40 fokos lázzal küzdött, s kiderült: súlyos tüdőgyulladása van.

– Addig mondtam a magamét, amíg lejött az intenzívről egy fiatal orvosnő, aki azonnal az osztályára vette Istvánt, és négy nap alatt – mindenféle pátosz nélkül mondom – megmentették az életét – idézte fel a drámai órákat Enikő, aki a kórházban uralkodó állapotokról is nyíltan beszélt. – Napokig nem fürdették, nem néztek rá, hogy eszik, iszik-e, nem cseréltek ágyneműt, egyszerűen magára hagyták. István némaságba burkolózott, senkihez nem szólt.

A V’Moto-Rock egykori billentyűse végül a Budakeszi Rehabilitációs Központba került, ahol lassan visszatért belé az élet, és kommunikálni kezdett.

Enikő egy szomorúan tanulságos történetet is felidézett a kórházi napokból:

– Horváth Charlie meglátogatta a kórházban. Az nem normális, hogy ezután az ápolónők azt mondták nekem: miért nem szóltam nekik, hogy a férjem ilyen híres ember, mert akkor másként álltak volna hozzá... Nagyon bízom benne, hogy az új kormány alatt európai színvonalúvá válik az egészségügyi ellátás.

Lerch István szeptember 16-án ünnepli a 73. születésnapját. Bár Demjén Ferenc menedzsere, Rózsa István felhívta a feleséget, hogy Rózsi 80. születésnapi koncertjén István is ott lehetne a színpadon, ez – sajnos – kizárt. Az otthonukban azonban megvan a maguk csendes boldogsága.

– István Budakeszin lett jobban, s azóta újra itthon van. Éljük a megszokott ritmus szerinti életünket, de ő mindenre figyel – mesélte mosolyogva az feleség. – Egyszer elfelejtettem beadni neki a vitaminokat evés előtt, s rám szólt: »no-no, valami elmaradt!« Nézzük a tévét, néha nagyokat nevetünk, s most, hogy jön a születésnapja, meglátogatnak bennünket a családtagok. Én pedig fagyit készítek Istvánnak, mert azt mindennél jobban szereti.