Nincs.

Persze nyilván illik hosszabban is válaszolni, ha már fölpattintottuk a magyar közélet legégetőbb kérdéseinek egyikét, az abszolút filmszínházba ojtott leszámolás–ellenállás sztorit, ha jól értjük, ez mi ez.

Szóval elsősorban azért nincs értelme egyáltalán a parlamentnek, mert – neutrális megközelítés – lassan beleszokunk abba, hogy ugyanazt az izét látjuk.

Magyar Péter, bumm, új seriffként megérkezett a városba, körülnézett, és azóta nem csupán irtózatosan felpofoz mindenkit hónapról hónapra, hétről hétre, napról napra, beszédről beszédre, mondatról mondatra, hangsúlyról hangsúlyra, hanem az úgynevezett figyelemgazdaság valamennyi, még a hangsúlyok közötti ezredmásodpercét is kihasználva számonkéri, ha az általa legalábbis bűnözőként azonosított ellenállók nem feszes vigyázzban ülve figyelnek rá; telefont nézegetnek, beszólogatnak, röhögcsélnek, mindösszesen úgy viselkednek, mint a huncut srácok a hetedik bében. A miniszterelnök megannyi alkalommal leáll a beszéddel, szúrós szemmel kinéz a fideszes–kádéenpés padsorokra, megjegyzi, hogy talán kéne figyelni (stb.), majd érezhetően rosszallóan folytatja a szövegét.

Mindeközben a másik oldal kikéri magának a miniszterelnök sokszor kegyetlen, kíméletlen, kiosztó stílusát; olykor alighanem okkal, tenném hozzá az úgynevezett emberi minimum jegyében, csak hát ha végigpörgetem bő másfél évtized úthengerszerű agresszivitását, a demokratikus és jogállami normák elleni, skrupulus nélküli támadásokat, vagy éppen végignézek magamon, írhatnám-e más újságnál is e dolgozatot, rögvest (disclaimer) megengedőbb volnék a keményebb kézzel. Ám akkor sem jobb a kép, amikor ellenzéki képviselő önálló, nem reflektív parlamenti szöveggel áll elő: a legnagyobb formáció, amelynek elvileg erős ellenpontként, új ajánlatot kínáló garnitúraként kéne léteznie, a mindenekfelett álló, jelszószerű ellenállás jegyében inkább hevülten visszatámad, továbbá két-három-négy hónap kormányzás (akármilyen) minőségét állítja szembe a szerintük csodás elmúlt tizenhat év vélt/valós vívmányaival, olyan szépen felépített ország képét rajzolva fel elénk, hogy ahhoz képest a Kánaán kültelki menekültszállás.

Ez az egész kissé olyan képet mutat, mint egy hosszan elhúzódó, elfajult válás legrosszabb, legveszekedősebb, legalpáribb periódusa – no pláne: a kormányfő évtizedekig élt együtt a legyőzöttjével, mielőtt asztalt borított –, és akkor még, kis színesekként, vegyük ide a „ne meneküljél undorító féregként” típusú üléstermi konklúziókat, hovatovább Pócs János bármelyik megszólalását.

Értjük mi ezt, persze: a két (három) oldal között antagonisztikus ellentét van, kvázi papírforma a permanens anyázás, ellenben az van, hogy ez az akármi egyre kevésbé érdekel bárkit is. Mondhatni, a napi újságmunka számain is látszik: amíg a felszabadulás után, az első alkalmakkor hasítottak az abszolút filmszínház popcornnal, kólával spékelt, élvezettel és hahotával kísért nézőtéri jelenetei, addig napjainkra ezt meguntuk már, és egykedvűségünket – minősítés nélkül – csak fokozza a rendszerváltás adta törvényszerűség, amely szerint 141 képviselővel azt csinálsz, amit akarsz; pláne tagolt, szétesett, kicsi formációkkal szemben.

És most mondanám, hogy na de most aztán minden megváltozik, hiszen visszatért A Nagy Történetmesélő… Csak hát róla is az derült ki, mint lassan a bentiekről: nincs új története.

Béke napirendjeinkre.

A szerző az Index felelős szerkesztője.

(Borítókép: Magyar Péter beszél az Országgyűlés plenáris ülésén 2026. június 1-jén. Fotó: Papajcsik Péter / Index)