Ma már aligha tagadhatja bárki is, hogy az éghajlatunk az elmúlt 30-40 évben erőteljesen megváltozott. A klímaváltozás európai szinten azt jelenti, hogy Észak-Európa csapadékosabbá válik, és nő az intenzív csapadék, illetve az árvíz veszélye. Dél-Európában viszont a melegedéshez csökkenő nyári csapadék és növekvő aszályveszély társul. Közép-Európa – benne Magyarország – bizonyos értelemben átmeneti és különösen változékony terület, ezért egyszerre nőhet az aszály és az árvíz kockázata. E megállapításból már egyértelműen következik az egyik alkalmazkodási stratégia a hazánkba érkező vizek megfelelő módon történő visszatartása.

Magyarországra – részben méréseken alapuló becslés alapján – évente mintegy 114 köbkilométer víz érkezik be, ehhez járul 50-55 köbkilométer hazai csapadék. A párolgással elmegy 65-70 köbkilométer, a folyókban távozó víz 115 köbkilométer, tehát a becslések szerint több víz távozik, mint amennyi bejön. A bejövő víz fő forrása a Duna, amelynek éves átlagos vízhozamát Nagymarosnál mérve 80-85 köbkilométerre becsülik (ez átlagosan 2600 köbméter/másodpercnek felel meg), ezt követi a Tisza 10-12 köbkilométerrel (300-400 köbméter/másodperc), majd a Dráva, Mura és Rába együttesen 10-15 köbkilométerrel. 

A Magyarország területére érkező vízből öt-hat köbkilométert használunk fel, ennek legnagyobb része (50-55 százalék) az energiatermelést szolgálja (nagyrészt hűtővíz), a mezőgazdasági felhasználás 25-30 százalékot tesz ki, ez a vízmennyiség főleg az öntözést szolgálja, de számottevő szerepe van az állattenyésztésnek és a halgazdaságoknak is. Az ipari felhasználás aránya 10-15 százalék és a lakosság mintegy 10 százalékos részaránnyal szerepel. Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy a felhasznált víz nem vész el. A hűtővíz visszakerül a folyókba, hasonlóképpen az ipari és a lakosság által felhasznált vízmennyiség is, ami pedig a párolgást illeti, nagyon hasznos tevékenységet végez: hűti a környezetet és a kisvízkör keretében, eső formájában újból leeshet, esetleg még az ország területén. Inkább azon kell elgondolkodni, hogy a már egyszer felhasznált vizet – megtisztítva – hogyan lehetne, például ipari, mezőgazdasági célokra újból hasznosítani, ha ez hosszú távon gazdaságosabbnak bizonyul, mint a friss vizek kivétele.

Amin vitatkozni lehet és amin vita van, az a vízvisszatartás formája. Kétségtelen, hogy az a legjobb megoldás, ha e tekintetben kihasználjuk a volt holtágakat és árterületeket, ám itt korlátokba fogunk ütközni, például azért, mert a volt holtágakat, ártereket már beépítették vagy mezőgazdasági célokra hasznosították. 

Az árterek és holtágak felhasználása nagy valószínűséggel nem lesz elég a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra, különösen azért, mert a múlthoz képest az árvizek koncentráltabbakká váltak, és az átlagostól eltérő többletcsapadék hirtelen jelentkezik, ezért víztárolókra is szükség van. A víztárolók nemcsak a víz tárolására szolgálnak, de szükség van rájuk a talajvízszint emelése és a fő folyóink, különösen a Duna hajózhatósága érdekében, ami egyébként uniós követelmény. A felettünk és alattunk lévő országok is megfelelő gátakkal (és a rájuk épülő vízerőművekkel) biztosították a fent említett funkciókat, nincs tehát indoka annak, hogy Magyarország a gátépítéstől elzárkózzon. Itt nem kell újat kitalálni, csak Nagymarosnál, Adonynál és Fajsznál megépíteni azokat a vízlépcsőket, amelyek előzetes terveit már a hatvanas-hetvenes években kidolgozták. Ezek megmaradtak a terv szintjén, csak Nagymaros esetében kezdték el az építkezést, de a rendszerváltás új politikai erői azt leállították.
A vízlépcsők régi és mai ellenzői számos megoldást ajánlanak a vízlépcső helyett (például fenékbordák, sarkantyúk, régi medrek felhasználása), de ezek egyike sem tudja azt, amit egy vízlépcső, vagyis a vízszint jelentős megemelését, a talajvízszint számottevő növelését, a Duna hajózhatóságának biztosítását, villamosenergia termelést és így tovább.

A klímaváltozás nagy vesztese a Tisza völgye, de talán még inkább a Homokhátság. A hosszú távú klímamodellek szerint a Duna vízgyűjtőjén változatlan vagy inkább növekvő lesz a csapadék, de éven belül eltolódik: télen több lesz, nyáron viszont kevesebb. A Tisza vízgyűjtője viszont a Kárpát-medence várhatóan szárazodó térségéhez kötődik így a Tisza–Homokhátság térségében növekvő nyári vízhiány várható, nemcsak a kevesebb csapadék, hanem a hőmérsékletnövekedés okozta párolgás miatt is.

A fenti változásokat figyelembe véve valószínű, hogy távlatilag a Dunából kell átirányítani a vizet a Tisza völgyébe. Ennek lehet egy célszerű megoldása. A paksi atomerőmű esetében gyakran problémát okoz, hogy a másodpercenként 100 köbméter hűtővíz visszavezetése a Dunába a folyó túlzott felmelegedését eredményezi, emiatt az atomerőmű vezetői már korábban felvetették, hogy a hűtővízzel el lehetne látni a Homokhátságot. Egyszerű műszaki számítások szerint ehhez mintegy 50 MW teljesítményre lenne szükség (ez egy paksi blokk egytizede) és ha feltételezzük, hogy a víz fele a Homokhátságon marad, a többi lefolyik a Tisza felé, akkor kis vízerőművekkel még 10-15 MW-ot vissza is lehetne nyerni. Ugyancsak számszerű becslés adható egy, a Duna vizének felhasználására épülő, a Homokhátság egészére kiterjedő vízpótlási és vízvisszatartási rendszer 15 év alatt történő megépítésére. Ez néhány ezermilliárd forintba kerülne, és 15 évre elosztva kevesebb lenne, mint az éves GDP egy százaléka.

A vízellátás természetesen nem minden. Figyelembe kell vennünk, hogy a klímaváltozás hatása teljesen nem küszöbölhető ki, a terület egy részét rá kell bíznunk a természetre. A megművelt területeken is alkalmazkodni kell a klímaváltozáshoz, sőt a mára már erősen degradálódott termőföldeket is kímélni kell. Mindez a termelt növényfajok, és művelési mód változtatásával lehet elérni (például no-till művelés). Sőt mi több, mivel az élelmiszer-termelés mind az ország lakosságának ellátása, mind a külkereskedelem szempontjából alapvető tényező, e feltételek teljesítéséből kell visszavezetni, hogy mit és hogyan termelünk. E mellett a nyilvánvalóan növekvő kockázatok kivédésére célszerű a vízellátást, mezőgazdasági termelést, a termékek feldolgozását és értékesítését egybefoglaló termelő és értékesítő szövetkezeteket létrehozni, amit az Európai Unió is támogat és az ilyen társulások akár a versenyszabályok alól is felmentést kaphatnak.

Az alkalmazkodást természetesen a településekre is ki kell terjeszteni: az egyre gyakoribb hőhullámok miatt növelni kell a növényzettel és vízfelületekkel borított területeket, az árnyékolást és a csapadék helyben tartását.
Nem mondom, hogy csak az az irány jó, amit itt felvázoltam, de azt hiszem, az összes itt felvetett kérdést ki kell elemeznünk, hogy a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásra megfelelő elképzeléseink legyenek.