EgyébSzerző: index 7 órával ezelőtt 5 percnyi olvasás
A szilánkok gyenge sorozat és még gyengébb adaptáció lett.
Bret Easton Ellis a kedvenc íróm, így rögtön fellelkesültem, amikor kiderült, hogy sorozatként adaptálják a legutóbbi, A szilánkok című regényét. Kezdetben úgy volt, hogy a széria az HBO-ra készül és az epizódokat Luca Guadagnino, a Szólíts a neveden, és a Challengers rendezője dirigálja. Ezzel meg is vettek kilóra, csakhogy az olasz filmes hamar kiszállt a munkálatokból, a projekt pedig átkerült a Hulura, Ryan Murphy irányítása alá. Murphy olyan szériákért felelt, mint az Amerikai Horror Story, a Szörnyek, vagy a Glee. Tapasztalt showrunner, de a renoméja jócskán megkopott az évek alatt, így a lelkesedésem alább hagyott. Miután maga Bret Easton Ellis is két epizód után kiszállt a kreatív munkából már előre vizionáltam, hogy mire számíthatok, a prekoncepció pedig maradéktalanul be is jött. Sajnos.
Ryan Murphy alkotói stílusa kilométerekről kiszúrható. Igényes díszletek, aprólékos technikai kidolgozottság, korhűség. Eddig rendben. Viszont rendre megtörténik, hogy Murphy ír, esetleg kap egy szuper ötletet, tele potenciállal, amiből végül teljes katyvasz lesz elvarratlan szálakkal, pocsék karakterrajzokkal és lustán megírt, hatásvadász elemekkel, amik nem vezetnek sehova. Ebből a szempontból A szilánkok ízig-vérig Murphy termék.
A 80-as évek Amerikájában járunk, ahol Bret (Igby Rigney) egy elit gimnáziumba jár. Gazdag aranyifjú, gazdag barátokkal, felszínes kapcsolatokkal. A megszokott hétköznapok akkor borulnak fel, amikor megjelenik egy új diák, a tökéletes külsővel és megkapó kisugárzással bíró Robert Mallory (Homer Gere), és vele egyidőben egy „Pákász” névre keresztelt sorozatgyilkos is elkezdi szedni az áldozatait a környéken. Hőseink húzós végzős év elé néznek.
Mint minden adaptációt, úgy A szilánkokat is kétféleképp lehet értékelni. Önálló alkotásként, illetve a regény feldolgozásaként. Előbbinél egy fokkal könnyebb a dolga az embernek, mert csak a látottakat kell feldolgozni. Az összkép így jóindulattal közepes színvonalon mozog, a már említett külcsín rendben van, a hangulat és a zenék szintén, ám nem kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy rájöjjünk, ez mégsem lett az igazi. Hamar előkerülnek a már említett Murphy-s hibák, vagyis a remek alapszituációból végül nem hoznak ki semmit.
Kezdetben Bret az abszolút főszereplő, rengeteg a narráció, az ő szemszögén át követjük az eseményeket. Feltérképezzük a viszonyokat, karaktereket, majd két rész után újabb és újabb mellékszálakat emelnek be, amik vagy feleslegesnek hatnak, vagy végül sehova nem futnak ki. Bret a háttérbe kerül, mindenki pálforduláson esik át, de a fordulatok többnyire nincsenek megalapozva, nem beszélve a karakteridegen döntésekről és viselkedésről. Így lesz a végeredmény egy jobbára unalmas és csapongó limonádé, ami szatírának gyenge, drámának erőtlen, thrillernek nem elég feszült. Ez azért beszédes, mert A szilánkok adaptációként még ennél is sokkal rosszabb.
Ellis regénye tökéletesen adaptálható lenne egy nyolc-tíz epizódos sorozatként, de Murphy már a koncepciójával megölte az egészet, miszerint minimum két, de inkább három évadra tervez a szériával. Már a harmadik részben behoz olyan figurákat, akik nem is szerepelnek a könyvben és elsőre úgy tűnhet nagy szerepet szán a sokadik mellékszálnak, ám ebből sem hoz ki semmi olyat, ami előrelendítené a cselekményt. Szintén nem tud mit kezdeni Ellis világával, illetve a benne szereplő alakokkal.
Mindössze annyit érzékelünk, hogy az összes figura rettentő antipatikus, de a kiüresedés lélektana és a felszínességre épülő világkép ironikus módon elég felszínesre sikerült.
Ha már a karaktereknél tartunk, időzzünk el rajtuk kicsit. Bret részletesen beszámol arról, hogyan érez a többiek iránt, ami először működik, majd teljesen megváltozik, átalakul, bárminemű magyarázat nélkül. Nem derül ki, miért imádja úgy az egyik lánybarátját, Susant (Kaia Gerber), a harca Roberttel idétlen szócsatának hat, de maga Bret is egy idegesítő mitugrász, ebben pedig nagy szerepe van az őt alakító Igby Rigney-nek, akinek semmi sármja vagy kisugárzása nincs.
Szintén borzalmas castingnak bizonyult a Thomot alakító Graham Campbell. A regényben ő egy tökéletes férfi, aki vonzza a tekintetet és nagyjából nemtől függetlenül mindenki bele tud szeretni. Campbell kétségtelenül jóképű, de nem tudja elérni a kívánt hatást, ráadásul a karakterét is kiherélték azzal, hogy egy traumatizált, hisztis hősszerelmest csináltak belőle. Muszáj még kiemelni a fenyegető megoldóembert, Stevent (Jordan Roth), aki itt cseppet sem tekintélyt parancsoló arc, sokkal inkább egy röhejes ripacs.
Szerencsére akadnak jól eltalált szereposztások, Homer Gere kiváló Robert, Kaia Gerber szuper Susan, Hayes Warner pedig hibátlan Debbie. Más kérdés, hogy bennük is több volt, de a körülményekhez képest kihozták a maximumot a szerepeikből. A kilenc epizódos évad hullámzó színvonalú, képes fellángolni, de mindig történik valami, ami megöli a hangulatot. A zárás koronázza meg az egészet, amikor várnánk egyfajta megoldást, érdemi konfliktust, izgalmakat,
helyette kapunk egy érdektelen halálesetet, ahol mindenki gyanús, csak éppen senkit nem érdekel, ki a tettes. Olcsó, izzadtságszagú, időhúzó cliffhanger, semmi több.
Nem probléma ha egy regényt szabadabban adaptálnak, egészen addig, amíg ez arra szolgál, hogy javítsák a hibákat, feszesebbé tegyék a cselekményt, vagy érdemben bővítsék a világát. Murphy víziója azonban csak elvesz A szilánkokból, miközben nem ad hozzá semmit. Emiatt nem csak gyenge, hanem egyenesen frusztráló produkció is, így ember legyen a talpán aki kivárja a folytatást. Remélhetőleg a Luca Guadagnino által rendezett új Amerikai Pszichó feldolgozás már egy méltó Ellis adaptáció lesz, bár ezt a lécet nem nehéz megugrani.
Napi